A történet valahol az ötvenes-hatvanas években játszódik egy orosz városkában. Egyszerű szobában vagyunk, ahol a bútorok műcsipkébe vannak öltöztetve, de a tárgyak is csipkések: a képkeret, a varrógép, a váza, a bőrönd, az elemlámpa. A színen egy elhanyagolt külsejű nő (Tamara) és egy halk szavú férfi (Pása), aki folyamatosan zavarban van. Ismerkednek. Megpróbálnak beszélgetni. A nő jóindulatú, de bugyuta jelenség: nem tudja, mi a dugóhúzó. Minden második mondata: Akkor megyek ezerrel. Oda és vissza. Okés? Gyakran beszél tőmondatokban, ismétli önmagát, egyszerű szerkezeteket használ: Olyan sok jó ember van mostanában. Például maga. Rossz meg alig van. Legfeljebb külföldön. Amerikában. Többször is elmondja: Régen volt memóriám. Régen olvastam is. Még verseket is írtam. De kiderül, ma már csak otthon ül, legfeljebb a szemetet viszi ki (így ismerkedik meg az idegennel), és vásárol, esetleg néha a tévét nézi. A férjét (Ljonya) isteníti, mert érte dolgozik – sokat, meg ő hozta fel a városba, általa lett valaki. A szülőfalujából el kellett jönnie, mert „valahogy” terhes lett, de az apja a fiú után ment, és kiverte belőle a házasságot. Igazi esküvő nem volt, csak olyan kutyafuttában, hogy ne lássa senki. Kislányuk meghalt, de a temetőbe nem járnak ki. Egyetlen álma Tamarának, hogy igazi ruhákat varrhasson – embereknek: Az emberi ruhákat varrni jobb lenne. Lehetne beszélgetni.

És most, hogy nincs egyedül, folyik belőle a szó. Mert figyelnek rá. Kérdezik. Dicsérik: Maga is szép – mondja Pása, miközben néha „izzad a szeme”. De csattan is a válasz: Én hogy volnék szép?! Ha szép lennék, én is kapnék virágot. Ahogy haladunk előre a történetben, egyre szebben beszél, hosszabb mondatokban, választékosabban. Szomorúan. Felsejlik házasságának története: muszáj volt. Pedig előtte álmodozott, csillagokról, egy fiúról, aki beszélget vele, akivel közösen olvasnak – verseket. Kiderül: Rossz voltam, mert nem sírtam, mikor a kislányom meghalt; mert megkívántam azt, ahogyan a nők a filmekben élnek. És mert felhívtam egy férfit a lakásomra, és bort ittam vele, és szerettem volna, ha megcsókol, legalább a homlokomon. Miközben bor helyett cukrozott meleg vizet isznak, és gyertya helyett egy elemlámpa ég – romantika gyanánt.

Pása kedves gesztusai (Üljön a kanapéra! Ne guggoljon a földön!) jólneveltségről árulkodó, választékos beszédmódja révén Tamara megnyílik, elmondja a titkait: szeret kenyeret enni és azt csokinak gondolni, titokban felveszi a függönyből varrt szép ruhát, és kiderül, hogy a férje guppinak szólítja, mert ez a halfajta nagyon igénytelen: Guppi vagyok, emlékszik. A csatornában is elélek. Látjuk, ahogy lassan Pása megszereti Tamarát.

Ekkor robban a színre a férj: a szekrényből. Köpköd, krákog, üvöltözik, trágárkodik, belehamuzik Tamara tenyerébe. Kiderül, ő bérelte fel Pását, hogy feleségét tetten érje, és így szabadulhasson meg tőle. De a guppi nem akar elmenni: Inkább verj meg! Nagyon! És mindennap verj meg! – hajtogatja, és Ljonyával beszélve egyre inkább magába zárul, visszatér a korlátozott nyelvi kód. Pása még próbálkozik, elvenné feleségül, Tamara majdnem bele is egyezik, de amikor a férj avval hitegeti, hogy nagyon szereti, és minden évben egyszer kimennek majd a lányuk sírjához, nem megy el.

Nem értjük: sem a feleséget, sem a férjet. Miért nem megy, ha mehetne? Miért marasztalja, ha elküldené? Közben orosz zenét hallgatunk bakelitről: что это (mi ez?), почему (miért?) – csak ennyit értek már belőle. Felelevenednek a szociolingvisztikai fogalmak: kidolgozott és korláltozott nyelvi kód, kettősnyelvűség, nyelvi szocializáció. Remekül megírt (és fordított) darab! A színházból kifelé Domján Edit dalának egy sora villan be: Beszélj! Beszélj! Beszélj!