Hogy az irodalom, az írás nem képes a lényeg megjelenítésére, csak úgy van, az az irodalomban lehet, hogy természetes, de most már az irodalmon kívül is sokfelé találkozunk vele. Igazán érdekes életérzés bontakozik ki egyik újságírónk jegyzeteiben. Ezekben minden összekapcsolódik mindennel, elég jelentős jelentéstani káosz alakul ki: „A miniszterelnök pedig igazi profi módjára dolgozott, simán lemerült az angolnák és a siklók közé, hogy fölhozza az éves költségvetési hiány hetvenöt százalékát, nyert félmillió forintot a Milliomosban…, megtanította vécébe vizelni Győzike kutyáját, Norbi lefogyasztotta hatvanöt kilóra, Kovács Lázár felhizlalta száztizenötre, levetkőzött a CKM-nek, az FHM-nek, az MTK-nak és a HKSZCSPSZV-nek, beleszeretett előbb Bartók Eszterbe, aztán Caramelbe, a nézők közben emelt díjas esemesben összeállították a kormányprogramot, egyszersmind biztosították a végrehajtás anyagi fedezetét, tehát a sikeres, modern, európai Magyarország alapjai egyszer és mindenkorra megteremtődtek, a Nemzeti Bank központi páncéltermében a plafonig érő bálákba összehordott GDP tetején önfeledten kokainoztunk a stábbal”.

Az írásmód lényege: egyetlen nagy összetett mondatba jelzésszerűen belezsúfolni és eltúlozni sokféle, egymástól teljesen független jelenetet, jelentést. A jegyzet azzal indul, hogy a (korábbi) miniszterelnök „igazi profi módjára dolgozott”. Tény, hogy a miniszterelnök tényleg hiperaktív, mindig, mindenhol jelen van, erről a jegyzetírónak a kereskedelmi televíziók témavilága jut eszébe, s összehord hetet-havat a vetélkedőműsoroktól Győzikéig, azt is mondhatnánk, hogy Gizikétől a gőzekéig. A burjánzó gondolatsor végén pedig már megjelenik a nemzeti bank képe a plafonig érő GDP-vel, ami stilisztikai értelemben egy hiperbola: erős túlzást tartalmazó kifejezés. Irodalmi jellegű publicisztikában nekiiramodhat a költői indulat, de mi történik akkor, ha magában a politikában is fölfedezzük a lényeg megjelenítésének nehézségeit. Most egy lap publicisztikája nyomán idézünk egyik európai parlamenti képviselőnk sajtótájékoztatójából, amelynek témája az európai kommunikáció volt.: „… nagyon lényegi lépést kellene megtennünk, és a kommunikációnak igazából véve nem az eszközeit fölhasználni, ami alapvetően az ismeretterjesztést jelenti. De nem is az informálás jelenti a kommunikációt, hanem annak érdekében, hogy Magyarország egy sikeres európai állam legyen, el kell tudnunk érni, hogy a mi közöttünk – és a mi alatt most azt értem, akik befolyással vagyunk a magyar társadalom életére, akik készítjük ezeket a fejlesztésre vonatkozó javaslatokat -, mi közöttünk és azok között, akik tulajdonképpen igazán végre kell ezt hajtsák, tehát akiknek alapvetően a gondolatai benne kellene hogy legyenek, olyan kommunikációs kapcsolatot építsünk ki, hogy maga a kommunikáció legyen értékteremtő. Tehát nem arról van szó, hogy én megértsem őt, hogy ő milyen, az sem kell, hogy ő engem megértsen, hanem az kell, hogy az őáltala elképzelt és megélt helyzeteket és az énáltalam általában tudott helyzeteket – hiszen én fölülről érzem mindezt – úgy tudjam összekötni, hogy ebben a csatornában keletkezzen új érték. És ez volna igazán a kommunikáció lényege”.

A kommunikáció lényegéről már sokan írtak. De hogy az legyen a kommunikáció lényege, hogy ne értsük meg egymást; mindenesetre világraszóló felfedezés. Persze posztmodern korban, posztmodern politikában minden lehet. Emlékezzünk csak a kiinduló definíciónkra: „A dekonstrukció a posztmodern egyik irodalomelméleti iránya… A posztmodern irodalmi nyelv nem referenciális, nem képes a lényeg megjelenítésére, hanem mindig befogadói és értelemtulajdonítások függvénye”.

Vagyis én függetlenül mindenkitől és mindentől magam, csak magam tulajdonítok értelmet a szövegeknek. Ez csodás, óriási távlatokat nyitó fölfedezés. Én például szívesen alkalmaznám a törvények, különösen az adótörvények értelmezésében. Mert – valljuk be őszintén – az adótörvények jó részét nem lehet szöveg szerint, csak az olvasó intuíciója szerint értelmezni. Mint például a következő, a személyi jövedelem törvényből következő, minden szülőnek szánt fél mondatot: „A természetbeni juttatások közül adómentes: … az, amelyet a munkáltató, a bér kifizetője a közoktatásról szóló törvényben meghatározott gyermek, tanuló számára – rá tekintettel a családok támogatásáról szóló törvény szerint nevelési ellátásra jogosult – szülő vagy a vele közös háztartásban élő házastárs útján a tanév első napját megelőző 60 és az azt követő 30 napon belül tankönyv, ruházat (ideértve a munkáltató, illetve a bér kifizetője nevére szóló, az előzőekben felsorolt javak beszerzéséről szóló számla ellenértékének az említett időszakban történő megtérítését is) vagy kizárólag az említett javak vásárlására jogosító utalvány formájában évi 10 ezer forint értéket meg nem haladóan juttat (adómentes iskolakezdési támogatás)…” (Nincs vége, csak abbahagytam a másolást!)

Posztmodern, dekonstruktív adómagyarázó, jogi szöveg ez a javából. Látom magam előtt a gyermekük után, pontosabban a közoktatásról szóló törvényben  meghatározott gyermek, tanuló után évi 10 ezer forinti értéket meg nem haladó adómentes iskolakezdési támogatásban részesített szülők elfelhősödő arcát.

Nemcsak nekem, de sokunknak eszébe jut Alan Sokal 1996-os tréfája. A fizikus Sokal megelégelve a társadalomtudósok dekonstruktív, posztmodern szövegeléseit, tanulmányt küldött a rangos, amerikai Social Text című folyóiratnak. Tanulmányának címe is figyelemreméltó: A határok átlépése: a kvantumgravitáció transzformatív hermeneutikája felé.

A tanulmányt közölték, sőt lelkesen üdvözölték, hogy lám, már a természettudósok számára is van mondanivalója a modern, posztmodern társadalomtudományi megközelítéseknek. Sokal később fölfedte magát: „Ebben a tanulmányban semmi sincs, ami emlékeztetne a logikus gondolatsorra. Az olvasó csupán tekintélyektől vett idézeteket talál, játékot a szavakkal, erőltetett analógiákat és vakmerő kijelentéseket”.

Később Intellektuális imposztorok címmel írta meg az esetet. Könyvében leleplezte, hogy a társadalomtudósok a bonyolult, összefüggéstelen nyelvezetet a tartalom, a gondolat hiányának leplezésére használják. Az intellektuális imposztorok azonban tovább gyártják szövegeiket, irodalomban, tudományban, jogszabályban, jogszabály-magyarázatban, politikában. Mondván: ami az irodalomban, az esszében stílus – az miért ne lehetne a jogszabályban, a sajtótájékoztatóban is az.

Nem tudom, hogy miért, de nekem az írástudók árulása jut eszembe. Ám az – már egy másik történet.