A nyelvújítás előzményei

A nyelvújítás – általános vélemény szerint – közvetlenül a felvilágosodásban gyökerezik. Tudni kell azonban, hogy annak valódi szellemi kezdetei valójában a humanizmusig nyúlnak vissza. A humanista gondolkodásban ugyanis az emberhez tartozó témák között a természet és a történelem mellett a nyelv is jelentős súllyal szerepelt. S bár a humanizmus kezdetben kétségtelenül tovább erősítette a latin nyelv pozícióját az oktatásban és a tudományban, ugyanakkor az egyes nemzeti nyelvek fejlődéséhez is nagyban hozzájárult. Ez volt a helyzet nemcsak a német, de sok más nemzeti nyelv esetében is, melyekben a latinból történt fordítások révén számos új szinonima, valamint mondattani szerkezet jelent meg.¹ A humanista szellemi áramlat a reformáció formájában végül elérte az egyházat is, ami komoly fordulatot jelentett az addig egyeduralkodó latin térvesztésének, ezzel (is) összefüggésben pedig a nemzeti öntudat², s vele együtt a nemzeti nyelvek térnyerésének hosszú és összetett folyamatában. A reformáció azzal, hogy anyanyelven kívánt szólni a hívőkhöz, egy ország/nyelvterület egészére kiterjedő író és olvasó közösséget teremtett meg, szemben a kódexirodalommal, amely a kolostorok falai között, tehát egy igen szűk körben tudott csak hatni. A reformáció a szélesebb tömegeket akarta megszólítani, mindenki számára hozzáférhetővé kívánta tenni a bibliát, s ezt csak az anyanyelv felkarolása útján érhette el. Eszközei ebben az iskola, a nyomda és a szószék voltak.

Hamvas kifejti, hogy „[…] a reformáció […] nemzetiségi mozgalom volt, amelynek legfontosabb vívmánya a nemzetek fölötti, egyetemes nyelv eltörlése, és annak népi nyelvekkel³ való helyettesítése. Ezzel a népek között levő univerzális kommunikáció lehetősége megszűnt. Nemcsak azért, mert a nemzeti nyelveket más országokban élő emberek nem értették, hanem főként azért, mert egyetemes fogalmak nemzeti nyelveken nem voltak kifejezhetők„⁴ (kiemelés tőlem). Az ok tehát, amiért a nemzeti nyelvek gazdagabbá és rugalmasabbá tételére szükség volt, – egyértelmű. Ha mindehhez hozzávesszük még Bessenyei György sokszor idézett aperçujét⁵, valamint azt a herderi gondolatot, mely szerint „az ember különleges helyét a nyelv által nyeri el, amely az öntudat kialakításának közege”⁶, nem nehéz belátnunk, miért vált a XVIII. század végére immár halaszthatatlanná a feladat, melyet a nyelvújítók egyrészt nyelvtanok készítése, másrészt pedig a szókészlet nagymértékű gyarapítása és új stílusok meghonosítása révén kívántak megoldani.

Kazinczy Ferenc a Tudós Társaságban (Fotó: BG)

 
Egyedülálló nyelvújítás?

Fentebb azt mondottuk, hogy a nyelvújítás nem volt előzmények nélküli jelenség. Bátran hozzátehetjük: nem volt egyedülálló sem. Ha csupán szűkebb térségünket tekintjük, azt találjuk, hogy kisebb-nagyobb mértékben a dunai nyelvszövetség minden tagjára jellemző volt. A németről érintőlegesen már esett szó. Az elmondottak kiegészíthetők azzal, hogy a már említett nyelvi társaságok (Sprachgesellschaften) működése a nyelvi helyzetre viszonylag kevés hatást gyakorolt, a főnemesség köreiben tapasztalható (és már azelőtt is meglévő) erős francia hatás a XVIII. század kezdetére érte el tetőfokát, s a német tudósok még mindig szinte kizárólag latin nyelven publikáltak. Leibniz, – aki bár hitt a német nyelv kifejezőerejében, műveit mégis szinte kizárólag franciául vagy latinul írta – a francia nyelv elleni harcot kilátástalannak ítélte. Német nyelvű írásai, melyekben a filozófus a német nyelv ügyéért száll síkra, csak a halála után jelentek meg. Az írott nyelv normalizálását célzó kísérletek főként Johann Christoph Gottsched⁷, majd később, a szótár-, nyelvtan-, és helyesírási szabályzat-író Johann Christoph Adelung⁸ munkássága nyomán, csak a felvilágosodás korában vezettek eredményre.

