Szerencsétlenségükre Oroszország leggazdagabb olajlelőhelyén laknak – immár sok-sok évezrede. Az olajtársaságok kisajátítják földjeiket, a vízpartot, a tundrát, erdőt, mindazt, amire a halász-vadász-gyűjtögető életmódhoz szükségük van. Ha betelepítik őket modern falvakba, akár úgy is tűnhet, hogy civilizáltabb körülmények közé kerültek,ám elveszítették életterüket, életük célját. A megváltozott körülmények nem teszik lehetővé nyelvük használatát, kultúrájuk ápolását. Reménytelenségüket alkohollal és kábítószerekkel próbálják enyhíteni, ami a gyors halálhoz vezet.Ismerhetjük híradásokból, vagy akár a néhány éve elhunyt erdei nyenyec költő, Jurij Vella verseiből is, micsoda károkat okoz a felelőtlen olajkitermelés. Vella harcos környezetvédő volt, aki a legkülönbözőbb fórumokon küzdött – gyakran eredménnyel – az olajtársaságok ellen. Több verse előtt leírja azt az eseményt, amelyik kiváltotta a költeményt. Az öreg Usztyi sirató éneke című verse előtt megírt történetet idézem:

– Az Öreg Usztyit, aki az Ajvaszedák nemzetségéből származik, a múlt tél elején szerencsétlenség érte.
– Mi történt vele?
– A Vatyjogan melletti fenyvesben mókusra vadászott. Ebben a fenyvesben olajvezetéket fektettek le. „Megyek a rénszánnal – mondja – a befagyott tavon. Egyszerre csak beszakadt a jég. Nyugodt voltam – mondja –, tudtam, hogy itt a víz csak a rének szügyéig ér. A vezérrént  a legközelebbi part felé irányítottam. Hát ez meg mi? A csizmám meg a malicám (’prémjével befelé varrott férfi felsőruha’) megfeketedett, a réneket fekete csillogás borította. És a bűztől – mondja – egészen elkábultam. Az arcomhoz emelem a kezemet – fekete olaj…
– Úgy látszik ez nem tó, hanem olajmeder. Amikor eltört az olajvezeték, az olaj megtöltötte a tavacskát, a jég alatt meg nem látszik… Hiába próbálták lemosni a réneket, elpusztultak, megfagytak. De a gazda túlélte. Csak a szeme világát veszítette el az Öreg Usztyi.

A vízzel elárasztott Bözöüdújfalu (Románia, Maros megye) templomtornya 2015-ben ledőlt
(Kép: Balázs Géza)

Az ok, amiért felidéztem Vellát, az, hogy a hantik és a nyenyecek szent helyén, a Numto (nyenyecül ’isteni vagy mennyeitó’) közelében a Szurgutnyeftyegáz lelőhelyet nyit. Egy olyan területen, ahova az őslakosok hiedelme szerint idegen a lábát sem teheti be. Február 25-én szerveztek tiltakozó megmozdulást, de – ismerve az oroszországi állapotokat – az eredmény nem lehet kétséges. A terület őslakóit az sem vigasztalhatja, hogy mindez – az emberiség történelmének léptékével mérve – csak ideiglenes állapot, mert ebbe az ideiglenes állapotba ők belepusztulnak. S velük együtt kerül kihalás szélére néhány nyelv, s a hozzájuk kötődő kultúra. Talán csak a rénszarvas éli túl, ahogy azt Vella Átmeneti város című verse sugallja:

KogalömLor hanti nyelven azt jelenti: tó, amelyben
meghalt egy ember. A Lukoil olajfúrói központjuknak
valamilyen okból épp ezt a nevet adták.

Olajrubelek
tobzódó aranyfüstje.

Egyre távolabbra
szorított házak.

Dob vigyorog
a hanti arca előtt,

Nyenyec mosolyog
szempillája mögül:

Holt helyen
holt város

Kérkedik
holt jövőjével.

Átmeneti emberek
átmeneti bárokban

átmeneti sört
habzsolnak mohón.

Átmeneti évszázad
a nyakukon

üti az órák
átmeneti perceit..
A kis jávorszarvasborjú
felhőtlen csupán,

amely a zuzmót rágcsálja
anyja lába alól.

Szemében mélyen

ül a múlt –
sokezer év,

a jövő –
sokezer év.

Patájával szarvát
vakarva

vizel gondtalanul

a rozsdásodó
olajvezetékre.

(Pusztay János fordítása)