Keresztury Dezső: Dunántúli hexameterek (13)
Még alig itta a nap fel a hajnali harmatot és kint
jártunk már a füzes parton a nádas alatt.
Méntás pázsiton át, a sekély part lágy fövenyén, hűs
vízben gázoltunk s úszva elértük a mélyt.
Mint a sikos halak, úgy játszottunk, lengve a selymes
hullám karjaiban, ringva vidám ütemén. ||
Lapda repült azután, ragyogó cseppel beporozta
bronzszinü bőrünket visszacsapódva a víz.
Kagylót, szép kavicsot szedtünk, ívelt csigaházat,
szikkasztott forró, sima kezével a szél; ||
lustán elheveredve a fűben néztük a kéken
lengő tulsó part integető hegyeit,
néztük, mint uszik el lebegő ösvényen a felhő |
s ingó hab tükörén mint suhan át a sugár. ||
Áldott pillanat! Állt az idő elszótalanodva;
álltunk s ránkzuhogott nyári tüzével a dél. ||
Jó volt kint a vizen, ég s föld közt ringva, de így még
jobb, ha a fáradt test várja pihenni az éjt.
Lassan lépsz már, izmaidon szétárad az édes
bágyadtság és hív lágy takaróval az ágy.
Most a karomba hajolva lezárod könnyü, mosolygó
csókkal két szememet s felnyitod ajkaimat.
Testedből a nap és a víz elő jóize árad |
s mint halk esteli szél sóhaja, nedves a szád.
Csendben szólsz és mintha a füzfa beszélne susogva;
halk pihegésedben vadkapor illata száll;
oldódó hajadat mint friss füvet érzi az ujjam;
bőröd bársonya hűs, hullámmosta fövény;
melled s könnyü csipőd játékos, szép vonalában
visszaidézem a táj lejtve szökő hegyeit.
Összefonódunk, mint két felhő úszik | a tónak
gyöngyházfényü egén s hangtalan egybevegyül;
szállunk már, lebegő ösvényen lenget az álom
és betakar tikkadt csillagos éggel a nyár.
*
Jankovics Ferenc: Szántód partjainál
I
Ki gyermekkézzel szórtam gondtalan
ifjúságomnak harminc aranyát –
megállok most és vallatom magam:
láttam Párizst – nem láttam Baranyát;
láttam Monte Carlot és Avignont –
s mint a játékos, kinek pénze fogy,
riadva kérdem: mit nyertél, bolond?
Elmúlt Avignon – itt maradt Somogy.
Midőn Csokonai Vitéz Mihály
megírta itt dorgáló énekét:
midőn lent ült Szántód partjainál,
Tihany felé elmerengetve két
mandulaszemét, már többet tudott –
nem látta Watteau-t, nem látta Boucher-t,
de éppoly szépet, szebbet álmodott –,
s lába előtt bölcsőben sírt a Lét…
Lábam előtt a bölcső most üres.
De ébredsz már, s tán megvajudsz, Világ…
Visszajöttem, szép Újszülött, heves
könnyek között lelkem takarni rád:
ki már közelgesz csúf anyajelek
között, zéged hív s téged fél bután
a kín s a dölyf; a dac s a rémület –
Holnapra talán megszületsz, Hazám!
*
Pusztay János: Badacsonyi szonett
Árva lett az öböl, nem úszkál már benne
a hattyúcsalád, mely tavasztól a nyárig
mintha csak vízre nőtt, s tőle meg sem válik,
figyelt csak szeliden, a kezedből enne.
Hófehér a gúnár, mint a hó a tojó –
négy-öt fiat nevelt fel minden nyárelőn,
köröztek a vízen lassan, előkelőn,
akárcsak sok apró mesebeli hajó.
Elmentek a hattyúk, vége az idillnek,
vajh’ merre tartanak, északnak vagy délnek,
daltalan a madár, senkivel sem üzen.
Rikácsol a sirály, a sok kácsa hápog,
kedves hattyaimat ti nem pótoljátok –
már csupán egy fehér pihe ring a vizen.
*
Hamvas Béla: A balatonfüred-csopaki borokról
„…Volt idő, hogy egész télen Csopakit ittam, egy kicsit sárgásrózsaszín pezsgő italt, amely bámulatra méltó arányérzékével állt az édeskés és a savanykás között. Mértéke, úgy vettem észre, pont három és fél deci volt. Kísérletet tettem másokkal is, és nem volt ember, akinél ne vált volna be. Ebből a borból három és fél deci! Ilyen a Csopaki. Ilyen egzakt, kétszer kettő négy bor ez.
Az Almádi kedveli a könnyű ebédeket és a délutáni alvást. A Füredi a romantikus. Az Arácsi bájos és egyszerű. A Dörgicsei valamennyi között a leghuncutabb. A Révfülöpi a legigazabb lugasborok közül való. A lugasbor az én szememben azt jelenti, hogy főképp szeptemberben késő délután, ha az embernek szívbeli barátja érkezik, akkor a lugasban üldögél vele és ezt issza igen kicsiny poharakból, de sűrűn. Levélíráshoz is ezt a bort ajánlom…”
Nincs hozzászólás!