A magyar művelődéstörténet ezernyi szállal kötődik a Magyar Királyságon belül mindig is messzemenően autonóm horvátországi területekhez, Könyves Kálmántól Zrínyi Miklóson át hosszú és illusztris lenne a névsor. Mi több, de jure és de facto magyar területe is volt a tengermelléknek: Fiume Mária Terézia korától kisebb-nagyobb megszakításokkal Modrus-Fiume megyén belül a magyar korona kikötővárosa volt, dalmát, olasz, délszláv és 1918-ig gyarapodó magyar lakossággal. Fiume kiegyezést követő aranykorát nem minden ok nélkül tartjuk magyar korszaknak: a városba ömlött a magyar tőke. A magyar értelmiségiek, kereskedők, hivatalnokok munkája nagyban hozzájárult a csillogó Szapáry-ríva és a Korzó születéséhez, a kikötőváros gazdasági izmosodásához. A magyar betelepülés azonban mindvégig megmaradt elitjellegűnek, hiányzott a folklórt hordozó, átörökítő közeg, hiszen legkevésbé magyar szántóvetőkre s egyszerű kétkezi munkásokra oda vitelére volt szükség. Voltak azok épp elegen helyben is. Fiumében nem születtek új tengeres mondások, maradt nekünk népmeséink képzelt tengere, közöttük mesekezdetünk Óperenciás-tengerével.

A Kotori öböl fenséges látképe az északnyugati csücsök felől. Kotor (Cattaro) városa Fiume mellett az osztrák-magyar haditengerészet egyik adriai bázisa volt. (A szerző felvétele)

Igaz, magyar tengeri kapcsolatokat kereshetünk az Adriától távol, Európa más tájain is. Lengyel-magyar perszonálunióra többször is volt példa a magyar-lengyel közös történelem folyamán, még arra is, hogy egy erdélyi fejedelem, Somlyai Báthory István nyerje el a lengyel királyi trónt. Neki aztán kénytelenségből is erdélyi könnyűlovas csapatokkal kellett megvívnia lívföldi csatáit Rettegett Iván cár ellenében. Ám hogy a diadalmasan visszatérő huszárok, – akik Dél-Észtországban nagy területen otthagyták nyomukat későbbi családnevekben (Hussar) is – hoztak-e arról a tájakról tengeres népi bölcsességeket, nem tudjuk, mivel nincs kézzelfogható nyomuk a magyar frazémakincsben. (Hacsak az Erdélyi közölte Erdőre tőkét, tengerbe vizet mondás erdő-tenger balti finn folklórban tipikus ellentétpárjában nincs valamicske északi „import”, ám ez további aprólékos vizsgálódást igényel. Maga a ’fölösleges munka’ jelentés önmagában összeurópai a tengerbe hordott víz képével.) Igaz, a huszáros lívföldi hadjáratok viszonylag messzire elkerülték a közvetlen balti tengermelléket. Így aztán hiába van Margalits Ede könyvében kolumnányi tengeres szólás és közmondás, azok valójában néhány európai tengeres vándorfrazéma variációi, nagyrészt Dugonicstól és Erdélyitől kicsipegetve. Előbbi különösen nagy gondossággal jegyezte fel a változatokat, nem véletlen, hogy anyaga sokszoros a többi korai és XIX: századi gyűjteményünkhöz képest. Lássunk hát néhány érdekesebbet a honi gyűjteményekből:

1. Folyóvíz vezet a tengerre. (Erdélyi) = Minden folyó végre a tengerbe ömlik. (Dugonics)= Minél messzebb a forrás, annál későbbre ér a tengerre. (Dugonics) vö. pl. finn Kaikki joet virtaavat mereen, azaz ’Minden folyó a tengerbe folyik’; olasz Tutti i fiumi vanno al mare ’ua.’
2. Háborgó tengernek, tolvaj embernek nincs csendessége. (Kis-Vicay)
3. Ki nem tud imádkozni, menjen a tengerre. (Kovács Pálnál, latinul) vö.pl. finn Joka ei muualla Jumalaansa tunne, menköön merelle, azaz ’Ki máshol nem ismer Istent, menjen a tengerre.’;
4a. Nem lehet a tengert kanállal kimerni. (Erdélyi)
4b. Tengerbe hordasz vizet. (Szenczi-Molnár Albert) = Erdőre tőkét, tengerbe vizet. (Erdélyi)
5. Tűznél, tengernél, asszonyi állatnál gonoszabb nem lehet. (Baranyai Decsi)= Tűz, asszony és tenger miatt vesz el sok ember. (Kis-Vicay)

