Nehezen indult, az biztos. A nagy hidegben leállt az autónk, gyorsan másik kocsit kellett szerezni. Budapesttől A Magyar Nyelv Múzeuma 257 kilométerre van, ez már tényleg komoly kirándulás.
Sátoraljaújhely központját elhagyva szerencsére csak egyszer rontottuk el az utat. Másodszorra megtaláltuk a Széphalom táblát. A Múzeum a főúttól balra található, az utolsó pillanatban ezt a jelzést is észre vettük. Úgy tűnik, nem sűrűn takarítják ezt az utcácskát, mert keményre döngölt havon közelítettük meg a modern épületet. Itt kiderült, mádi kőből készültek a sárga falak, a közeli bányából hozták az építőanyagot. A múzeum Kazinczy gyümölcsöskertjének helyére épült. A környékre nem költöztek túl sokan az elmúlt százötven évben, a kiállítóterem parkolójából látni a síkság mögött magasodó gyönyörű hegyeket.
Az üvegajtón belépve gyerekzsivaj hallatszik. Mint megtudtuk, a környékbeli iskolások gyakran látogatnak el ide. A bejárattal szemben egy kis színpad van, száz székkel, profi világítással és hangosítással. A múzeumban dolgozó egyik hölgy kedvesen elmondja, hogy rendszeresen rendeznek itt konferenciákat, idén már harmincöt rendezvény volt. Persze használják a modern berendezéseket másra is, ha kell, itt lesz például a karácsonyi ünnepség.
A múzeumi belépő 600 forint, a kedvezményes jegy ára 300. A bejárattól balra Lackfi János verseskötete fogadja a vendégeket. Ez jó jel, állapítom meg. Lackfi az évfolyamtársam volt, ráadásul együtt nyertük meg a sárvári diákírók, diákköltők versenyt. A jó hangulat kedvéért, amolyan „in medias res” módra szintén a bejáratnál olvashatunk egy furcsa ragozási sort: én ekelek, te kereg, ő gyeleg, mi nistrálunk, ti vornyáztok, ők lendeznek.
Ha még nem lett volna elég a kedves vendégeknek, következik egy újabb nyelvi poén. Két jóbarát, Rom és Lom sétál az erdőben. Hirtelen rájuk támad egy varacskos disznó, és elveszítik egymást. Lom annyira megijed, hogy egy í betűt rajzol az avarba. Rom továbbmegy, és találkozik a nyuszikával, akitől megkérdezi: „Nem láttad a barátomat?” Mire a nyuszika így válaszol: „társadalombiztosítás„.
Ha a kedves olvasók nem értik a fenti poént, nyugodtan tartsanak szünetet. Állítólag volt olyan vendég, aki két nap után jött rá a megoldásra. Még mindig az előcsarnokban álldogálva elolvashatjuk Karinthy tréfás állatmagyarázatait. Skót gorilla: zsugorilla. Szégyenlős tapír: tapirul. Híres tetű: ismertetű. Teherhordó pelikán: cipelikán. Nevető hiúz: hihiúz.
Most már tényleg elindulunk a múzeum felfedezésére. Balra egy motorba botlunk. A jármű előtt egy benzinkút makettje. Mindkettő illusztráció, ugyanis egy paravánon a töltőállomások szakszókincsét olvashatjuk. A motoron felirat hirdeti, hogy kiállítási tárgy, és hogy eladó. Picit arrébb egy másik táblán a legszebb szavainkról olvashatunk. Sokszor próbálták ezeket összegyűjteni. Érdekes, mostanában főleg a hangalak alapján szavaznak az emberek. Szinte minden felsorolásban megjeleni a szellő és a csillag, valamint a dallam szavunk. 1933-ban Kosztolányi még főleg a jelentésük alapján választotta ki a legszebb szavainkat. Elolvasva ezeket, egy lángoló várost képzelek el, ahol egymást kölcsönösen lemészárolták a szemben álló seregek, néhány áldozatot már el is temettek. Kosztolányi kedvenc szép szavai ugyanis egyebek közt a láng, a kard, a vér, a sír és az ősz.
A határon túl élő magyarok által használt különös szavakat felsoroló táblát olvasva megtudhatjuk, hogy a telecsík zöldhullámot jelent, a nanuk pedig jégkrémet. Újabb színes táblák következnek, van köztük lila, narancssárga és élénkzöld is. Vajon hányféleképpen fejezhetjük be a „Kevés vagy…” kezdetű mondatot? A variációk száma nagy, néhány példa a tárlatról: kevés vagy, mint börtönben a vészkijárat, kevés vagy, mint tőkés récében a dollár, kevés vagy, mint dobostortában az ütemérzék, kevés vagy, mint mackósajtban a brummogás.
Nincs hozzászólás!