Mert nem én kiáltok… én csak mondom, dübörgés van, H. Tóth Tibor (Nyelvi változások az ezredfordulón) adja a jelet: romlik a szó, bomlik a beszéd. Veszem, mert ha így van, és ilyeneket már magam is észrevettem, bolydul az ember. H. Tóth Tibor, a nyelvész nem kiált, integet, hozott valamit: vékony könyv, gazdag anyaggal a „közléstérből”, a példatár nyelvészeti rendszerezésben, kategorizálva, csoportosítva. Tanításra felkínálva. Veszem, közvetítem. Mint recenzens is erősen motiváltan forgatom a könyvet a probléma okán, merthogy hasonló törekvéseim, programjaim közelítenek a felvetéshez, a feltáráshoz, erősíti igazunkat.

 
A közölt „példabeszéd”, inkább beszédpéldák könyve csak elsőre szórakoztató kissé. De nem vicces: szódarálás, szóvesztés, eltévelyedés, ilyenekkel szembesíti az olvasót. Mit beszélünk? Hol vagyunk? Kik is vagyunk? Nagy az esély, hogy nem találjuk a választ. Később meg már nem is keressük. Elveszünk a hálóban. Jeles nyelvészek, irodalomtörténészek nem győzik sulykolni, hogy a nyelv és a kultúra együtt adja az identitás összekötő-építő anyagát. Az értelem még kihámozható. Martonyi János a politikai kultúra felől közelítve hangsúlyozza ugyanezt Mi és a világ című tanulmánykötetében (Magyar Szemle Könyvek, 2015). Merthogy identitásunk a hálós viszonyrendszerben rétegezett – én, másik, közösség, nemzet, civilizációk, világ, de az identitás még felfejthető. Ehhez azonban, tárgyunk esetében, szóművesekre van szükség, jelfigyelő, jelfejtő útbaigazításukra, a szem, a fej terelésére.

A szóiparosok teszik a dolgukat, immár iparszerűen gyártanak. A jó iparos áttért a szalaggyártásra, kliséket állít elő, s továbbít. Származási helye: EU. Vagy gyártási helye: Globalizáció. Hová tűnt a tisztes ipar(os)? Régebben megszóltuk a kínai árut, aztán „átvettük”, talán meg is szerettük. De arról a produktumról tudható: kínai. Van kínai étel (mondjuk is: ma „kínait eszünk”), kínai üzlet, sok kedvesen mosolygó kínai emberrel. Ha e körben forgatjuk az árut, ha nem is tudjuk, mi van a kezünkben, de tudjuk, miről beszélünk. Tudjuk, miről alkuszunk. A szószalagon gyártott szövegnek nincs gazdája. Csócsáljuk, nem értjük, de továbbadjuk. Valaki csak beveszi. De nem mindenki tudja lenyelni.

 

A vészharang kongatása

Az értékőrző (a tisztes) nyelvművelő jelez, kongatja a (vész)harangot, rendszerezett gyűjteménnyel tükröt tart a beszélőnek. Nicsak, ki beszél? Sokan vagyunk. Vajon eljut-e a szógyártó és a szószaporító közszereplők fülébe? S vajon megmozdítják-e fülüknek az botját? Nem nagyon látszik ennek jele. Ők csak nyomják a sódert. Magukban hisznek. Hiszik, amit mondanak? Szerepelnek, spiccen vannak, mindegy, nyelvi elemzésekkel nem foglalkoznak. Mit nekik tudomány! Nyelvből él az ember. Értékelő konferenciákra, visszajelző megbeszélésre nincs idő. Ők nem nemesítenek, csak szaporítanak. Az igazi művelők, szőlészek, méhészek, virágosok és más alkotók, ha „alkalmaznak” is, de értékkövetők maradnak.

Nagy a könyv ölelése, szélesre veszi a témák körét, a beszélés területeit. Ezek: korszakos változások a politika, az üzlet, a média világában; kulcsjelenségek az üzenetek hátterében: adás–vétel, érték, nyereség, stílusok, átrendeződések (lefordítva magunknak: álságok, átverések). Változik a világ és új divatokat hoz, változnak a kategóriák a mindennapi nyelvi-kommunikációban, a média nyelvhasználatában. Mindez, magától értetődően, magával hozza a diákok, a fiatalok stílusának és nyelvhasználatának változásait. Sok a kanyar, a kurfli (az ötvenes évek szakzsargonját bedobva). Eltalálunk? Hová vezet mindez? A felelős szerző, tanárként nyelvstratégiát, programtervet ajánl. Szól a jelenlegi helyzetről (a nyelvi kommunikáció és közege, a nyelvművelés és nyelvi változások összefüggéseiben), vázolja a humán környezetet, majd anyanyelvi programot sürget. Itt érint intézményeket, területeket, foglalkozásokat. Szóval, feltérképezni, felvérteződni, megőrizve megújulni, nem kis falat: együtt gondozni hagyományt és modernizációt. „Nehéz kérdések”, szögezi le a szerző.

