Többes regény, regények a regényben, szövegek, szövegtípusok, stílusok, valóság és fikció, eredeti és (ön)idézett szövegek kavalkádja. A történetekből kimagasló, emberarcú, szerethető Bartók-képpel. És egy kíméletlenül őszinte, Életrajzolóval, ahogy Temesi mondja: egy „semmi figurával”.

A tenyérnyi, legalább harminc négyzetméternyi lakásban: könyvek mellett (mintha valaki a saját könyvtárában lakna), regények, regénykezdemények: papírok, újságkivágások, valódi, szinte kalligráfiának látszó, vastag piros-zöld irónnal rótt kéziratok, sok-sok színes dosszié, füzetek, zsúfolt íróasztal és számítógép. Egy óriási ágy, óriásképernyős tévé melyen többnyire élő sportközvetítéseket és filmeket néz az estére már fáradt szerző, kazetták, CD-k, DVD-k, pendrive-ok, egy parányi kanapé, ahol épp egy vendégnyi hely van csak. Oda ülök. „Mentes” ásványvizet kortyolgat. Már egészséges életet él. Vittem könyvet, megmutattam egy Bartók CD-t. Felcsillant a szeme. Rögtön elkérte. A lakás mellett rögtön a lift. Temesit, mivel sokat van otthon, kiképezték liftmentőnek. Dolgozik, s ha megszólal a csengő, menti a liftbe szorulókat. Mondom neki, ugye, szimbolikus? Mint Illyésnél az a bizonyos gátőr. Eszembe se jutott, feleli. A Bartókra térünk.

–          Megkérdezték, hogy miért 110 fejezet, miért nem 111. A Fibonacci-féle számsorozatra (képzési szabálya: minden tag egyenlő az előző két tag összegével: 1, 2, 3, 5, 8, 13, 21…) építettem a regényt (21+34+55), de négy helyen ösztönösen belenyúltam a szerkezetbe. Három síkot kapcsolok össze: Bartók magyarországi és amerikai útját, valamint Életrajzoló utóbbi tíz évét. Ez nyelvileg is különbözik, persze a végén már átjátszik egymásba – itt-ott. A két élet, a két szál az aranymetszés szerinti 69. történetben találkozik egy időutazásos pillanatban. Bartók 1941-ben él ugyanabban a szállóban Friszkóban, mint Él, aki 2003-ból jön a rossz hírrel: hogy ön már klasszikus. Egész életemben erre a regényre készültem, s a végén 14 hónap alatt írtam meg. Szinte apa-fiú kapcsolat kezdett kialakulni köztünk.

–          Milyen út vezetett Bartókhoz?

–          A legnagyobb és a legnehezebb, halálokon át. Nekem a beattől Bartókig vezetett az utam. Bartók mindig, mindenben benne volt. Ott volt, ott van. Benne volt a beatzenében is. A három B.(most ne Brahmsra gondoljatok)! Bartók benne van a mai dzsesszben, a régi Emerson Lake & Palmerben stb. Vagy kétszázszor meghallgattam Az éjszaka zenéjét…  Legalább százötvenszer az Allegro Barbaro-t. Egy festő barátom a Mikrokozmosz őrültje volt. A legjobb, ha Bartók maga játszik. Vannak titkos kedvenceim. A nyilvánosak: a Zene és a Concerto, de remélem, ez nem látszik meg a nagyon a regényen. Ha ez az út létezik, akkor másnak is lehetséges megjárnia a maga útját. Ez az én Bartókom, és beszél. Írjatok jobb Bartók-regényeket, most ne szótárakat, jó?

–          A zenén kívül is kell lennie valamilyen kapcsolatnak…

–          Az égvilágon semmi. Az egyik figura sikeres és belehal. A másik figura sekélyes, és majdnem belehal. Eddig háromszor voltam a halál kapujában. Legutóbb újra kellett mindent tanulnom.

–          És Szeged, Rákoshegy, népiesség-modernség?

–          Ja, igen. Bartók szegedi koncertje, amely arra ösztönözte Bálint Sándort, hogy életét Szeged néprajzának szentelje, de ott ül Juhász Gyula és József Attila is. Bartók szeretett  idejönni, mert közeli szülőhelyére, Nagyszentmiklósra emlékeztette a környék. Rákoshegyen tíz évig élt, én tizenöt évig. Rákoshegy a vidék, valamikor harapni lehetett a csöndet, ami a legjobb zene, de meg is rostálja a barátokat. Ezt át tudtam élni. És ott az igazi avantgárd, ahogy Bartók beemeli a népi motívumokat… Bartók mondja, hogy az én helyem az íróasztal és a zongora között van. Minden zene népzene, mi csak „elrendezői” vagyunk a dolgoknak… Nekem csak ötleteim vannak és egyetlenegy gondolatom.

–          Mi az?

–          Nem kell kimondani. Egyszer kicsúszott a számon, de ne írd le.

–          Van Temesi-stílus?