Cseh nyelvújítás

Míg a német nyelv fejlesztését célul tűző mozgalmakat nem kis mértékben a francia elleni kűzdelem motiválta, a cseh nyelv megújítása, amely národní obrození (nemzeti újjászületés) néven a magyar nyelvújítással egyidejűleg vette kezdetét, éppen az egyre fokozódó elnémetesedés ellen irányult. A cseh nyelv, amely a XV. században a magyar, cseh és lengyel királyi kancelláriák között még a diplomáciai közvetítő nyelv szerepét töltötte be, a XVII. századra már erős német hatás alá került, szókincsét tömegesen árasztották el a német szavak. A cseh nyelvújítási mozgalom vezetői között olyan kiemelkedő személyiségeket találunk, mint Josef Dobrovský, akit a tudományos szlavisztika megalapítójaként és a cseh nyelv tudományos kimunkálásának úttörőjeként⁹ tartunk számon, vagy František Palacký, akit a hazai közönség leginkább talán a magyarul is olvasható Huszitizmus története című korszakos munka szerzőjeként ismer. Palacký szilárdan hitt abban, hogy a nemzet ügye és a kulturális fejlődés elválaszthatatlan egymástól. Célja az volt, hogy olvasói megismerjék népük történetét és így tudatára ébredjenek a cseh nemzethez való tartozásuknak. A cseh nyelvet – amelyet ekkortájt leginkább csak a cseh és morva parasztok használtak – Palacký legalább annyira alkalmasnak tartotta arra, hogy a modern nemzeti lét alapjává váljék, mint a németet. A cseh nyelv szókincsének normalizációjában és  modernizációjában meghatározó szerepe volt Josef Jungmann ötkötetes cseh-német szótárának¹⁰, amely teljes négy éven át, 1835-től 1839-ig készült. A szépirodalmi stílus magas szintre való fejlesztésében kiemelkedő szerepet vállalt a sokoldalú író és költő František Ladislav Čelakovský, akinek nyomdokain a XIX. és XX. században a cseh irodalom újabb csúcsokra emelkedhetett.

A magyar nyelvújítás hatása a csehre

Fontos kitérni arra is, hogy a cseh nemzeti megújhodás szinte minden fázisában tetten érhető a magyar hatás. Széchenyi Ferenc szellemi hatása érezhető volt a cseh arisztokrácia felsőbb köreiben. Magyarországon jelen volt a cseh emigráció, és a cseh protestáns értelmiség egy része is magyarországi iskolákban nevelkedett. Tényekkel igazolható, hogy a magyar értelmiség hatással volt a fentebb már említett František Palackýra pozsonyi tartózkodása alatt. Számos hasonlóság fedezhető fel a már ugyancsak hivatkozott Josef Jungmann és (a több más nyelv mellett a szlovákot is ismerő)¹¹ Kazinczy Ferenc nyelvújítási törekvései között. Fontos szerepe van a cseh megújhodási mozgalmakban a Széchenyi István refojmai nyújtotta példának is. Az 1820-40-es évek cseh szellemi köreiben a haladó magyar irodalom (főként Petőfi Sándor verseinek fordításai) egyre nagyobb érdeklődést váltottak ki. Mindent összevetve egyetérthetünk a korszakot kutató cseh Richard Pražák véleményével, mely szerint „magyar inspirációk nélkül elképzelhetetlen a cseh megújhodási folyamat.”¹²

Szlovák nyelvújítás

A szlovák nyelvi és nemzeti öntudatra ébredés időszaka a XVIII. század elejére esett. A szlovák irodalmi nyelvi norma megalapozójának Anton Bernolákot (1762-1813) tekinthetjük, aki a szlovák irodalmi nyelv alapjául a középszlovák nyelvjárási elemekkel bővített nyugatszlovák nyelvjárást választotta. Bernolák szlovák nyelvről szóló, helyesírási útmutatásokkal kiegészített értekezése latin nyelven jelent meg 1787-ben, majd három évre rá, 1790-ben ezt követte szlovák nyelvtana. Monumentális, szlovák-cseh-latin-német-magyar nyelvű szótára¹³, amelyet méltán tartanak Bernolák fő művének, csak a halála után jelent meg 1825-1827 között, öszesen hat kötetben. A későbbi nyelvújítók: Ludovit Štúr, Jozef Miloslav Hurban és Michal Miloslav Hodža már eltértek a bernoláki hagyománytól, és a szlovák nyelvet a középszlovák nyelvjárásra alapozták. Az új nemzedék nyelvújító irányelveit 1843-ban rögzítette, a Hlboké községben tartott konferencián. Ludovit Štúr szlovák nyelvtana¹⁴ három év múlva, 1846-ban jelent meg. Ugyancsak az ő szellemi hatásának tulajdonítható az is, hogy 1863-ban, Túrócszentmártonban megalakult a Matica Slovenská¹⁵ nevű egyesület, a szerb Matica Srpska (1826) és a cseh Matica Česká (1831) mintájára, azokhoz mérve néhány évtizednyi késéssel.

