A magyartanárok bojkottálták, nem vitték el a diákokat a bérletes előadásokra bizonyos, szerintük „nem szalonképes” nyelvi és képi megfogalmazása miatt. Emiatt le is kellett venni idő előtt a műsorról. Pedig koncepciózus volt a rendezés, a jelmezek pedig parodisztikusak, ironikusak. Tehát a közönség köszönte szépen, de nem kért belőle. S arra is jól emlékszem, hogy két hónappal később, a Mágnás Miska bemutató előadásán az egyik néző egy apró kikacsintással így szólt a barátjához a bejáratnál: „Ezt csak az nézheti meg, aki látta a Hamletet.” Íme, a köznép és vélekedés iróniája.

Kovács Dániel és Vinnai András Virágos Magyarország című darabjának műfaji meghatározása a műsorfüzet szerint új magyar operett. Ez némiképpen félrevezető, mert inkább antioperettnek nevezném, még pontosabban az operett és az opera együttes paródiájának. Nyíregyházán a Vidor Fesztiválon az előadás után a Katona József Színház egyik, az előadásban játszó színésznőjével beszélgetve (aki nem volt oda a darabért) el kellett mondanom, hogy ugye tudja, a nézők hatvan százaléka komolyan vette az előadást, és ugyanolyan vastapssal jutalmazta, mint a Mágnás Miskát. Lehet, hogy valamit furcsállt a publikum, de úgy gondolta, hogy az „ő készülékében van a hiba”. Vajon baj-e ez? És általában vajon mennyire szeretik a nézők a paródiát, azt, amikor egy kicsit becsapják, ha nem veszik észre? Mennyire szeretik az édes-savanyút? A színészek, lehet, valamit megéreztek, ezért nyilatkozta e darabról Máté Gábor igazgató a következőt: „Ugyancsak nagy sikerrel megy a Kamra másik előadása, a Virágos Magyarország, bár az bonyolultabb kérdés, belül hogyan tekintünk erre a produkcióra.”

Az viszont egyértelmű, hogy telitalálat a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház Az özvegy Karnyóné és a két szeleburdiak című előadása a szélsőséges túlzásaival együtt. S ez elsősorban a nyelvezetében, beszédmódjában mutatkozott meg. Tipptopp szélhámos, piperkőc gavallér franciát utánzó beszédmodorával minden szót vegyes hangrendűvé változtat, s ezt  a rövid á hangzók ejtésével toldja meg: „A franciák a kalapjukat a hónük alatt hordják.” „Valamit mondök.” Továbbá: nőta (nóta), tübák (tubák), dolög (dolog), ürám (uram). És a szeretett hölgy: Böriszká, azaz Boriska. Ugyanő, a szerelem tárgya Lipittlotty úr, a pesti módit majmoló öreg gavallér szájából: Poriska. Ugyanis a zöngés hangzókat zöngétlenre váltó beszédmódjával németes akcentust kölcsönöz: „Van-e falami jóféle thea? Eb sajnálja a fén tököt (vén dögöt). Továbbá: fén panya (vén banya), metyek Putára (megyek Budára). A nyelvkeveredés stílusparódia a javából.

Talán képtelennek tűnik az ötlet, hogy a fonetika-, azaz a hangtanórát össze lehet kötni egy színházi előadással, de igaz. Főiskolai hallgatókat kértem meg, hogy nézzék meg a Karnyónét, majd írjanak egy rövid beszámolót a beszédmódok jellemzőiről és funkcióiról. Íme, néhány gondolat: „Karnyóné beszédére jellemző egy úgynevezett folyamatos jajdoklás.” „Lipittlotty hanghordozása és akcentusa azt az érzetet kelti az emberben, hogy egy fennhéjázó emberről van szó.” „Karnyónéra a kicsinyítő képzők túlzott használata jellemző, hogy magához édesgesse a kérőket.”

Zárásul pedig kikacsintva a következőt mondhatjuk el: Könnyes szemekkel, arcunkon mosollyal kelünk fel székből a felhőtlen szórakozás után.