Papp Andrea

Magyari Sára

Balázs Géza

Balázs Géza

Cservenka Judit

Cservenka Judit

Harangozó Imre

Harangozó Imre

Ilosvay Selymes Pál

Ilosvay Selymes Pál

Blankó Miklós

BlankoM

Dede Éva

Dede Éva

(Ny)elvi kérdések   1-100.

Horváth Péter Iván

Horváth Péter Iván 100 ismeretterjesztő írása

Írások

Nyelvemre harapva
1-75.

Hartay Csaba

Hartay Csaba 75 szatirikus nyelvi írása

Írások

Takázás
1-45.

Horváth Péter Iván

Magyari Sára 45 nyelvi esszéje

Írások

Szólás-mentés 1–50.

Pomozi Péter

Pomozi Péter 50 írása

Írások

Korrekt troll 1-77.

Halmai Tamás

Halmai Tamás 77 korrektorglosszája

Írások

Nyelv és iskola 1-16.

Kóródi Bence

Kóródi Bence 16 írása

Írások

Kávéházi szeglet 1-26.

Fráter Zoltán

Fráter Zoltán 26 esszéje

Írások

Borostyánkő 1-88.

Puszay János

Puszay János 88 esszéje

Írások

24 óra

2016.03.1.nincs hozzászólás

A kötelező olvasmányokról szóló beszéd, vita hálás téma, mindenkinek van róla élménye pró és kontra, körülbelül olyan, mint az időjárás, az egészség, a magyar nyelv állapota és természetesen a politika. Az E-nyelv Magazin 2016/1. száma a kötelező olvasmányok kérdését járja körül.

Fontos, és az ember egyéni szabadságát a legmesszebb menőkig tiszteletben tartó javaslattal szeretnék élni.

Azzal, hogy holnaptól ne legyen kötelező az időnk jelenlegi mérése: a 24 órás ciklus, annak egységei és múlásának ritmusa. Hadd nevezze és számolja mindenki a maga ízlése szerint az időt. Ez nyilván nehézséget fog okozni a munkában, a közlekedésben, a társadalmak életének szervezésében. Valószínűleg képtelenség lesz elindítani egy vonatot (menetrend se lenne, hiszen, ha nincs időpont, a menet se lehet rendben), összehozni egy találkát, elmagyarázni, mikortól beszélhetünk lágy helyett főtt tojásról, bevallani valakinek, hány napja nem eszünk csokoládét. De ez legyen a legkevesebb. Ha mindenki maga fejezheti ki, mit ért időn, a múlón-telőn, akkor boldogabbak és szabadabbak leszünk.Kérem az Olvasót, ha mindezt elképzelte, döntse el, lehetséges lenne-e a holnapi napja, a munka- vagy tanulási idejének kiszámítása, a családi élet szervezése, a felelősségek elosztása. Joggal fogja úgy érezni: amit javaslok, az badarság. És igaza lesz.

Amit számokban tudunk mérni, arról sokkal könnyebben belátjuk, hogy kötelező. De legalábbis kívánatos. Mint a vér cukor- és koleszterinszintje, mint a levegő tisztasága, mint a munkánkért járó fizetség.

Vajon miért nem vagyunk ennyire biztosak a szavakkal mért értékeink kötelezőségében? A kultúrában, a nyelvben, az irodalomban, amelyek semmivel nem megfoghatatlanabbak, mint az idő, mégis, sokkal könnyebben mondunk le arról, hogy megtartó vázként rendben tartsák közösségi életünket.


A Pál utcai fiúk 2017-ben lesz 110 éves
 

Lehet, hogy Jókai olvasása nélkül is elindulnak a holnapi vonatok, de a gondolkodás közös folyamába való bekapcsolódásunk kevésbé fog sikerülni. Le lehet késni a műveltségről is, csak azt nem az órák mutatják, hanem egy társadalom közgondolkodása. És ahogyan az idő, úgy a „kötelező” irodalom is néha munkát parancsol: fegyelmet és figyelmet, bevonódást, értelmezést. Az irodalom nem olyan, mint a csillapítók szlogenje: itt van idő még a fájdalomra is.

Kinek az érzékenységét sértheti a kötelező irodalom léte? S azt akkor miért nem zavarják a menetrendek, a kalóriatáblázatok vagy az ügyfélfogadási idők? Miért nem lehet úgy felfogni, hogy bizonyos olvasmányok kötelezővé tétele a közös életben való részvétel szabályaira is nevel, és, hogy amit meg kell csinálni, arról végül kiderül, hogy mindannyiunknak jó, mindenki nyer vele.

Ráadásul, ha irodalomról, és azon belül is, a kötelező olvasmányokról van szó, akkor még a számokról is lemondunk. Mert bár évente megjelenik a legnépszerűbb hazai (internetes) oldalak listája, elfelejtjük, hogy ezeknél sokkal többet és többen olvasták az elmúlt évtizedekben A Pál utcai fiúkat vagy az Édes Annát, de Móriczot, Jókait, Ottlikot. A legnézettebb magyar oldalaink tehát a kötelező olvasmányaink lapjai.

Nem, maradjon még az a 24 óra. Kicsit kevés, néha kicsit „savanyú” is, de a miénk. És maradjanak meg a kötelező olvasmányok: ezek kultúránk ritmusmérői, amelyek néha – mert kiragadnak saját érdeklődésünk mikroklímájából – kényelmetlenek, de amelyekhez végül megnyugtató és jó valamennyiünknek igazodni.

Mert valójában nem önmagában kötelezőek, hanem minket köteleznek: lépést tartani a múlttal, készen állni a jövőre. Küzdeni, azért, hogy megértsünk. Szeretni, amit megértettünk.

Ha azt kérdezem fiataloktól, van-e gond a kötelező olvasmányokkal, azt mondják, nincs. Persze, néha unalmas. Máskor meglepően izgalmas. Éppolyan, mint a kedd után a szerda. Ki hinné, hogy mennyi meglepetést hoz?! Pedig ott van a naptárban, előre kinyomtatva. Ráadásul senki nem mondta, sem tanterv, sem tanár, hogy mindnek tetszenie kell – hogy lenne ösztönző hatása az irodalomnak, ha az ízlést parancsolná, nem nevelné?

A fő kérdés ma is az, ahogyan régen: tudjuk-e szeretni az élményeinket, az olvasmányélményeinket? Élvezi-e a szülő, ha a gyereke felfedezi a „klasszikusokat” – vele olvassa-e a sorokat, amelyek egykor őt is beavatták? És tudja-e még a tanár hitelesen mutatni, hogy a műveltség a legnagyobb luxus: mert megfizethetetlen?

És meg tudjuk-e tartani a bizonyosságot, hogy a kultúránk órája, a kötelező irodalom, nem elvesz, hanem hozzáad közös időnkhöz?

(Kép: Wikimedia Commons)

Új hozzászólás