A Nyelvművelő kézikönyv úgy fogalmaz, hogy „A nyelvhelyességről való vitákban gyakran hivatkoznak az írókra, s a nyelvhasználatukat a közvélemény igen gyakran perdöntőnek szokta elfogadni.” Azonban az író nem lehet minden egyes szavával, még Petőfi és Arany sem minta. Például Petőfi következő szószerkezete: „irántai nagy előszeretetem”. S a tekintetben sem lehet minta, hogy csaknem kétszáz évvel ezelőtti nyelvhasználati formát képviselnek, s kifejezéseik ma archaizmusoknak tekintendők. Arról nem is beszélve, hogy a művészi hatás kedvéért vagy egyéb okokból az író el is térhet a köznyelvi normától, s egyéni, alkalmi szóalkotások is a költészet, széppróza kifejezőeszközei lehetnek, például: „Vadak asszonyai, vadakká imuljatok őrjítő, őrült imában” (Babits: Fortissimo). A kézikönyv még azt is megemlíti, hogy a szépirodalom nyelve korlátlan mértékben befogadja a tájnyelvi elemeket, idegenszerűségeket, argónyelvi formákat és a helytelen nyelvi alakulatokat. Az alábbiakban az utóbbi kettőről kívánok részletesebben szólni.
Az argószerű elemek gyakran trágár kifejezések is egyben. Az első „fecske” Fejes Endre Rozsdatemetője volt, amelynek a nyelvi megformálásáról szállóigeszerűen terjedte el: a Rozsdatemető stílusa – a stílus rozsdatemetője.
A kilencvenes évek elején Kisvárdán a Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválján láttam először Spiró György: Csirkefej című előadását a szatmárnémeti Északi (azóta Harag György) Színház előadásában. Jól emlékszem, a nézők többsége szinte szégyellte magát, s lapítva a mellette ülőre nézett: mi a teendő, mivel oly sokszor elhangzott nyomósító- és töltelékszóként az a b betűvel kezdődő, fajfenntartásra felszólító, tárgyas ragozású igekötős ige, amely egyébként szófajváltáson ment keresztül, és nyomatékosító partikula. Spiró darabjában a szokásbeli vagy szociotrágárság zseniálisan működött, valódi áttörést hozott. Hiszen ez a nyelvhasználat konkrét szereplőt, réteget, életminőséget jellemez.
Háy János műveiben szintén, például A Herner Ferike faterja című istendrámájában az árkot tisztító közmunkások nyelvezete. Íme ebből egy részlet:

BANDA K…. kemény ez a kő.
KREKÁCS Kőkemény.
BANDA Hogyhogy kőkemény?
KREKÁCS Mert kő, azért.
HERDA Pesten, b..meg, (Köp) nem kell az árkot kaparni, akkor is megvan a segély.
BANDA Pesten más. De ott meg akkora zaj van, hogy azt is munka elviselni.
HERDA Mi az hogy hallod? Az munka?
BANDA Az. Teljesen leszív. Mint a csákányozás. Olyan helyen laknak, érted, hogy még éjjel
is zúg a fejük. Mintha az agyukban járna a metró. Megy át az agyukon a vaskerék, aztán egy perc csend, utána megint. Sz….rá mennek az idegeik, érted, reggel már nincs is nekik.
HERDA Fú b.. meg, (Fejéhez kap) most elképzeltem, hogy végigmegy az agyamon a metró, az istenit, összesz…nám magam, az biztos.
KREKÁCS Meg k…. sokan is vannak.
BANDA Az, tele van velük a város.
HERDA Hogy a fa..ba bírnak olyan sokan lenni egyszerre.
(A kipontozások tőlem. M. K.)

Kétségtelen, az árkot tisztító közmunkásokról szóló drámában a nyelvhasználat a helyzet- és jellemábrázolásra szolgál. Ugyanakkor az is igaz, amit az egyik dramaturg Radnóti Zsuzsa fogalmazott meg: hosszú ideje tartó drámaírói divat a hétköznapok pongyola, lepusztult, rontott nyelvezetének a színpadi felhasználása.
Újfent hangsúlyozom: nem feltétlen minősítésképpen, hanem ténymegállapításként két dolgot szükséges mindehhez hozzátenni. Az egyik a kommunikációs színtér figyelembe vétele. Nagyon egyszerűen azt mondhatjuk, hogy vannak nyilvános és magán közlési helyzetek. Ez nemcsak a feladó, tehát a beszélő szempontjából igaz, hanem a befogadó, hallgató szempontjából is. Ugyanis más, ha egy ilyen kortárs magyar drámát magányosan olvasgatunk, s más az egyén megítélése akkor (vagy legalább is befolyásolja azt), ha színháznéző közösség tagjaként. Másrészt úgy vélem, ma a színházak látogatóközönsége klasszicista ízlésű, arra szocializálódott, hogy a színháznak szórakoztatnia és mintát, értéket kell nyújtania. Inkább a széppel, a jóval, a bájossal, a kedvessel, a felemelővel akar találkozni – a nagyszínpadon. Nem mindenki kíván ott is a rögmagyar valósággal szembesülni. Főleg nem a nagyszínpadon. A stúdió-előadások inkább lehetnek színterei a különböző stílusú nyelvi megnyilvánulásoknak is. Ugyanakkor az is tény, hogy más a befogadóréteg a Nagymező utcában és egy vidéki nagyváros színházában. Előfordul, hogy a néző fellázad, s dübögő léptekkel elhagyja a termet.
Úgy vélem, hogy a legnagyobb feladvány, kérdés az, hogy az írói-rendezői szándék és stílustulajdonítás milyen fokban történik meg a nézőben. Bármennyire van funkciója például Egressy Zoltán Portugáljában a részeges, biciklis, a szalonspiccet folyamatosan fenntartó Asszony trágár szóhasználatának, lesz olyan néző, aki ezen felháborodik. De a leginkább azon, amikor „a trágárság lapos színpadi divattá, pótcselekvéssé, verbális manírrá, kiüresedő, hatástalan nyelvi eszközzé válik”
A fennálló ellentét a következő: Az író úgy érzi, hogy abban a világban, ahol azok a bizonyos fajfenntartásra utaló igék csak úgy röpködnek a televízió fő műsoridejében, akkor miért ne lehetne joga az írónak a valóságot a maga pucér formájában ábrázolni. A másik oldalon viszont a közönség ilyenkor úgy érzi, hogy joga van megbotránkozni, dübögő léptekkel elhagyni a színháztermet, általában felháborodni. Kibékíthetetlennek tűnő ellentét.
Kiss Csaba többek között a következő funkcióit sorolja fel a trágárságnak. 1. Indulati vagy emocionális trágárság, amikor valamilyen váratlan dolog, fájdalom, hirtelen felháborodás váltja ki azt. 2. Szokásbeli vagy szociotrágárság, amikor ezek a kifejezések egy ember nyelvezetének természetes, öntudatlan, jellemzői, pl. Spirónak a már említett Csirkefejében. Ezekben az esetekben a fajfenntartásra felszólító igéknek nincs is konkrét jelentésük (l. fentebb). 3. A tényleges, „de facto” trágárság, amikor a szavakat a valódi jelentésük szerint használják. Ez ingerli, dühíti legjobban a nézőket.
A legnagyobb kérdés számomra az, hogy a nézők funkciótulajdonítása milyen fokban történik meg. Nyilván különbséget kell tenni néző és néző között, tehát középiskolás, középkorú értelmiségi, nyugdíjas stb. Ennek a felmérése lehet egy elkövetkező feladat.