Túloz-e a vékony kötet? Nem. Megszenvedi az, aki figyelőn olvas, és igazán szenved, ki benne él. A mindennapi szociális terep (utcákon, tereken, fürdőben, piacon, buszon…) a közléstér harsonásaitól hangos – a szóra-hangra érzékeny fülnek nem zene ez.  Akkor, hát kiáltunk, mert a sátán „dübörg” itten.

 

De ki veszi a jeleket?

A média tudja a mesterséget, a médiamunkások kitanulták a nyelvi-kommunikációt, teszik a dolgukat. Nem állnak ellen az új hullámoknak, a nyelvi divatot követik, ajánlják, meg akarják nyerni a hallgatókat – igyekeznek közös nyelvet beszélni. Ám a média tudatos, manipulál, a néző/hallgató vagy észreveszi, vagy nem. Sőt, szeret mintát látni a divatban, tehát igyekszik topon lenni. Ha a celebek így, hát én sem maradhatok le. És máris szépen benne vagyunk a sűrűben, nyelvi-fogalmiságunk nem áll azon a szinten, hogy tisztázhassunk dolgokat – meg vagyunk vezetve. Felvetődik: kell-e iskolába járni? A tudás a médiából jön. Sorsfordulóhoz érkeztünk, válaszúton vagyunk. Az iskolán, pontosabban a derék tanárokon a sor. Ők, ott a terepen, az osztálytermi lövészárokban állják a szógolyó-záport. Hull a pergőtűz. Vagy: a velünk élő neologizmusok nem bántanak, „beintegrálódnak” a rendszerbe, még kezelni tudjuk őket. De hódítanak. Minya Károly foglalkozik ezzel igen körültekintően, habilitációs dolgozatában: „A nyelvi változás (a szinkrónia a szavak tükrében)”. Van már diginyelv, netnyelv, szkájpozunk, lájkolunk (vagy linkelünk?), kommentelünk, fészbukozunk. Vannak „webmetszők és más beszélők”. Értjük egymást? A jelenség nem elhanyagolható, tudatos „elbírálást” igényel.

A nyelv változik, a neologizmusok szaporodnak, a divat is besegít, a renyheség is támad, de az a fontos, hogy tudjuk, mit beszélünk. Tudjunk dönteni, mikor, milyen nyelvet használunk. Nem csak döntés képessége a kérdés. Nyelvi norma, ezt szorgalmazza Balázs Géza számos írásában, egyben különösen: „A média nyelvi normája” (2000. Magyar Nyelvőr 124: 5-24.).

De minden norma annyit ér, amennyire betartják, betartatják. (Ebben nem vagyunk túl jók.) Neologizmusok márpedig vannak, hatnak, miként az archaizmusok is. Meg a helytelen, nyegle nyelvhasználat, amikor a renyheség lesz úrrá. Amikor a renyheséget a divat is táplálja. És dúl a diginyelv, a szleng. Az iskolai oktatás meddig képes kezelni a helyzetet. A médianyelv kisugárzását a média munkásainak kellene biztosítani, stílusos adagolásban, csomagolásban. A médiának a nyelvi norma mentén együtt kell működnie az iskolával, meg kell hallani a nyelvművelők javaslatait, ajánlásait. A nyelvi együttműködés erősíti a közösséget. Ha a sátán dübörög is, az ember tegye a dolgát, legyen helyén az esze meg a szíve. Ha nem vagyunk képesek a kommunikációs tényezőknek (helyzet, téma) megfelelően előrukkolni mondandónkkal, ha semmibe vesszük a beszélgető társat, akkor nincs is szükségünk társra, csak hallgatóra. Önjáró önbeszélők, két sms között, szelfizés közben. Ha így teszünk, nem tudjuk, mikor mit kell tenni. És ez már erkölcs kérdése. H. Tóth Tibor nem kertel, nevén nevezi a jelenséget: tudatlanság, alapműveltség-hiány, cinizmus, illetlenség.

