Jogász, egyetemi tanár, író, politikus, s nem mellesleg: Jugoszlávia utolsó igazságügyminisztere. Ma félig Budapesten, félig a Vajdaságban él. Néhány éve előadást tartott az adai Szarvas Gábor nyelvművelő napokon. Balázs Géza a Centrál kávéházban beszélgetett vele nyelvpolitikáról, személyes élményekről, s az írásból megismerhetjük a Milosevics-éra egy különös fejezetét; amely lehetőséget kínált a későbbi borzalmak elkerülésére.

– Jogász, politikus, egyetemi tanár, kevesen tudják, hogy író és a nyelvészet iránt is érdeklődik. Igaz ez mind, vagy valamit kihagytam? Hogyan kezdődött?

Úgy kezdődött, hogy ügyvéd volt a nagyapám, az apám is, és az volt az elvárás, hogy én is az legyek. Közben vonzott az irodalom is. Tizenöt éves koromban írtam egy színdarabot, melyet elő is adtak a nagybecskereki magyar gimnázium színpadán. Egyszer. Ennyi elég is volt. Verseket is írtam gimnazista koromban, és valóban sokat olvastam. Aztán mégis a Belgrádi Egyetem jogi karára kerültem. Ott viszont azt is számolgattam, hogy hány igazi író tanult jogot. Váltásra azonban nem került sor. A sikerből nehezebb kitörni. Ezután valami kompromisszum született. Diplomálás után csak egy fél évig dolgoztam a családi irodában Nagybecskereken, majd tanársegéd lettem az újvidéki jogi karon. Ezt a döntést leginkább az befolyásolta, hogy akkoriban indult Újvidéken az Új Symposion. Csatlakozni akartam. Egy darabig felelős szerkesztő is voltam, majd – ötvözve a dolgokat – amikor két számot betiltottak, jogászként igyekeztem védeni az Új Symposiont az újvidéki bíróság előtt.

– Olyan településen nőttél föl, ahol egyszerre sok nyelvet tanultál meg. Hogyan segített ez a későbbiekben?

A nyelvtudást mindig istenáldásként fogtam fel. Annak, amit elértem az életben, a legnagyobb részét nem értem volna el, ha nem beszélek nyelveket. Nagybecskerek háromnyelvű város volt: magyar, szerb és német. E három nyelv ismerete nem tehetségen, vagy szorgalmon múlott – ezt kaptuk a környezettől. A németek – és a német nyelv – a gyermekkorom alatt tűnt el Nagybecskerekről. Ezért az én némettudásom nem éri el a szüleim vagy nagyszüleim némettudását, de többé-kevésbé nehézség nélkül beszélek és olvasok (az írásról ezt már nem mondhatom el). A francia külön szerencseként jött. Városunkban lakott egy svájci származású francia néni, aki az apámnak ügyfele volt, és ellenszolgáltatásként nekem adott franciaórákat (ha jól emlékszem, hattól tizenkét éves koromig, hetente többször). Ezek a nyelvórák inkább játékosak voltak; a nyelvtan tudatosításához túl fiatal voltam. Aztán amikor 15 éves lettem, az apám azt mondta, hogy bár az ő korában a német és a francia voltak a legfontosabb nyelvek, az én koromban, úgy látszik, az angol lesz az. Ettől kezdve jártam angolórákra. Érettségiző koromban kezdtem felfogni, hogy mennyire fontos az ajándék, melyet a környezetemtől kaptam, és megfogadtam, hogy nem hagyok egy hetet sem elmúlni anélkül, hogy valamilyen kapcsolatom ne legyen mind az öt nyelvvel. Ezt egyelőre (ma 73 éves vagyok) be is tartottam. Tanárként előadásokat mind az öt nyelven tartottam – nyilván nem hibátlanul. Németül és franciául csak igen ritkán, magyarul, szerbül és angolul, rendszeresen. Sok-sok konferencián jelentett belépőt a nyelvtudás. 1967 és 1969 között Fulbright ösztöndíjjal a Harvardra kerültem és ott doktoráltam. Nyílván ez sem jött volna össze angoltudás nélkül.