A Štúr képviselte irányvonallal szemben azonban többen is felléptek, így például a Pesten sokáig evangélikus lelkészként működő, műveinek legtöbbjét pesti és budai nyomdákban megjelentető Ján Kollár¹⁶ vagy Pavol Josef Šafárik, akiknek célja a cseh és a szlovák nyelv egységesítése és közös ápolása volt. Az őket követő nemzedék azonban Štúr szellemében folytatta tovább a szlovák nyelv ápolását. Martin Hattala 1852-ben kiadott nyelvtana, a Krátka mluvnica slovenská és Samo Czambel 1902-ben megjelent helyesírási szabályzata a mai szlovák nyelvi és helyesírási norma alapját képezik. Bár Štúr maga tudatosan igyekezett a csehet és a szlovákot egymástól  megkülönböztetni, – hiszen a szlovák nemzeti öntudatra ébredés a cseh (és a magyar) kulturális és nyelvi hatás ellenében, mintegy azokra adott válaszként bontakozott ki – a cseh és a szlovák nyelv között később bizonyos mértékű egységesülés jelei is mutatkoztak. Ebben nem kis szerepe volt az 1918-ban megalakult Csehszlovák Köztársaságban érvényesülő erőszakos „csehesítő”, illetve egységesítő törekvéseknek.

A XIX. század nyelvújítói, írói a szlovák szókincs modernizálásában aktívan közreműködtek és a szóképzés, a szóössszetétel, valamint a jelentés-változtatás eszközein kívül gyakran folyamodtak a tükörfordításhoz is. A cseh mintára alkotott tükörszavak végső forrása leggyakrabban a német. A szlovák nyelv neologizmusainak legfontosabb forrása a cseh, s – a történelmi kapcsolatok okán – a szókincs idegen elemei közt is a spontán vagy tudatosan átvett cseh elemek száma a legnagyobb. Sok cseh kölcsönszó a hangrendszer hasonlósága miatt jószerivel meg sem különböztethető. Viszonylag nagy a latin eredetű szavak száma is, melyeknek jó része a magyarországi latinságból származik. A németből közvetlenül, vagy cseh közvetítéssel a szlovákba átkerült szavak száma szintén jelentős, s szép számmal találhatók a nyelvben magyar eredetű szavak és szólásmondások is. Mindez az évszázadokra visszanyúló és máig tartó együttélés folyománya.

Szlovén nyelvújítás

A szlovén nyelv hosszú időn át döntően az ausztriai német befolyása alatt állt, de délnyugaton az olasz, a Mura-vidéken pedig a magyar hatás szintén erős volt. A kétnyelvűség elsősorban a városi lakosság körében számított jellemző jelenségnek. A protestáns Primož Trubar és társai munkálkodása révén a XVI. század végére kikristályosodó szlovén irodalmi nyelv életében szintén a felvilágosodás időszaka, a XVIII. század vége jelenti az újabb nagymérvű fejlődést. Ekkor működik Anton Tomaž Linhart drámaíró, valamint V. Vodnik költő. Életművüknek köszönhetően a szlovén irodalmi nyelv a korabeli európai költészet szintjére emelkedik. A prózai nyelv fejlődése főként a XIX. században működött Josip Jurčič, valamint Ivan Cankar nevéhez köthető. Az ekkor kiadott legjelentősebb szótár Maks Pleteršnik szlovén-német szótára, az 1894-95 között megjelent Slovensko-nemški slovar.

Horvát, szerb nyelvújítás

A horvát és a szerb area nyelvi és kulturális szempontból igen összetett képet mutat. A kérdés magyar nyelvű szakirodalma bőséges és főbb vonatkozásaiban gondosan kidolgozott.¹⁷ Különösen igaz ez  Nyomárkay István akadémikus horvát és szerb nyelvtörténetének megjelenése óta.¹⁸ A témának a jelen munka szempontjából történő, vázlatos bemutatása során mi is főként a szerzőnek erre a művére, valamint más idevágó cikkeire hagyatkozunk.