 

Divatjelenségek 

A szerző nemcsak érzékeli, de bőséges példákkal megtámogatva előtárja a problémát. A vizsgált nagy területek tehát: politika, üzlet, média. Vegyünk néhányat az említett jelenségekből. A megváltozott politikában változott a frazeológia: nincs elvtárs, a glasznoszty, a peresztrojka friss hangokat hozott be a térségbe: pluralizmus, demokrácia, szólásszabadság, globalizáció… Mindez létrehozta a nyilatkozói modort, a politikus azzal indít: „én azt gondolom…” és jön múlttagadás, a történelemkisajátítás, a közhelyes általánosságok, a cinikus hangnem. Az üzlet megnyerni igyekszik a vevőt, a mértéktelen fogyasztásra folyamatos túlzással erősít rá. Manipulál, nem riad vissza a hazugságtól, a kultúraromboló üzenetektől. De vannak személyeskedő, tolakodó, erőszakos beszólások. A médiában profik, sőt vérprofik dolgoznak. Ennek ellenére (vagy éppen ezért) sok a felületesség, a fölényeskedés, az egymás lekezelése (lenyomása), a divatjelenségek továbbítása, újak „villantása”. Jelen van a magatartásbeli és nyelvi kulturálatlanság, a nyelvi szegénység, és egyszerűen: a rossz beszéd(technika). A manipulálás, mint kötelező munkamódszer működik.

A rendszerezett gyűjtemény alkalmas oktatásra – tanterv, tananyag, munkafüzet készítésére. Tanári továbbképzésre. A megoldás útjait, módjait keresve sok terület felé nyit (iskolai programok, a kommunikáció tanítása, a tanárképzés – ötleteket kínál, felelősségre apellál. Kartársakért kiált. A nyelvi műveltség „össztantárgyi feladat”. Száz szónak is egy a vége: „illem és jó modor a fő”, miért ront el minket az idő… Nem törvényszerű, hogy így legyen.

Kutatásra szinte katalogizált anyagot kapunk. A nyelvi kategóriák, a nyelvhasználati (szerkezet, forma) példák rendezett tárában – néha – az „elkövető” neve is felbukkan: ismert szereplők, inkább a politika, a média területén. Ez nem a pellengérre állítás szándékával történik, hiszen szakmai magyarázatok kísérik a gyűjtött, létező példákat, de mégis, meg kell jegyeznünk ezzel kapcsolatosan valamit. A bemutatott jelenségek jóval több elkövető megemlítését érdemelték volna. (Mi is bő listával rendelkezünk.) Ha már ez a döntés, akkor szerencsésebb lett volna, valamennyi jelenségnél, példánál nevet említeni. Vagy egyiknél sem. Mert a kutató-olvasó számára nem a szereplő fontos. A gazdag témakör, a színes példák bő forrásanyagot sejtetnek, sajnos, rejtenek is: illeszkedőn kívánatos lett volna megemlíteni egy-egy jeles (ilyen munkánál nélkülözhetetlen) szakirodalmat. A szerkesztés szűkre szabta terjedelemből így kimaradt például Bánréti Zoltán, Grétsy László, Montágh Imre, Zsolnai József, Wacha Imre.

 

Nyelvi brutalitás

Az inspirált olvasónak (a témában is kutakodónak) kedve van továbbgördíteni a gondolatokat. Mert, mint a nyelvész szerző is már az alcímben hangsúlyozza: „meghatározó jelenségekről” van szó, amelyek léteznek, működnek, hatnak, megfoghatók, kimutathatók. És „meghatározó szerepük van a társadalmi, közösségi viselkedésben és a kommunikációban, s így természetesen a nyelvhasználat területén is: közvetlenül járulnak hozzá a szabálykövető magatartás elavultként való értelmezéséhez, a szabályok teljes törléséhez, a hagyományok és értékek önkényes felrúgásához, a botránykeltő, tabutörő magatartás agresszív formáinak terjedéséhez, a kihívó, agresszív nyelvi viselkedés és a nyelvi brutalitás fokozódásához” (15.). Súlyos és fontos összegzés. (És gondoljunk bele: az anyag a 2004. évi országos anyanyelvi pályázatra készült, a gyűjtés óta a „helyzet csak fokozódott”.) Mert mit termelnek a „rossz nyelvek”? Kárt okoznak. Hozzátesszük: itt nemcsak a politikusok, az üzletemberek, a médiamunkások nyelvhasználatáról van szó. Ebbe mindenki beleértendő, ebben mindannyian szereplők vagyunk, a pulpitus, a képernyő innenső oldalán. A „civil” persze hárít, és legfőképpen nem ért egyet a politikussal. És magyaráz. Tudja, hogy kellene csinálni. A vulgárpolitológiát konyhanyelven műveli, igazságát trágársággal fűszerezve nyomatékosítja – „dzsuvavaker” ez, hogy stílszerűek legyünk. Szavát köztereken ereszti szélnek, nem fél, neki jogai vannak. S ha kell, hát levált. Így van ez az üzleti életben, mindenki hivatásos, ameddig a nyerésre kalkulál. Ha veszít, hát kiált. Tématartás nincs, sűrű témaváltás annál inkább.