– Mit üzensz az „egynyelvű” magyaroknak?

Kisebbségiként egész életemben az a probléma kísért, hogy túl kevesen vagyunk. Az egynyelvű magyarokról az a véleményem, hogy túl sokan vannak. Viszont az egynyelvű sorsból sokkal könnyebb kitörni, mint a kisebbségi sorsból. Meg kell próbálni, valóban érdemes.

– Jugoszlávia utolsó igazságügyminisztere voltál: elmondanád tömören, hogyan is volt?

Ez egy különös epizód volt az életemben. Politikával akkor kezdtem foglalkozni, amikor Jugoszláviában megszűnt az egypártrendszer. Egy markánsan értelmiségi párt (azt is mondhatnám reménytelenül értelmiségi párt) színeiben kerültem be a Szerb Parlamentbe 1990-ben. A választásokat Milosevics nyerte. A 250 képviselői mandátumból pártomnak egy jutott. (Nem listás szavazás volt, hanem egyéni választókerületekben folyt a megmérettetés. Én Nagybecskereken indultam, ahol ismerték a családomat.) A VMDK képviselői csoportjához (frakciójához) csatlakoztam. Ilyen erőviszonyok alapján nyilván nem járt miniszteri pozíció. Aztán 1992 júliusában történik valami, aminek a magyarázata ma is inkább a találgatás szintjén van. A legvalószínűbb magyarázat az, hogy valamilyen egyezség jött létre Milosevics és a nyugati hatalmak között, mely szerint Milosevics még megtartja a hatalmat Szerbiában, de megengedi egy átmeneti kormány létrehozását jugoszláv szinten (ez akkor Szerbiát és Montenegrót jelentette). Ezután előrehozott választások következnének minden szinten, melyeken Milosevics nem indul, és tényleges hatalommá válhatna az átmeneti szövetségi kormány. Ez az egyezség részben meg is valósult. Milán Pánics amerikai üzletember alakíthatott szövetségi kormányt. Ő kért fel, hogy legyek a kormányában igazságügyminiszter. Egyébként – és itt visszakanyarodnék a nyelvi kérdésekhez – amikor először találkoztam Pániccsal, szerbül kezdtem beszélni, de ő azonnal félbeszakított, és kért, hogy váltsunk át angolra. Kiderült, hogy nagyon gyengén beszél szerbül. Több mint húszéves volt, amikor Szerbiából emigrált, de Amerikában maradéktalanul igyekezett alkalmazkodni, és elhagyta a szerb nyelvet. Angolul jól tudott, de nem anyanyelvi szinten. Egyébként a hatalmunk látszathatalom volt. Az igazi hatalom a Milosevics kezében maradt. Ha Pániccsal valami fontosabb témáról beszéltünk, ki kellett menni a folyosóra, mert az irodában lehallgattak. (Persze lehet, hogy a folyosón is ez volt a helyzet.) Aztán valóban jöttek előrehozott választások, de a Milosevics nem lépett vissza. Pánics jól szerepelt, rá szavazott sok szerb, és gyakorlatilag osztatlanul a vajdasági magyarság. Ha a koszovói albánok elmennek szavazni (akik nyilván nem a Milosevicsre szavaztak volna), minden valószínűség szerint Pánics nyer, és talán elkerülhetjük a rákövetkező évek borzalmait. Nem ez történt. 1992. december 20-án Milosevics nyert. Győzelem és tényleges hatalom helyett fenyegetések következtek. Pánics már másnap visszatért Kaliforniába. Én a karácsonyt még otthon töltöttem, de aztán, öt hónap miniszterség után, a családommal együtt Pestre jöttem, innen pedig január elején a Cornellre utaztam tanítani. Az új kormány felállítása elhúzódott, csak márciusban állt fel, úgyhogy miniszterségem utolsó hónapjait a Cornellen tanítva töltöttem.