Szerb területen – hasonlóan a térség más területeihez – szintén a felvilágosodás eszméinek hatására jelentkezett a nyelvi változtatás igénye. Ez konkrétan a népnyelv bevezetésének programjában öltött testet, amellyel a XVIII. század végén találkozunk először, Dositej Obradović munkáiban. Hadrovics László Vallás, egyház nemzettudat című művében¹⁹ Obradović kiemelkedően fontos szerepét abban látja, hogy: „ő volt az első, aki 1783-ban kiadott önéletrajza előszavában a szerb nemzeti eszmét vallási alapról kulturális alapra helyezte” (97.o.).

Hadrovics fentebb hivatkozott művében találó jellemzést ad arról a szerb kulturális közegről is, amely Obradović működésének idejére kialakult: „A szellemi kultúra fokozatos differenciálódása még inkább megingatta a szerb papság felsőbbségét. [Azét a papságét, amely a szerb nemzeti eszme és nyelv letéteményesének és őrzőjének számított századokon át (megj. tőlem).] Mert a társadalmi differenciációt követte a magasabb kultúra terjedése. Minthogy a szerbeknek a 18. század folyamán nem voltak magasabb iskoláik, a katonák, polgárok és nemesek a gyermekeiket magyar iskolákba íratták. A fiatal szerbek szívesen tanultak protestáns iskolákban, ahol nem kellett erőszakos katolizálástól félniök, ami főleg a szerzetesi iskolákban fenyegethette őket. Ezekben az iskolákban a szerbek megtanultak latinul, megszerezték a világi jellegű, nyugati humanista kultúrát, amely gyökeresen különbözött a szerb papság vallásos kultúra-ideáljától. Kialakult tehát egy szerb nemzeti elit, amely függetlenítette magát az egyháznak szellemi téren gyakorolt hagyományos szupremáciájától. Ez a nyugati civilizációban felnőtt világi elit természetesen alkalmas lett minden új szellemi áramlat befogadására. Amikor a 18. század végén a felvilágosodás kezd terjedni a szerbek körében, az új eszméket hirdető írók, mint például Dositije Obradović (egykori szerzetes), már kulturált olvasóközönséghez szólhatnak” (96-97.o.). Az idézetből kitűnik, hogy a magyar iskolák a szerb ifjúságnak egyfajta „ablakként” szolgáltak a nyugati kultúrára. A XIX. század elején egyre több szerb fiatal tanult német egyetemeken, s ezzel erősödött a nyugati (elsősorban osztrák-német) hatás is.

Obradović követői továbbfejlesztették a nyelv és kultúra közösségére alapított szerb nemzeti eszmét. Közülük is elsősorban Vuk Stefanović Karadžić emelkedik ki, aki 1814-es nyelvtanával (Pismenica), majd négy évvel későbbi, 1818-ban megjelent szerb-német-latin szótárával (Rječnik) egy új, közös és egységes irodalmi nyelv alapját alkotta meg a szerbek és a horvátok számára. Karadžić az általa javasolt nyelv alapjául szűkebb pátriájának, a Nyugat-Hercegovinában található Tršić-nek és környékének nyelvjárását tette meg.

A szerb és horvát nyelvi areában az első irodalmi nyelv tulajdonképpen az ószláv nyelv volt, amelyet aztán az idők során a helyi szláv nyelvjárásokhoz igazítottak, így ennek különböző helyi szerkesztései jöttek létre. Míg azonban szerb területen a népnyelv az írott nyelvre egészen Obradović fellépéséig (tehát a XVIII. század végéig) csupán alig volt hatással, horvát területen már  a középkorban megjelentek az ószlávban a népnyelvi elemek. A XVIII. század végén és a XIX. század elején egységes horvát irodalmi nyelvről még nem beszélhetünk, de mindhárom nagy nyelvjárásban (ča, kaj, što)²⁰ kialakultak regionális irodalmi nyelvek. E regionális nyelvekre a különböző nyelvjárási elemek (gyakran szándékos) kever(ed)ése volt jellemző. Ugyanakkor mindegyik regionális irodalmi nyelvre jellemzők voltak emellett bizonyos fokú standardizációs tendenciák, sőt tudatos, bár elszigetelt nyelvújító törekvések is. Horvát földön aztán a XIX. század elején bontakozott ki a határozottan nemzeti-politikai színezetű illír mozgalom, amelynek – többek között – a nyelvújítás és az egységes irodalmi nyelv megteremtése volt a célja. Kétségtelen, hogy a mozgalom létrejötte válasz volt az egyre erőteljesebbé váló németesítési hullámra, tagadhatatlan azonban a magyar nyelvújítás példájának hatása is. Magyar-horvát viszonylatban pedig – úgy tűnik – nemcsak eszmei, de közvetlen nyelvi hatásról is szó lehet.