Minél zavarosabb a szó/beszéd, annál nagyobb az esély a fogalmi eltévelyedésre. S közben formálódik az „újbeszél”, az ideológiagyárak új nyelvet adnak közre, a PC (politikai korrektség) szabályoz, ami „beirányozza” az értelmezés útját. Innét már csak egy lépés a véleménydiktatúra: tiltott szavak kerülnek listára, listázásra pedig használóik. Folyik „Az emberidomítás titkos mestersége és az agymosás”, írja a kutató-pszichológus (Dr. Szendrődi Győző, Magyar Idők, 2015. december 12. 11.). És szól a bullshit: „olyan mondat, mely betartja a szintaxis szabályait, de nincs különösebb jelentése. Különös feltalálási helyük: közösségi oldalak (sötét bugyrai), életmódmagazinok”. Másképpen zagyvaság, álintellektuális hülyeség. Balázs Géza ad erről rövid, de igen pontos magyarázatot. Idéz egy kiadványt (Alan Sokal–Jean Bricmont: Intellektuális imposztorok. Posztmodern értelmiségiek visszaélése a tudománnyal. Második, javított kiadás, Typotex, 2008.), amely lerántja a leplet a posztmodern varázslókról (Blog, 2015. december 23.). A jelenség hódít-bódít a mindennapokban, veszélyes méreteket ölt. A társadalomtudományi fakultásokon, Amerikában és Európában, előáll az a helyzet, hogy a fogalmi tisztázást nem merik vállalni az oktatók, mert elveszíthetik állásukat. Előfordult, hogy a „megvezetett” („félvilágosult”) hallgatók nekimentek a szociológusprofesszornak, mert egy témában ellenvéleményt jelentett be, amit meg is mert indokolni: „A szólásszabadság és a sértések elviselése a szabad és nyitott társadalom előfeltétele”. Elszabadult a pokol. (Mimózalelkek diktatúrája. A politikai korrektség őrülete az angolszász egyetemeken. Értelmező szótárral. Zsuppán András, Heti Válasz, 2016/1. január 7. 17-19.)

 

Társadalmi viselkedéskultúra

A globalizáció (egyik) paradoxona: emberek egy része kész meghalni a szabadságért (legalábbis „kommunikálja”), ha nem is érti a jelenség nyelvezetét. Vagyis természetét, okát, de belekiáltjuk a légtérbe: vesszen a tanár, és nem félünk a terroristáktól. Aztán legközelebb mécsest gyújtunk halottainkért. A valóság eltakarva, a látvány folytatódik.

Észnél kell lenni, mert nemcsak a szólásszabadsághoz van jogunk, hanem a szabad, értelmes szóláshoz is. Hogy értsük egymást. Az esztétikus, gondolatvilágos beszéd rendet vághat a káoszban, ha nem ez tölti ki a közlésteret, hát rendetlenség lesz a káoszban.

A transzdiszciplináris körjárat kissé borzongató hangfekvése után pengessünk nyugodtabb húrokat. A megforgatott kiskönyvbeli hatalmas anyagnak súlya van, és ha hozzávesszük a saját tapasztalatainkat, talán érthető e kesernyés indulat: a társadalmi viselkedéskultúra összefüggéseiben vizsgálódva szomorú a kép. De vannak tartalékok, vannak értékeink. Segítségünkre szolgál a gazdag magyar és a világirodalom, a sok kiváló irodalmi folyóirat (a tanárok terelhetnék feléjük az ifjúságot), a szépen beszélő és író irodalomtörténészek (számos „megbízható” nevet tudnánk említeni). Az eszme- és filozófiatörténészek, a filozófusok élvezetes nyelven szólnak „nehéz” (elvont?)  témákról. (Mint Csejtei Dezső, Egedy Gergely, Fehér M. István, Nyíri Kristóf, és még néhányan.) A politikai nyelvezet is jóval színesebb, mint aminőt a politikusok használnak a napi gyakorlatban, a fentebb említett exkülügyminiszter mellett nem hagyható ki Schöpflin György árnyalt, összetett beszédmódja (lásd legutóbbi könyve: Politika, illúziók, téveszmék). Ó, és ha szépet akarunk olvasni szépről, forgassuk a művészettörténészek munkáit, ugyanarról – életről, munkáról – másként, elég Szakolczay Lajosra, Banner Zoltánra gondolni. Van tehát fogódzó, van eszköz és mód a „mentésre másként”, ahogy Fűzfa Balázs irodalomtörténész, tanár varázsolja elénk. Szóval, „beszélhető nyelvet” minékünk! Ilyet mutat be Szentmártoni János az Agria, 2015 őszi számában. A lap főszerkesztőjének, Ködöböcz Gábornak is van „szóhitele”, amit rendre bizonyít követve egyik alaptételét: „Szépen magyarul, szépen emberül”. És hát a szép, őszinte líra – a szép és őszinte beszéd kiapadhatatlan, éltető forrása.