–          A nyelvben minden az enyém. The word is mine, ez a szójáték is benne van a könyvben. Egy pici hasonlóság: Bartók is szeretett a nyelvekkel játszani, például francia nyelvű levelet görögül írni, önparódiát is írt a gyűjtéseiről legnagyobb szerelmének, ragyogó író is lehetett volna. De több lett. Magasabb. Mint amennyivel a zene a jelentéssel súlyosbított nyelvi létezés fölött van. Megmártózni a nyelvben és beemelni stílusokat – ez az én utam. Mindent a nyelvből merítek. És persze mások meg tőlem. (Anyám egyszer azt mondta: Bármiről írsz, ugyanúgy írsz. Mások ezt stílusnak hívják, Anyu, mondtam neki.) „Mindegy mit idézünk, az is idézet. Az idézet idézetének idézetét adjuk” – vallotta barátom, Páskándi Géza, e regény lakója. Én csak mesemondó vagyok, ám olyan, aki leírja a meséket. Azután meg elfelejti. Írásaim végső formáját csak felolvasásban nyerik el. Mindig fel kell olvasnom az írásaimat, utána lesz csak végleges. Végleges? Soha nem végleges… A Bartókból legalább ötven oldalt akartam húzni. És fogok is. Hogy mennyi hiba maradt a regényben, azt csak én tudom igazán. Lehet, hogy meg is írom a kritikáját, mint Walt Whitman tette, „A fűszálak”-kal. Viszont sok újításom, regénycsavarásom, megoldásom van. Például csak egy, hogy fordítóprogrammal butított szöveget gyártottam. Talán rájönnek, hol. Ez egy igazi szövegregény, csak épp életes szövegek ezek.

–          Fordítottak tőled idegen nyelvre?

–          Csak részleteket. Azt hiszem, beletörik a bicskájuk. A Bartókot tudatosan egyszerűbb nyelven írtam, hogy lefordíthassák, s hogy film készülhessen belőle.

–          Elismerés?

–          Legutóbb egy ritka beszédű norvég íróval barátkoztam, amikor egy ismeretlen, fekete hajú, szemű, dzsekijű fiatalember odajött hozzám, kezet szorított: „Főnök, azt mondja, hogy főnök, nem azt, hogy mester, szóval: főnök, kösz a bátorságot, hogy meg merted írni”. Szakmába járni nem jó. Ketté van vágva a szakma. Utoljára (Lázár) Ervin temetésén volt együtt. Kritikát nem olvasok már. Öreg vagyok nebulónak, bár maradtam amatőr. Profi író az az amatőr, aki nem hátrál meg, ezt leírtam a regényben. A senki földjén állok, mindenki lőhet rám, lőnek is. Annyira telelőttek ólommal, hogy az újabb lövések visszapattannak rólam. Ricochet (visszapattanó lövés) mondja az angol. Most is a legfőbb baj, hogy én írtam meg ezt a regényt… És nem ők. A Porral se tudtak mit kezdeni. Lerántották hát a maguk szintjére. Mindenki, aki a Bartókról ír, vagy nem ír, bizonyítványt állít ki magáról. Bartókot nem érdekelte, ha tömjénezték, az se, ha trágyával hajigálták, azt kereste, hogy a kritika írója értette-e a zenéjét. Legtöbbször nevetett, mert legtöbbször nem értették. Saját szava volt rá: vasfütty. A vasfüggöny leeresztése után kitapsolnak, és kifütyülnek. De hát „Nem ér föl már szitkozódás, piszok: Lyányok s ifjak szívei védenek”. Ha még fölismerhetők az újabb generációk számára ezek a sorok…

–          Tényleg, miért nem született eddig Bartók regény?

–          Akik megírhatták volna, még ismerték, elfogultak voltak, és ömlengős tisztelet áradt belőlük.

–          Miért nem Kodály?

–          Bartók a legnagyobb, maga az egyszemélyes nemzeti avantgárd. Élete filmszerű. Kodály, az egyetlen barátja itt maradt arrière-garde-nak, kényszerből. Élete nem ábrázolható gyors vágásokkal.

–          Kinek szól a regény?

–          Ifjú szívekben élek… Inkább nőknek szól, olvasóink 80%-ban nők. Az olvasással lesz kész egy regény, akkor él célba a könyv. A félkörből akkor lesz kör. A regényírás egyébként párbaj, amelynek végén mindig a regény győz.

– Mi a módszered?

– Két műszak egy nap. Délben a Csendes-óceán hallgatása választja el a kettőt. Korábban jegyzeteltem. Most is vannak apró jegyzőfüzeteim. Régen egy év, egy füzet. Majd két év egy füzet. Ma számítógép. Meg azok a színes dossziék. Minden regénynek is külön füzete van nálam. Egyedül a Bartóknak van kettő. Ilyen még nem volt! Bartókhoz alázattal közelítettem. Mindent elolvastam róla. Amit lehetett, meghallgattam. Azután szituációkba helyeztem, hogy megszólaljon Bartók és a környezete. Mindenkinek nem szólalnak meg!

– Idézéseidet, sőt idézési technikádat olykor kifogásolják…

– Nem figyeltek fel rá, de a Híd is idézőjellel kezdődik és azzal végződik! A Bartókban már külön lapra tettem a kezdő és a záró idézőjelet, hogy feltűnjön. Nem válnak el élesen az idézetek. A leírást és a beszéltetést olykor szándékosan egybemosom. Ezért nem használok a párbeszédek elkülönítésében gondolatjeleket.

–          Mi következik?

–          Írom a regény regényét, a Piano 4856-ot, valamint az apámról szólót, Apám, a lábjegyzet címmel, a 12. résznél járok…És nagyon csöndben készül a Veronika is. De ez még titok.

–          Aki elolvassa a könyvedet, megszereti Bartókot. De a zenéjéhez hogyan közelítsünk?

–          Kezdésül a Gyermekeknek című művet ajánlom. De a YouTube-on bármit, amit ő játszik. Még valami: még a kórházban egy hajnalon az ablak sarkában megláttam egy szuperszonikus repülőt, ami azzal szórakozott, hogy kottavonalakat húzott egymás alá. Istenem, Bartók. Aztán, amikor leírtam az utolsó fejezet után a pontot (mely nem a vége volt a regénynek), kimentem a lodzsára, és rágyújtottam. Egy repülő csíkokat húzott egymás alá, igen…

A beszélgetés rövidített, szerkesztett változata az Édes Anyanyelvünk 2012/5. (decemberi) számában jelenik meg.