Nyomárkay részletes tanulmányt szentel a szerbhorvát nyelvkérdésnek (l. A szerbhorvát nyelvkérdés), amelyben megjegyzi, hogy: „A [horvát (megj. tőlem)] szókincs gyarapításának […] fő módja […] a cseh, német és magyar (kiem. tőlem) mintákra történő tükörszóalkotás volt” majd a jelenségre több példát is hoz (52-53.o.). Egy másik cikkében, amely a horvátban és a magyarban található német tükörfordítások problémáját vizsgálja (l. Német tükörfordítások a horvátban és a magyarban) a következőket írja: „Mivel a magyar nyelvújítás és ezzel a tömeges szóalkotás néhány évetizeddel megelőzte a hasonló horvát törekvéseket, lehetséges, hogy a német szavak visszaadásában a horvátoknál már a magyar mintának is volt hatása. Feltűnő a párhuzamosság a […] participiumos előtagú összetételek és a horvát –(a)ći végű participiumszerű (de attól alakilag különböző) melléknévvel alakult jelzős szerkezetek között” (77.o.).

Az illír mozgalom hívei eleinte egy minden déli szláv nép számára közös és egységes irodalmi nyelv létrehozásában gondolkodtak, később azonban kiderült, hogy ez illúzió, így csupán a szerbek és a horvátok között került sor a nyelvi egység megteremtésére. A XIX. században a horvát irodalmi nyelv egységesítésének két kiemelkedő egyénisége volt, az illírizmus vezéralakja Ljudevit Gaj és a cseh származású Bogoslav Šulek. Gaj terve az volt, hogy a Raguza környéki nyelvjárást fejleszti nemzeti nyelvvé. A mozgalom nemcsak a horvátok körében örvendett nagy népszerűségnek, de Bécs támogatását is bírta; a Habsburgok ugyanis a magyarok ellenében serkentették a horvát nemzeti öntudatot. Gaj és társai a hatóságok részéről semmilyen ellenállásba nem ütköztek, amikor a megreformált horvát nyelven megjelentették első újságjaikat, a Novine Hrvatske ‘Horvát Hírek’ című napilapot és a Danica ‘Hajnalcsillag’ című irodalmi újságot. 1848-al, a „forradalmak évével” nagy lehetőség érkezett el a horvát nemzeti  mozgalom számára is. A horvát-magyar közös múlt egyik – kevésbé ismert – momentuma, hogy ekkor jelent meg a ‘Horvátok a magyaroknak’ (Hrvati Mađarom) című röpirat a magyarul (is) verselő horvát költő és későbbi horvát bán Ivan Mazuranić tollából (és vélhetően fordításában), amint ezt Lukács István bizonyítja egy tanulmányában.²¹ Ez a mű a modern horvát próza első jelentős alkotása.

A szerbek és a horvátok az 1850-es Bécsi Egyezményben fogadták el a Vuk Stefanović Karadžić által javasolt nyelvjárást a közös irodalmi nyelv (a szerbhorvát vagy horvátszerb) alapjául. Ennek az ije-ző²² ún. újšto-nyelvjárásnak a bevezetése természetesen nem volt problémamentes. Bár Karadžić szülőföldjének nyelvjárása ije-ző, a szerbek később mégis az e-ző változatra tértak át, mivel ez jellemző a szerb nyelvterület nagyobb részére. A horvátok viszont a ča– és a szlavóniai nyelvjárás túlnyomúrészt i-ző, valamint a kaj-nyelvjárás e-ző jellege ellenére döntöttek az újšto-nyelvjárás ije-ző változata mellett, elsősorban a gazdag irodalmi hagyománnyal rendelkező dubrovniki (raguzai) irodalom miatt. Az itt említett különbségek a szerb és a horvát között ma is léteznek. Ebből adódik az a ma is eleven viszonyulásbeli különbség, amelyre Nyomárkay tér ki Kis nyelvek az európai csatlakozás küszöbén című írásában: „Ha egy szerb kultúrában gyökerező ember ebben a nyelvjárásban (=irodalmi nyelven) írt művet hall vagy olvas, akkor számára ez bizonyos fokig ma is a mindössze százötven éves nyelv produktuma lesz, amely esetleg nemcsak szűkebb szülőföldjének dialektusától, de a XIX. század elején és közepén keletkezett irodalmi művek nyelvétől is különbözik, míg egy – mondjuk – dubrovniki (raguzai) horvát számára ez a nyelv több évszázados hagyományt képvisel, hiszen Raguzában már a XV. században gazdag irodalom bontakozott ki ugyanezen (az akkor még) regionális irodalmi nyelven. Az interpretáció és a hatás az említett két esetben jelentősen különböző” (156.o.)