Így a vége felé, jó tanárhoz illően, némi szakirodalom (kötelezően választható!). Lajtos Nóra: A tiszta beszéd varázsa (tanulmányok, kritikák, recenziók), Hungarovox Kiadó, 2014. „Két könyv az igényes beszédről”, amelyeket, Gereben Ernő ajánlása szerint, főleg a (magyar)tanárok, a középiskolás diákok és a nyilvános pályára készülők forgathatnak haszonnal. A könyvek szerzője Wacha Imre, egyik: A tiszta beszéd. Tinta Könyvkiadó, Bp., 2015, a másik: Az értelmes beszéd. Tinta Könyvkiadó, Bp., 2015. Mindkettő alcíme: Beszédtechnika – Alapismeretek és szövegértelmezés magyarázatokkal. És a nyelvnek lelke van – tükrözi a beszélőét, széttörheti a hallgatóét, vagy nyugalomra hangolja.  A témának finom árnyalatait megtalálni, felfejteni segít a nyelvpszichológia. Sári László ismertetéséből megtudjuk, hogy vannak ún. látó nyelvek, míg „némely nyelvek nem »látnak, egyes színeket«, és betekinthetünk a nyelvi nemek funkcióiba, a nyelv és a néplélek kérdéseibe”, ha kézbe vesszük: Pszicholingvisztika 1–2. Szerk. Pléh Csaba és Lukács Ágnes. Technikai szerk.: Siptár Péter. Akadémiai Kiadó, Bp., 2014. Mi a forrás, ha nem: Édes Anyanyelvünk, 2015./5, 18. (Igényes és bő választékot talál az érdeklődő még az e-nyelv.hu honlapon.)

 

Kellene nyelvi norma

Akárhogy is forgatjuk: nyelvi norma kellene – írott és felügyelt (és számon kért). Addig – a feltárt anyagon túl – csak kérdéseink vannak. Például a műsorkészítést kíséri-e (ön)ellenőrzés? A nyelvi vétések (vétségek) terítékre kerülnek-e? Működik-e belső továbbképzés? Folyamatosan, a szerkesztőség szakmai igényének megfelelően. (Némely helyen érződik.) Van-e szerkesztőségi ügyelő a műsorok alatt? Mint a színházban, aki menet közben közbeszól. A szerkesztőségeket nehéz elérni az éppen folyó esemény közben. A rossz ízű kommentelés lehetséges, de azzal – szakmailag – nem megyünk sokra. Milyen a szakmai visszhang? Az elemző-értékelő kritikát ez a munka sem nélkülözheti. Egy ilyen módszer lehet a monitorozás. Javaslat: 1. a szerkesztőség és „külsősök” által közösen kialakított szempontok szerint, felkészített „figyelők” folyamatosan vissza/jeleznek, 2. ezek értékelése rendszeres, 3. időszakonként kerekasztal-megbeszélésre is sor kerülhet, laikus és szakmai közönséggel.

Az egyik tévé sportcsatornán megy a „Harmadik félidő” című műsor, amelyben előveszik (visszajátsszák), látványosan „boncolgatják” a sporteseményt. Minden részlet, valamennyi szereplő előkerül. A közvetítő „játéka” nem.

Egy figyelmes olvasó, nyelvi ügyelő hozzászólásával zárjuk: „Az olvasás szokásának háttérbe szorulásával fokozottan kellene ügyelnünk legalább a hangzó sajtó nyelvi igényességére”. (Sz. T. Gy.: Sport a pályán és a képernyőn, 2015. 06. 29.)

 

(H. Tóth Tibor: Nyelvi változások az ezredfordulón. Meghatározó jelenségek a nyelvi viselkedés és a nyelvhasználat területéről, Gondolat Kiadó, 2014.)

 

Megjelent: Agria, 2016. tavasz, X. évf., 1. sz., 259-264. Az E-Nyelv Magazin az Agria szerkesztőjének és a szerzőnek engedélyével közli az írást.