A jó negyedszázados hagyományra visszatekintő rendezvénysorozat a finnugor irodalmak asszociációjának (AFUL) elvileg s többnyire gyakorlatilag is kétévente mindig más finnugor nyelvű országban vagy oroszországi régióban megtartott eseménye. A kongresszuson mintegy százan vettek részt tíz országból, félszáz előadás hangzott el plenáris üléseken és a szekciókban.

Itt és most nem akarok elmélyedni abban a kérdésben, mit jelent, illetőleg van-e finnugor irodalom. Ahogy helytelennek tartom, hogy finnugor népekről beszélünk – a rövidség kedvéért én is használom ezt a kifejezést –, ugyanis nincsenek finnugor népek, csak finnugor nyelveket beszélő népek vannak, akik mind genetikájukban és antropológiai jegyeikben, mind pedig kultúrájukban különbözhetnek, mint ahogy különböznek is. Ugyanígy félrevezetőnek tartom, ha finnugor irodalmakról beszélnek, helyesebb és pontosabb finnugor népek irodalmáról szólni. Hiszen ha összehasonlítjuk az észt, a finn és a magyar irodalmat az oroszországi finnugor népek irodalmával, lényeges tartalmi és formai különbségeket tapasztalunk, és aligha találunk bennük közös vonásokat. (Mindez, persze, nem kisebbíti Domokos Péter professzor érdemeit, aki talán elsőnek, de minden esetre következetesen használtaa finnugor irodalmak kifejezést, egyszersmind megalapítva a finnugor irodalmak, vagyis a – főként oroszországi – finnugor népek irodalmának kutatását, amihez ő maga több monográfiával járult hozzá.)

Nyelv – irodalom – nemzetiség

Most tehát nem erről akarok szólni, hanem a nyelv és a nemzet(iség) összefüggéséről. A fentebb említett kongresszus – oroszországi – résztvevőit, illetve azok munkásságát áttekintve gondolkodtam el újra azon, vajon finnugor írónak, azaz egy finnugor nyelvű nép írójának tekinthető-e az az alkotó, aki csak oroszul ír, a családjában (házastárs, gyerekek) sem beszélik már ősei nyelvét. A kötődés „csupán” annyi, hogy felmenői még az adott finnugor nyelven beszéltek. (Ez alkalommal még csak eljátszani sem szeretnék azzal a gondolattal, hogy ún. megélhetési nemzetiségi íróval van-e dolgunk.) Kétségtelen, hogy az orosz nyelven alkotó írónak nagyobb esélye van az ismertté és elismertté válásra, az idegen nyelvű megjelenésre, hiszen oroszul többen olvasnak, mint valamely kisebb lélekszámú finnugornép nyelvén, oroszból egyszerűbb idegen nyelvekre fordítani a műveket. Ám – s ez főként a kis létszámú, nyelvében, kultúrájában és létében erősen veszélyeztetett, az asszimilációnak erősen kitett népek, s ilyenek Oroszország finnugor és szamojéd népei, esetében életbevágóan fontos – az idegen nyelven alkotó író nem tud hozzájárulni sem anyanyelve fejlődéséhez, sem használatának kiterjesztéséhez, sem anyanyelvű olvasóközönség kineveléséhez, s így népének a maga nyelvében és kultúrájában való fennmaradásához. Ugyanakkor arról a szempontról sem feledkezhetünk meg, hogy egy kis lélekszámú nép körében ki tud-e alakulni olyan olvasótábor, amelyik igényli az anyanyelvű szépirodalmat. Főleg olyan körülmények között, hogy az anyanyelv már az iskolából is egyre inkább kiszorul.

A nyelv és a (nemzeti) tudat összefüggését sokan vizsgálták. A két szélsőséges véleményt úgy fogalmazhatjuk meg egyrészt, hogy az anyanyelv az identitás legfőbb hordozója, másrészt viszont nem az anyanyelv határozza meg a nemzeti tudatot, hanem egyfajta önbevallás, azaz olyan nemzetiségű vagyok, amilyennek tartom magamat – akár függetlenül attól, van-e vérségi vagy nyelvi-kulturális kötődésem az adott néphez. A két szélsőséges vélemény között vannak átmenetek.

Az anyanyelv-ismeret nélküli erős nemzeti tudatra szokás példaként felhozni a skótokat vagy az íreket. Irodalmi berkekből véve a példát: James Joyce-ot vagy G.B. Shaw-t ír írónak tartják, bár életművüket angolul alkották meg.

Azonban a gyenge identitástudattal rendelkező népek esetében, amelyeket ráadásul évszázados erőszakos asszimiláció sújt, és a gyenge identitástudat ennek (is) következménye –ilyenek Oroszország finnugor népei – a nyelvet tekintik a legfőbb identitáshordozónak.

Ki a román?