– Hogy látod most a szerbiai magyarság, vagy a magyar nyelv helyzetét Szerbiában?

Ez nem könnyű kérdés. Több időszakát láttam a kisebbségi sorsnak. Voltak kíméletlen, voltak emberségesebb időszakok. Az apám és a nagyapám még több időszakot láttak. Egyrészt szomorú tény, hogy fogyunk. Szeptember elején érettségi találkozón voltam Nagybecskereken. Amikor érettségiztem, két magyar osztály volt a gimnáziumban, összesen valamivel több mint ötvenen voltunk. Az érettségi találkozóra is összejöttünk a két osztályból huszonhatan. Másnap a Magyar Nemzeti Tanács nevében üdvözöltem az induló magyar elsőosztályosokat. Nyolcan voltak. Nagybecskerek – magyar szempontból – szórvánnyá vált. Viszont továbbra is vagyunk, nyelvünk és kultúránk fennmaradt, és a határon túli területek közül Vajdaságban vagyunk a legközelebb a kulturális autonómiához.

– Foglalkoztál a nyelvi jogok kérdésével. Szerinted mennyire van értelme ezekről beszélni, ezeket szabályozni? Különösen, ha körbenézünk a világban…

Két területen foglalkoztam nyelvi jogokkal. Az egyik a nemzetközi bíráskodás és választottbíráskodás, és ezen a területen egyre több nyelvi probléma merül fel. A választottbíráskodással kapcsolatos nyelvi problémákról könyvet is írtam (angolul). Izgalmas kérdések merülnek fel a fordítással és annak tökéletlenségeivel kapcsolatban. Egy viszonylag új problémát az angol nyelv terjedése hoz. Ha teszem fel, angol nyelvű szerződést köt egy magyar és egy dán vállalat, akkor az angol az eredeti, de az angol mögött ott lüktet a két másik anyanyelv, melyek félreérthető tükörfordításokat és más hibákat eredményezhetnek. Ha létezne egy írott eredeti, akkor az irányíthatná az értelmezést. Ha nem létezik, akkor igen nehéz kérdés, hogy az értelmezés során mennyire lehet a rejtett eredetire, azaz a nem használt anyanyelvre támaszkodni.

Életem során roppant fontosnak tartottam és tartom a kisebbségi nyelvi jogokat is. Erről a kérdésről is írtam tanulmányokat, és szembesültem a kérdéssel a mindennapi gyakorlatban. A világon nagyon különböző a hozzáállás a nyelvi jogok szabályozásához. Az EU-n belül több olyan jogszabály van, mely tisztességes szinten kezeli a nyelvi jogokat, de ezekben sok a túl általános megfogalmazás, mely túl nagy értelmezési teret enged. Leginkább a szerbiai helyzetet ismerem. Szerbia még nem tagja az EU-nak, de oda igyekszik, és ez az alkalmazkodás pozitívan hat a kisebbségi jogokra. Ma sokkal jobb periódusban vagyunk, mint Milosevics idején, vagy a harmincas években, de sok még a megoldatlan kérdés. Hivatalos használatban vannak a magyar helységnevek, de ezeknek a kiírása gyakran akadályokba ütközik. Kérhetünk magyar nyelvű személyi igazolványt, de ennek a kiadása sokkal bonyolultabb, mintha a többség nyelvén adnak ki személyit. Minden tapasztalatom azt mutatja, hogy a kisebbségi nyelv használata plusz-lépéseket követel. De ezeket meg lehet tenni.