Probléma volt az is, hogy a népnyelvből hiányzott az absztrakt fogalmak kifejezéséhez szükséges szókincs. Vuk nyelvtanában (de más szerzőknél is) a grammatikai terminusok és egyéb elvont fogalmak kifejezésére gyakran az oroszból kölcsönöztek szavakat, melyeket aztán a szerb hang- és alaktani rendszerhez igazítottak. Hasonló eljárás figyelhető meg Karadžić Újszövetség fordításában is, ahol viszonylag nagy számú egyházi szláv elemmel találkozunk. Talán innen ered az a szerb és horvát nyelv között meglévő sajátos különbség, hogy a szerb sokkal könnyebben vesz át idegen szavakat új fogalmak/dolgok jelölésére, mint a horvát, amelyben a nyelvtisztításnak (purizmusnak) komoly hagyománya van. Vuk Karadžić közös irodalmi nyelvről szóló javaslatának győzelme horvát földön végül a XIX század végén válik valósággá. Ivan Broz, Karadžić fonetikai elveire épülő helyesírása 1892-ben, Tomo Maretić nyelvtana, a Gramatika i stilistika hrvatskoga ili srpskoga jezika 1899-ben jelenik meg. Ezeket követi 1901-ben I. Broz és F. Iveković szótára, a Rječnik hrvatskoga jezika. Nyomárkay professzor Nyelvi helyzetkép déli szomszédainkról című tanulmányában erre vonatkozóan megjegyzi, hogy. „az egységes „szerbhorvát” standard annak ellenére sem valósult meg maradéktalanul a XX. század elejéig, hogy helyesírása […], grammatikája […] és szótára […] is megjelent [lásd a fentebb hivatkozott műveket (megj. tőlem)]; igaz, több mint hatvan évvel az illírzmus és jó harminc esztendővel Karadžić standardjának végleges győzelme után” (29.o.).

Lengyel nyelvújítás

Ha közvetlen térségünktől kicsit távolabbra tekintünk, jelesül a lengyel nyelv felé, akkor azt látjuk, hogy annak életében nem bontakozott ki a magyar és a cseh nyelvújításhoz hasonló mozgalom, ezt ugyanis a lengyel nyelvnek a XVI. századtól folyamatosan tartó, szerves fejlődése nem tette szükségessé. A lengyel azonban valamiképp mégis köthető térségünk nyelvújítási törekvéseihez, hiszen például Jungmann már hivatkozott cseh szótárához a nagy lengyel nyelvtudós, Samuel Bogumił Linde 1807-1814 között készült hatkötetes nagyszótára szolgált mintául.²³

Összegzés

A magyar nyelvújítás nem volt sem előzmények nélküli, sem pedig egyedülálló jelenség. Nem is lehetett az, hiszen Közép-Európának ebben a térségében mindenütt hasonlóan ment végbe a modern nemzetté válás. A szomszédos népek kulturális-nyelvi életében a miénkhez hasonló folyamatok zajlottak, ezért tehát joggal mondhatjuk, hogy a magyar nyelvújítás szervesen illeszkedett a közép-európai térség vérkeringésébe, sőt, azt is láthattuk, hogy a magyar nyelv és szellemiség a cseh, a szlovák, a horvát és a szerb vonatkozásában nemegyszer a fejlődés előmozdítójaként, mintegy katalizátorként hatott. A magyar számára viszont sokszor a térségben a fejlett nyugati civilizáció közvetítőjeként a „Kulturträger” szerepét játszó német, míg a szlovák, a szlovén és a horvát számára inkább – érthető módon – a cseh nyelv szolgált a megújhodási folyamatban közvetlen mintaként. A nyelvújítás kérdésének többnyelvű kontextusban történő vizsgálata, – amelyre e szerény írás keretében tettünk kísérletet – véleményünk szerint ráirányíthatja a figyelmet a térségben ható, rejtett nyelvi-kulturális összefüggésekre, s ezzel egy teljesebb és árnyaltabb kép kialakítását segíti.