A probléma értelmezése gyakran esik a politika áldozatául. Visszaemlékszem egy közel 40 esztendővel ezelőtti esetre. A bajorországi Tutzingban – a Habsburgok ősi fészkében – a göttingai egyetem szlavista irodalmár professzora nagyszabású konferenciát szervezett a délkelet-európai országok II. világháború utáni irodalmáról. Minden érintett országból – Magyarországról, Romániából, Bulgáriából, Jugoszláviából, Görögországból, Albániából s talán még Törökországból is – hívott előadókat. Magyarországot Pándi Pál képviselte, s egy korreferátum erejéig én is, aki azidőtájt a göttingai egyetemen voltam magyar lektor. Minden napot más-más irodalomnak szenteltek. Az első a román, a második a magyar nap volt.

A két román irodalomtörténész gyakorlatilag egy telefonkönyvet olvasott fel, szinte évre-hónapra-napra lebontva a tárgyalt időszakot sorolták fel a román irodalom alkotásait. A felsorolásban egyetlen erdélyi magyar szerző neve nem szerepelt. Az előadásokat követő vitában megkérdeztem, hogy az erdélyi magyar irodalmat a román irodalom részének tekintik-e, s miért nem szerepelt a felsorolásban egyetlen magyar sem. Páskándi mellőzését még csak-csak megértem, mondtam, mert nem sokkal a konferencia előtt költözött át Magyarországra, s vált ezzel mintegy persona non grata-vá. De hogy sem Sütő, sem Szilágyi stb. nem érdemli meg a megemlítést, azt furcsának tartom. A válasz az volt, hogy az erdélyi magyar irodalom természetesen a román irodalom szerves részét képezi, mivel Románia területén születnek az alkotások, az írók mellőzésének az oka pedig az, hogy műveik nem állnak azon a színvonalon, hogy érdemes lett volna megemlíteni őket. Tovább kérdeztem: a román irodalom szerves részét képezik-e Ionesco vagy TristanTzara alkotásai, akik román származásuk ellenére nem románul írtak, s nem is Romániában. Természetesen a román irodalom szerves részét alkotják, hangzott a válasz. Mások is hozzászóltak, s a vita kezdett élessé válni. Az ülés levezető elnöke, aki a konferenciát rendezőSüdosteuropaGesellschaft főtitkára volt, s erdélyi szász lévén beszélt románul, magyarul és németül, békítő szándékkal megkérdezte tőlem, hogyan viszonyuljunk Liszt Ferenchez, azaz Franz Liszthez, amit én azzal ütöttem el, hogy visszakérdeztem: és Dürer? Aztán vége lett a vitának. (A történeti hűség kedvéért hozzá kell tennem, Pándi azért nem vett részt a vitában, mert csak aznap este érkezett meg a konferenciára, ám amikor beszámoltam neki a fejleményekről, éktelen haragra gerjedt. Másnap, a magyar nap reggelén kérte, hogy mutassam be őt a román kollégáknak. Ez meg is történt, majd javasolta nekik, hogy ne itt idegenben teregessük ki vitáinkat, hanem Budapesten legyen egy értekezlet, amelyen mindkét fél kifejtheti álláspontját. Ha ezt elfogadják, akkor a maga előadásából kihagyja a román félnek kellemetlen kérdéseket. A románok boldogan elfogadták, Pándi előadásában gyaníthatóan nem volt eredetileg sem egyetlen olyan elem, amely érintette volna a románokat; mindenesetre a javasolt értekezletre soha nem került sor.)

Homo sovieticus

De térjünk vissza az oroszországi finnugor népekhez. A Szovjetunió egyik ideológiai célja a homo sovieticus megteremtése volt, ami azt célozta, hogy eltörölje az etnikai tudatot, s mindenki – természetesen orosz alapon – egyaránt szovjet emberré váljon. Így azután nem voltak nemzeti(ségi) irodalmak sem, hanem egy sokszínű szovjet irodalom. A szatellitállamokban, így Magyarországon is a külföldi irodalmakat gondozó kiadók, pl. az Európa vagy a Magvető, kvóták alapján adtak ki műveket. A Szovjetunió népeinek irodalma – például az akkor a szovjet birodalomhoz tartozó észteké is – a szovjet kvóta alá esett. És a kiadók kihasználták ezt a lehetőséget: a szocreál orosz irodalmi művek helyett az ugyancsak a szovjet irodalom skatulyájába gyömöszölt, ám magas minőséget képviselő észt irodalmat, vagy éppenséggel kisebb népek irodalmát jelentették meg – így például a vogul (manysi) JuvanSesztalovot, vagy a kirgiz Csingiz Ajtmatovot és másokat.

A közelmúltban elhunyt, Magyarországon is jól ismert JuvanSesztalov művei nagy részét oroszul írta ugyan, de tematikája nagyon szorosan kötődött népéhez, annak kultúrájához, hagyományaihoz, mitológiájához, hogy idegennyelvűsége ellenére nyugodt lélekkel lehet vogul írónak tekinteni, aki sokat tett népe megismertetéséért. Vogulul írott művei pedig a nyelvet gazdagították.

Van-e válasz a kérdésre: vogulnak/osztjáknak/kominak stb. tekinthető-e a vogul/osztják/komi stb. gyökerekkel bíró író, aki azonban oroszul ír?