– Szépíróként kevesen ismernek, pedig Az egérszürke szoba titka című regényed (1976) egy nagyon érdekes nyelvi regény az értekezletek semmitmondó világáról. A titói korszakban született, de nyugodtan a korábbi és a mai Magyarországon is játszódhatna…

Jugoszláviában az önigazgatás rendszere és eszméje minden mértéket meghaladóan sok gyűlést, értekezletet eredményezett. Ezeken pedig a közhelyvilág és képletek uralkodtak. Mivel zömmel új és friss képletek voltak, könnyebb volt észrevenni őket. Látható volt az is, hogy hogyan alkalmazkodik a nyelv a frázisvilághoz. Azt hiszem – és ezt próbáltam a regényben leírni -, hogy a valóság egy határviszályként is felfogható. Ez pedig az ember, és (emberteremtette) képletek, és közhelyek határviszálya. Én is úgy látom, hogy ez a határviszály nem csak a titói Jugoszlávia, és nem csak a szocializmus sajátsága. Érvényes Magyarországon is, érvényes Amerikában is, másutt is.

– Most is írsz: édesapád hagyatékából, aki jogász volt, jogásznovellákat. Ennek kapcsán számos nyelvi adalékot találtál. Például?

Apám is, nagyapám is jogászok voltak, vagy húszezer iratcsomó maradt az irattárban. Ezekből válogatok, ezeket nézegetem, és gyakran úgy látom, hogy különbejáratot jelentenek az emberközeli történelembe. Látom például, a nyelvváltásokat. Először 1919-ben, a szerb váltja fel a magyart hivatalos nyelvként. Bírósági beadványok szerbül kezdenek íródni. Nagybecskereken az emberek tudnak szerbül, de sokan nem ismerik a szerb helyesírást. Így magyar betűkkel íródnak a szerb szavak. Aztán 1941-ben a német lesz a hivatalos nyelv, és a nagybecskereki városházára ki van írva, hogy „Ez a föld mindig német volt, és német marad”. Nem egészen így alakultak a dolgok. Majd ismét szerb a hivatalos nyelv, sokadszor változik a város neve. A magyar nyelvbe beszűrődnek az új rendszerben alakult szerb elnevezések, melyeknek nem volt magyar megfelelője. A két világháború között névelemzés dönti el, hogy kinek van magyar neve – és ki járhat magyar iskolába. Majd a II. világháború után az a kérdés, hogy ki a német (és kinek a vagyona kerül emiatt elkobzásra) – itt is a nevek a vitatott támpontok.

– Végül: hogyan ítéled meg a magyar nyelv mai helyzetét, hogy látod jövőjét?

Ezzel a kérdéssel szembesülve úgy érzem, hogy inkább szurkoló, mint szakértő vagyok. Nyelvészek erre kompetensebben tudnának válaszolni. Két dolgot azonban mégis mondanék. Az egyik az, hogy az Európai Unió alakulása és a globalizáció előretörése kapcsán talán érdemes lenne figyelmet szentelni kisebbségi stratégiáknak. Itt több tapasztalatunk van, mint a legtöbb európai népnek. Magyarországon persze nem kisebbségi nyelv a magyar nyelv, de amint változik az országhatárok jelentősége, amint módosul az országok tényleges szuverenitása, olyan helyzetek is alakulnak, melyekben segíthetnek a kisebbségi helyzetben és közegellenállással szemben csiholt érvek. A másik megjegyzésem az lenne, hogy az évszázadokon át tartó sikeres fennmaradási küzdelmek során egy jogot mégis elvesztettünk. Azt hiszem arra nincsen többé jogunk, hogy lebecsüljük magunkat.

Névjegy:
Várady Tibor Nagybecskereken született. Ott végezte (magyar nyelven) az általános iskolát és gimnáziumot. Jogi tanulmányait a Belgrádi Egyetemen és a Harvardon fejezte be. Több országban volt egyetemi tanár. Most a Közép-európai Egyetemen tanít, és az atlantai Emory Egyetem emeritus professzora. Kb. 300 publikációja van 5 nyelven. Szépirodalmi publikációi is vannak, szerkesztőbizottsági tagja és két évig felelős szerkesztője volt újvidéki Új Symposionnak.