Egészen pontosan száz és fél éve, 1915. júniusában született O(trókocsi) Nagy Gábor, jó csengésű kálvinista prédikátor névvel, hol is másutt, mint a cívisvárosban, Debrecenben. 1955-től publikált frazeológiai tárgyú dolgozatokat, egészen korai, 1973-as haláláig. (Autóbaleset áldozata lett.)
1957-ben jelent meg Mi fán terem című, szólásaink eredetét boncoló könyve. A műben helyet kapott, kb. 250 szólás akkoriban még élőnek számított a köznyelvben, de legalábbis a magyar nyelvterület egyes részein. Szólásmagyarázó könyve patinás előzményei Kertész Manó és Csefkó Gyula munkái (Kertész Manó, Szokásmondások. Révai Testvérek, Budapest, 1922.; Csefkó Gyula: Szállóigék, szólásmódok. Magyar Nyelvtudományi Társaság, Budapest, 1930.) Azóta napvilágot látott egy negyedik szólásmagyarázó könyv, épp az idei könyvhét egyik nagy újdonsága volt BárdosiVilmos vaskos frazeológiai etimológiai szótára Szólások és közmondások eredete címen. O. Nagy Gábor munkája legjelentősebb történeti szólásmagyarázó kiadványaink közt így nagyjából középre került. Magyarázataiban olvasmányos és regényes, mint Kertész Manó, csoportosításában már lexikográfusi véna szerint kulcsszavas betűrendet alkalmazott, mint legújabban Bárdosi Vilmos is. (Forrásai közül Csefkó filológiailag részletesebb, de jóval szárazabb.) Nehéz lenne megmondani, e mifántermő munkájával vagy impozáns közmondásgyűjteményével lopta-e be jobban magát több nemzedék szívébe. A kiadási és pédányszámok szerint a Magyar szólások és közmondások talán még sikeresebb volt, utóbbi először 1966-ban jelent meg.
O. Nagy nem egy szokványos, párkönyves és egytémájú nyelvészéletművét hagyta hátra, hiszen két fő munkájának iskolakönyvtáraktól értelmiségi családokig máig nagyon sok könyvespolcon megbecsült helye van. Ezzel a teremtő nyelvhasználat fenntartása érdekében tett nagy közösségi szolgálatot, ahogy azóta is, minden hasonszőrű munka. Mert nem elég az éles elme és jó beszédkészség, a legjobb fegyver sem ér sokat ugyanis muníció nélkül. Nyelvi muníciónkat pedig nem kis részben századokon át formálódott, a beszélő közösség csiszolta szólásainkból és közmondásainkból kapjuk. Kultúrtörténetünk, a magunk kulturális beágyazottságának ismeretére legalább olyan szükségünk van, mint egyéni, teremtő nyelvhasználatunkra, ha igazán szépen szeretnénk szólni. „Modernebbül” azt is mondhatnánk, csak hagyomány és megújulás, tradíció és innováció ölelkezésében lehetünk igazán nagyok. Az előbbit nem lehet büntetlen kukába küldeni, kínos, sőt röhejes anomáliákhoz vezet. Elég körülnézni a gyökereit megtagadó, egyre dekadensebb Nyugat-Európában.
Szólásainkban és közmondásainkban ma is benne élünk, még akkor is, ha netán úgy éreznénk, bennünk már nem élnek. Igaz is, O. Nagy Gábor negyedezer regényesen magyarázott szólásából vajon hányat ismernénk el most mindennapi beszédkincsünk részének?
Nincs hozzászólás!