Egyelőre tehát úgy tűnik a tengeri proverbiumok terén le kell mondanunk a „hungaricumokról”, hacsak Kis-Vicay 2. számmal jelölt adatát nem tekintjük annak. A tengerrel közvetlenebb kapcsolatot a nép egyszerű fiai közül főleg három csoport tartott, a partközeli sávban élő földművelők, akiknek nemcsak a szárazföld, hanem a tenger felől érkező időjárási jeleket és érzékelniük, értelmezniük kellett. Náluk is sokkal szorosabban kötődtek a végtelen kékség birodalmához az egyszerű tengerészek, matrózok, s természetesen a parti halászok. Mégis, ha megnézzük az egészen más színű, más állat- és növényvilágú balti-tengeri és földközi-tengeri népek szólás- és közmondáskincsét, a külön-külön gazdag anyag ellenére sem találunk sok olyan frazémát, mely igazán helyhez kötött lenne. Az európai frazémák szövevényes egymásba bonyolódása itt is tapintható, és vélhetően még kézenfekvőbb lenne, ha egy-egy elem kutatásával körbejárnánk a teljes európai partvidéket.

A tenger mindenhatósága, a tenger egyszerre áldott és átkozott volta, a halász és tengerész hétköznapi tanulságai sokszor meglepően egybecsengenek komoly földrajzi távolságok és klimatikus különbségek ellenére. Popolo marinaio, popolo libero, mondja az olasz, azaz ’ tengerész népség, szabad népség’, az Európa-szerte ismert közmondás szerint pedig A tengerésznek minden kikötőben van egy szeretője, finn változata szerint Merimiehellä on morsian joka satamassa. A hajósra tehát más szabályok vonatkoznak, mint a parton maradottakra. A Balti-tenger vidékének tengerészei gyakran megfordultak bizony Hamburgban, de akár Rotterdamban is, erről s a kalandjaikról, s hogy mi mindent vittek haza jegyesüknek, már a tengerészdalok mesélnek. Bizony sok tengerészt várt odahaza jegyese vagy asszonya, akik nap mint nap aggodalommal kémlelték a láthatárt, feltűnik-e az ismerős hajótest. Ők igazán tudták: a tenger egyszer ad, egyszer meg elvesz, hosszabb és tragikusabb észt változatában meri annab, meri võtab, meri mehegi võtab ’a tenger ad, a tenger elvesz, a tenger a férfiakat is elveszi’, és ide kívánkozik a finn változata is: Meri antaaa, meri ottaa, meri kantaa, meri upottaa ’A tenger ad, a tenger vesz, egyszer fenntart, másszor meg elsüllyeszt’. Hány síró szem tapasztalta meg ezt a keserves valóságot! Mégis, a partvidék és a szigetek férfilakosságának gyakran nem volt más választása, mint egy távolba induló hajóra szegődni, s aztán reménykedhettek a venetói mondás igazságában is: L’aqua de mare la lava tuti i debiti, azaz ’a tenger vize tisztára mossa a szennyest’, szó szerint ’tisztára mossa a tartozásokat’. Mintha a hiányon ért, s rétes embernek vagy szilaj pásztornak szegődő, hiányon kapott bojtárfiú sorsszerű választásának mottóját olvasnánk, tengerparti kiadásban, vagy épp Rejtő idegenlégiósainak szokványos történetét. Indulunk egy új világba, mert ott megszabadulunk a régi bélyegektől, tiszta lappal vágunk az új kalandnak. Hogy ez a kaland mennyire veszélyes, azt a régi századok fiai mindannyian tudták, ezért oly gyakori a ha sehol nincs Istened, a tengeren biztosan megleled– motívuma.

Talán ezért is, a tenger áldott-átkozott volta miatt volt oly jó a tengert inkább a szárazföldről dicsérni. Partról dicsérd a tengert vagy jó dolog a tengert dicsérni, ha magad a parton állasz mondják szinte mindenütt Európában, ahol tenger s tengerészek, a szárazföld áruit hordó hajók, – venetói mondás szerint El mar xe el fachin de la tera ’a tenger a szárazföld hordára’ – no meg időről-időre hajótörések voltak. Mert a szárazföld kultúrája évszázadok óta függött a tengertől, a tenger a partról áldott volt, minden veszélye ellenére is.