Egy évvel ezelőtt, 2015. február 13-án távozott el örökre archaikus népi imáink legnagyobb gyűjtője és rendszerezője, Erdélyi Zsuzsanna. 1921-ben, Komáromban született. Nagyapja Erdélyi János, a XIX. század közepének emblematikus irodalomtudósa Petrás Incével és Kriza Jánossal csaknem egy időben, az 1840-es évek elején fogott népköltészetünk tanulmányozásához. Népdalaink sajtó alá rendezésében és kiadásában pedig – a Kisfaludy Társaság titoknokaként – meg is előzte moldvai és erdélyi kortársát.Az unoka, Erdélyi Zsuzsanna neve örökre összeforrt az archaikus (és apokrif) népi imák műfajával, pedig csak tudós pályája szerencsés véletlenének köszönhette, hogy a szövegfolklór e különös-különleges világába csöppent. Több kiadást is megért népi imás könyvében így emlékezett vissza erre: „A Somogy megyei Nagyberényben 1968. december 17-én népzenegyűjtés során Babos Jánosné, 98 éves asszony ismeretlen, hosszú szöveget mondott. Imának nevezte, melyet kicsi leány korában édesanyjától tanult”.  Majd kevéssel alább így folytatta sorait: ”1969 őszén terepre mentem. A próbagyűjtések minden várakozásomat felülmúlták. Ezért novembertől nagy tempójú munkába kezdtem, 1972. december elejéig párhuzamaival együtt kb. 6000 db-ból álló szakrális témájú anyaghoz jutottam” (Hegyet hágék, lőtőt lépék. Archaikus népi imádságok. Magvető, Budapest, 1976).

Erdélyi Zsuzsanna néhány könyve archaikus népi imádságainkról

Erdélyi Zsuzsanna lelkesült és odaadó munkájával egy akkoriban már végóráit élő népköltészeti műfajt mentett meg a magyar emlékezetnek. Olyan műfajt, amely nemcsak néprajzi érdekességénél és irodalmi értékénél fogva becses, hanem nyelvünk történetének íratlan korszakaihoz is apró hidakat épít. Ortutay Gyula, Erdélyi imás könyvének egyik méltatója  szerint „Ezeknek az imáknak, könyörgéseknek egy-egy szövege önmagában is több történeti korszakot hordoz, teljes, immanens egységben, több történeti korból való réteg, formula ötvöződik természetes egységbe – és a mi korunkig hatóan.” Erdélyi Zsuzsanna sok mindent láttató, sok mindent megértető, bizarr és szokatlan szövegeknek tartotta őket, melyek térben és időben egymástól (látszólag) távol eső formákat és történéseket kapcsolnak össze.

A folklórban testet öltő nyelvi emlékezet sokszor régebbi rétegeket is őriz, mint az adott műfaj vélhető korából következnék. Árpád-kori kevés fennmaradt, ám annál szebb irodalmi szövegünkben is találunk olykor a népköltészet remekeivel rokon, részint már akkor is régies nyelvi formákat, ezek azonban korai műirodalmunkból a műfaji kötöttségek és fordításjelleg miatt kikoptak. Régi stílusú balladáink és népdalaink mellett az archaikus népi imák világán keresztül is visszakaptunk valamit nyelvi örökségünkből. Feledésbe merült igealakokat, szép kifejezéseket, tömör mondatszerkezeteket. Az imák örökösei a folklór törvényei szerint hozzá is tehettek valamit elődeik hagyatékához, de ugyanilyen fontos volt a hagyományhoz való kötődés is: gyakran értelmüket vesztett szavak, pámfa, Damion is nemzedékről-nemzedékre öröklődtek, ahogyan bizonyos kötött formák, szintetikus mondatszerkezetek is.  Őrizzetek, szent angyalok,/ Úr szine láttáig,/ Hajnal hasattáig, olvassuk a 151. számú, Pilátus-jelenetet festő ima felajánlásában. Ugyanilyen tömör, időhatározói mellékmondattal egyenértékű szerkezet jelenik meg az egyik leggyakoribb záróformula archaikus változataiban, pl. az 50. sorszámú imában: Aki ezt az imáccságot este lefektében/ Reggel fölkeltében elimádkozza/ Hét nagy bűne megbocsájtatik. A két idézett szerkezet különbsége annyi, hogy az első terminatívuszi, a második pedig az elő- és egyidejűség határterületén táncol. Ezeknek a szerkezeteknek ritka rokonai ma is velünk vannak még, mint pl. jöttömben, mentemben, jártomban-keltemben, sőt modális jelentésárnyalattal: kutyafuttában, estében. A főnévi igenév jelöletlen vonzattárgya viszont már olyan elem, amely az élő nyelvben még megkövesedett kifejezések között is ritka. Valamikori élő használatának emléke az alábbi néhány imasor az 1999-es harmadik, bővített Erdélyi-könyv jegyzetanyagából: poronczolok az en mennyey Szent Attyamnak szajabol szarmazott/ Szent ighjjivel, szent hatalmaual,/ hogj ne mehes, hanem teryj el innet,/ s menny el kegjetlen kietlen keo szal rontany,/ fürteos fenyeo teordelni,/ keo sziklaknak rontani. Régi stílusú balladáink archaikus alakjai közül többek közt Az anyám a malomba fejér-liszt őlleni, Anyám a malomba fejér-liszt őlleni (Szomszéd legény Gyurka), és az én is csak kimönék búzavirág-szödni (A mennybe vitt leány, Júlia szép leány) párhuzamai sejlenek fel.

Ezek a szerkezetek a magyar nyelv korai időszakának emlékei, s ha ezek tipológiai megfeleléseit keressük térben és időben, akkor a honfoglalást megelőző századokig, a Volga–Káma–Belaja folyók határolta területekig kell visszavándorolnunk. Nagyjából oda, ahol legkésőbb a hatodik századtól a magyarságnak követhető régészeti nyoma van, és amerre 1236-ban Juliánusz barát a keleten maradt magyarokat megtalálta. Az imák térben és időben távol eső formákat és történéseket kapcsolnak össze, írta fennebb már felidézett gondolatában Erdélyi Zsuzsanna, s mindez tökéletesen igaz a bennük megőrzött archaikus nyelvi szerkezetekre is.

(Az itt közölt írás az Édes Anyanyelvünk c. folyóirat 2016/1. számában megjelenő írás némileg rövidített változata.)