Skip to main content

Mária könnye

- 2015. 09. 05.

A nyolcvanas években is kijártunk az augusztusi búcsúra. Akkor inkább a vásárfia vonzott és a Maros partja, ma főként az emberek érdekelnek. Évtizedek óta él az a szokás, mely szerint a mise után a kálvárián valamit keresgélnek, kapirgálnak a búcsújárók. Magyar, német és román emberek együtt guggolnak, botocskákkal kaparják a bükkfák tövét. Apró, hagymaszerű, fás gumókat keresnek – Mária könnyét. Óvatosan szalvétába csomagolják, de van, aki külön dobozkát hoz nekik.

 

A hiedelem szerint csak Nagyboldogasszony napján található. Mágikus ereje védelmi funkciót tölt be. A román közösségben vázába kell tenni, amely a nagyszoba asztalára kerül és egész évben megóvja a családot a bajtól. A magyarok inkább szesszel öntik fel és néhány hét után a fájó végtagok bedörzsölésére alkalmas szert nyernek így, melynek gyógyító, fájdalomcsillapító hatása van. A német hívők gyakran az állatok eledelébe teszik, hogy így óvják őket bajtól, rontástól. Vannak családok, amelyek nemzetiségtől függetlenül, mindhárom eljárást ismerik, használják.

 

A domboldalon igazi bánságinak érzem magam: három nyelven beszélnek körülöttem, mégis egy cél érdekében fáradoznak. Van ezen a helyen valami emberien szent: a csendes ima hangja keveredik a száraz föld feszítésének zajával; a forró nyári nap perzselése ellen védelmet nyújt a bükkös domboldal; öreg nénik másznak felfelé a lépcsőkön, többgyermekes családok guggolnak a földön és keresgélnek. Mindenki talál valamit, amit hazavihet. Hol hit, hol remény, hol egyszerű együttlét árad belőlük.

 

Egy román asszonyt faggatok arról, mióta jár Radnára és mit tesz majd a könnyekkel. Készségesen válaszol. A végén megkérdi, én hány könnycseppet találtam. Egyet sem – válaszolok szégyenlősen, mert tudom, ez nem jó  jel a néni szemében. Neki van kettő. Egyet magának visz haza, mert egyedül él és ez hátha megvédi a betörőktől, rossztól. Másikat a lányának, aki beteg és nem tudott az idén eljönni a búcsúra. Mégis nekem akar adni egyet: – Nem mehetsz el nélküle. Nem akarom elvenni. Egyrészt, mert nem én találtam, másrészt, mert látom, mennyire örül neki. De mégis a markomba nyomja: Szükséged van rá! – mondja, és a másikat szalvétába csomagolja. Elnémulok. Idétlenül szorongatom a magvacskát, se szalvétám, se dobozkám nincsen. Félek zsebre tenni, nehogy kicsússzon. A hátizsákom belső zsebébe teszem, behúzom a cipzárt is. Nem vagyok babonás – gondolom magamban, de úgy féltem ezt a gumót, mintha …

Mintha utolsó ereklyéje lenne egy olyan világnak, ahol a többnyelvűség valódi együttléthez vezet, még akkor is, ha ma ez csak egy napig tart.

Nincs hozzászólás!

Your Email address will not be published.

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.

x