Ha a rovatcímben azt írnám, hogy szimandron, esetleg faharang vagy tóka, biztosan sokan tudnák, miről van szó. De a takázás ebben a rovatban ennél sokkal többet jelent: Bánságban használjuk a román nyelvből átvett toacă (= tóka, szimandron) igésített változataként. A szó eredeti jelentése alapján olyan hangszer, amely általában fából készült, de elképzelhető fémből is, több méter hosszú, körülbelül fél méter széles téglalap alakú tárgy, amelyet két kalapácsszerűséggel ritmikusan ütögetnek. Az ortodox vallásban manapság kötelezően nagycsütörtöktől húsvétvasárnapig kerül elő, miután a harangok elnémulnak, de régebben bányákban, építkezésen is használták. A múltban jelezte az imaórákat, de az étkezési időt is. Manapság olyan településeken találkozunk vele a nagyhéten kívül, ahol nincs harang, így gyakran a szegényebb közösségek rituális hangszerévé válik. De ha megfelelő magasságba helyezik, hangja több kilométerre is elhallatszik.

A román értelemző szótár szerint hármas jelentése van a főnévnek: elsősorban ütőhangszer, majd napszak, amely valamilyen határhelyzetet jelöl (napfelkelte vagy napnyugta előtti pillanatok), illetve a Pegazus csillagkép népies megnevezése.

A román irodalomban gyakran előforduló motívum a tóka, a takázás. Lucian Blaga (1895–1961, filozófia doktora, író, költő, dramaturg, műfordító, újságíró)  Noé bárkája című drámájában utal egy olyan szír apokrif  szövegre (A kincsek barlangja), amely e hangszer eredetét magyarázza: Isten megparancsolta Noénak, hogy készítsen egy faharangot, amely három karnyi hosszú, másfél széles, majd hozzá egy fakalapácsot. Ezt naponta háromszor szólaltassa meg azzal a céllal, hogy értesítse az embereket az özönvíz eljöveteléről, illetve ez által szólítsa fel őket bűneik megbánására.

Romániai magyarként azért választottam rovatom címeként ezt az igét, mert olyan metaforikus jelentéseket kapcsolhatunk hozzá, amelyek kisebbségi létem kulcsfogalmai köré szerveződnek. Református papcsaládban nevelkedtem Nagybodófalván (Temes megye), mely akkoriban még teljesen magyar és református település volt. A szomszéd falu viszont román és ortodox. Szüleim baráti viszonyban voltak az ottani pópával, és én már gyerekként megismertem a takázást. Még nem voltam iskolás, mikor Viorel bácsi (az ortodox pap) megtanította a faharang használatát: a lassan induló, de egyre gyorsabb ritmusváltást igénylő ütögetés lehetősége nagy örömmel töltött el. Képes voltam órákig ólálkodni a nagyobbacska fiúk körül a kisszékemmel (mert csak arról értem fel a kifüggesztett lécig), míg végre rám került a sor.

Mára sok mindent kapcsolok a takázáshoz: a kisebbségi létet, a másodlagosság érzetét, a szegénységet, de az egyszerűséget is. Néha a keresztrefeszítés hangjaként tételeződik, amelyben benne van a szenvedés, de a remény is, ugyanakkor számomra a feltámadás hangja is egyben.

Ha erre a rovatra gondolok, megint a kisszéken álló kislány jut eszembe, aki a fiúk között várja, hogy rá kerüljön a sor (mondjuk, minden hónap 5-én): férfiak közt egyedüli nőként, többségiek közt kisebbségiként (sokféle többség van!). Itt a tóka funkcióváltást is jelent: olyan faléc, mely vízszintes helyzetbe kerülve valami hídszerűséget mutat, bár inkább csak palló lesz –, de mégis összekötő elem szakadékok peremébe kapaszkodva, felvállalva a közöttiség helyzetét; kötés a két oldal között, mely két világ(látás) kapcsolatát és határhelyzetét hozza elő.

A rovatcím annak lehetőségét is megteremti, hogy különböző témakörök (egyházi nyelv, nyelvpedagógia, kontaktusjelenségek; szokások stb.) kerüljenek terítékre. Takázás tehát, mert másfajta hangon szeretnék szólni, megmutatni a kétnyelvűséget, kétkultúrájúságot általában a nyelv felől indulva, de az ember és a közösség felé tartva.