A szerző megjegyzései

1. A német (és más nemzeti nyelvek) iránti, humanisták keltette érdeklődés még tovább mélyült aztán a XVII. században. Német földön olasz mintára alakult meg az első nyelvi társaság is 1617-ben Weimarban (Stedje, A. 2001: Deutsche Sprache gestern und heute. Wilhelm Fink Verlag, München, 126-127, 144-145).

2. „Nacionalizmusok csak olyan világban keletkezhettek, amelyben a népeket az univerzalitás felsőbb egysége nem kötötte össze.” írja Hamvas. Németség. In: Hamvas, B. 1992: Patmosz I. Életünk Szerkesztősége, Szombathely, 78.
3. […] die Mutter im Hause, die Kinder auf den Gassen, den gemeinen Mann auf dem Markt […] fragen und denselbigen auf das Maul sehen, wie sie reden” mondja Luther Márton a nyelvről.

4. Hamvas, B. 1992: Németség. In: Patmosz I. Életünk Szerkesztősége, Szombathely, 78.

5. A Magyarság című röpiratban megjelent, híres mondásról van szó, mely szerint: „Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem.” A magyar nyelv ügyét az érdeklődés középpontjába állító mozgalom Bessenyei György fellépésével kezdődött az 1770-es években. Korompay, K. Helyesírás-történet. In: Magyar nyelvtörténet. (Kiss, J. – Pusztai, F. szerk.) Osiris Kiadó, Budapest, 697.

6. Az idézett gondolat Johann Gottfried Herder Eszmék az emberiség történetének filozófiájához című művében szerepel.

7. Az írott német nyelvi normára Gottsched 1748-ban írott műve, a Grundlegung einer deutschen Sprachkunst. Nach dem Muster der besten Schriftsteller des vorigen und itzigen (jetzigen) Jahrhunderts aufgestellet jelentős hatást gyakorolt. A szerző tekintélyéről árulkodik, hogy az általa készített nyelvtan használatát elrendelték a bajor és az osztrák iskolákban is (Stedje, A. 2001: Deutsche Sprache gestern und heute. Wilhelm Fink Verlag, München, 147).

8. Adelungnak különösen három nagy műve: 1774-től 1781-ig készült ötkötetes szótára, ikolai nyelvtana (1789), valamint helyesírási szabályzata (1788) voltak hatással a német nyelvi norma alakulására (Stedje ibid.).

9. Itt Josef Dobrovský Geschichte der böhmischen Sprache und Literatur című, először 1792-ben megjelent művére gondolunk.

10. Slovník Česko–německý Josefa Jungmana, v Praze 1835-1839

11. Kazinczy maga tesz említést Fogságom naplója című művében egy szerb katonával való beszélgetéséről. Mivel azonban egy levelében arról panaszkodik, hogy egy Vitkovics Mihálytól kapott, szerb nyelvű ódának nem talál fordítót, nem valószínű, hogy Kazinczy szerbül tudott volna. Fried István azt feltételezi, hogy Kazinczy a katonával szlovákul próbálta megértetni magát. A szóban forgó momentumról Milosevits Péter számol be Ferenc Kazinci, kosmopolit című, szerb nyelven írott cikkében. In: Od deseterca do hiperteksta. Književne studie. Opera Slavica Budapestinensia, ELTE BTK, Szláv Filológiai Tanszék, Budapest, 2007: 15-20.

12. Pražák, R. Maďarské aspekty českého národního obrození. In: A cseh szak 50 éve (1955– 2005) Opera Slavica Budapestinensia, ELTE BTK, Szláv Filológiai Tanszék, Budapest, 2007: 178-186.
13. Anton Bernolák Slovár Slovenski Česko–Latinsko–Nemecko–Uherski

14. Ludovit Štúr Nauka reči slovenskej

15. A szlovák nemzeti kultúra fejlesztésén és ápolásán munkálkodó, de szélsőségesen magyarellenes nézeteiről (is) ismert szervezet, amelynek működését Tisza Kálmán 1875-ben beszüntette, a csehszlovák állam 1918-as létrejötte után alakult meg újból.

16. A kollári életműről magyar nyelven: Kiss Szemán, R. A kollári életmű bennünk. In: ” … garázda emberek az Etymologusok” Irodalmi tanulmányok. Opera Slavica Budapestinensia, ELTE BTK, Szláv Filológiai Tanszék, Budapest, 2008: 5-16. Uő: Történetiség és kreáció – Párhuzamok Ján Kollár és Horvát István történeti munkásságában és attitűdjében. In: Opera Slavica Budapestinensia, ELTE BTK, Szláv Filológiai Tanszék, Budapest, 2008: 17-47. Uő: Ján Kollár avagy a szláv nemzet jó tulajdonságai? In: Opera Slavica Budapestinensia, ELTE BTK, Szláv Filológiai Tanszék, Budapest, 2008: 48-68.

17. Többek között az alábbi művekre gondolunk: Nyomárkay, I. Német tükörfordítások a horvátban és a magyarban. In: Magyar Nyelv 1980/4. 436-444. vagy: Nyelveink múltja és jelene. Opera Slavica Budapestinensia, ELTE BTK, Szláv Filológiai Tanszék, Budapest, 2004: 59-77. Uő. Jambrešić szótárának magyar anyaga. In: Szlavisztikai tanulmányok. Emlékkönyv Király Péter 70. születésnapjára. ELTE Szláv Filológiai Tanszék, Budapest, 1987: 317-324.  vagy: Nyelveink múltja és jelene. Opera Slavica Budapestinensia, ELTE BTK, Szláv Filológiai Tanszék, Budapest, 2004: 119-126. Uő. horvát és szerb. In: A világ nyelvei. Fodor, I. (szerk.), Akadémiai Kiadó, Budapest, 546-563. Uő. Kis nyelvek az európai csatlakozás küszöbén. In: Hungarológia 2000/3. 53-62 vagy:  Nyelveink múltja és jelene. Opera Slavica Budapestinensia, ELTE BTK, Szláv Filológiai Tanszék, Budapest, 2004: 153-164. Uő. Nyelvi helyzetkép déli szomszédainkról. In: Magyar Nyelv 2002/1. 1-11. vagy: Nyelveink múltja és jelene. Opera Slavica Budapestinensia, ELTE BTK, Szláv Filológiai Tanszék, Budapest, 2004: 22-39. Uő. A szerbhorvát nyelvkérdés. In: Nyelveink múltja és jelene. Opera Slavica Budapestinensia, ELTE BTK, Szláv Filológiai Tanszék, Budapest, 2004: 40-58. Lőkös, I. 1996: A horvát irodalom története. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest. Milosevits, P. 1998: A szerb irodalom története. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest. Stepanović, P. 2005: A régi szerb irodalom története. Opera Slavica Budapestinensia, ELTE BTK, Szláv Filológiai Tanszék, Budapest.

18. Nyomárkay, I. 2007: Rövid horvát és szerb nyelvtörténet. Opera Slavica Budapestinensia, ELTE BTK, Szláv Filológiai Tanszék, Budapest

19. Hadrovics, L. 1991: Vallás, egyház, nemzettudat (A szerb egyház nemzeti szerepe a török uralom alatt). ELTE, Szláv Filológiai Tanszék, Román Filológiai Tanszék, Budapest

20. A horvát nyelvterület három nagy dialektusát, a ča, a kaj, valamint a što dialektust a mi? kérdőnévmás változatai után ča, kaj, és što dialektusnak nevezzük.

21. Ki fordította A’ horvátok a’ magyaroknak című politikai röpiratot In: Lukács, I. 2004: Térközök. Horvát–magyar irodalomtörténeti tanulmányok. Opera Slavica Budapestinensia, ELTE BTK, Szláv Filológiai Tanszék, Budapest, 97-115.

22. Az egyes horvát és szerb nyelvjárások között az egyik fő hangtani különbség az ószláv „jat” betűvel jelölt hang továbbfejlődésében mutatkozik. A hosszú „jat” az e-ző ejtésben például hosszú e-vé fejlődött, az i-zőben i-vé, az ije-ző ejtésben viszont –ije alakult ki belőle.

23. Pátrovics, P. 2004: A lengyel szótárirodalom. In: Kis szláv lexikográfia (Nyomárkay, I. – Vig, I. szerk.) Opera Slavica Budapestinensia, ELTE BTK, Szláv Filológiai Tanszék, Budapest, 174-197.

Elhangzott 2009. szeptember 18-án, a pomázi Teleki–Wattay-kastélyban tartott „Verstan – poétika – nyelvújitás” című emlékülésen. Első közlés: Polísz, Kráter Műhely Egyesület, Budapest, 2009, ősz, 116. sz.: 33-40.