A Magyartanárok Egyesülete és az Örkény Színház szervezésében 2020. január 11-én az Anyám tyúkja (2.) színházi elődást tekinthette meg a tanárokból és diákokból álló közönség, majd pódiumbeszélgetésen és A színház iskolája 3. konferencián is részt vehetett.

„A magyar irodalom kötelező versei” alcímet viselő elődás bemutatója 2017. január 21-én volt, és ugyanolyan sikerrel játsszák, mint az Anyám tyúkja (1.)-et 2014. április 11-e óta. Mindkét előadás verseit Várady Szabolcs válogatta, Mácsai Pál szerkesztette-rendezte, a verseket Kákonyi Árpád zenésítette meg (az első részben Matkó Tamással együtt), a díszletet és a jelmezt Izsák Lili tervezte. A színház honlapján olvasható, hogy az első részt azért követte a második, mert túl sok szép vers maradt ki a két és félórás előadásból.

A 15 órától kezdődő pódiumbeszélgetést Hudáky Rita vezette, kérdéseire Mácsai Pál, Csuja Imre, Zsigmond Emőke, Takács Nóra Diána, Pogány Judit és Znamenák István válaszolt.

Mi kell egy ilyen előadáshoz? Kell, hogy az igazgató szeresse a verseket, „bölcsész hajlammal rendelkezzen”, és kell, hogy a társulat is szeresse a verseket, vagy legalábbis rávehető legyen szavalásra – kezdte Mácsai Pál. Jellemzően ő osztotta ki a verseket a társulat tagjaira, de volt olyan eset is, hogy választhattak. Pogány Judittal mindkettő megtörtént: ő jelentkezett, hogy József Attila Hazám c. költeményét szeretné mondani a „Szülőföld” témakörben, viszont Mácsai ráosztotta Pilinszky Jánostól az Apokrifot az előadás záró, gondolati verseket tartalmazó részében. Pogány Judit elmondta, hogy az Apokrif tőle nagyon távol áll, de a rendezővel folytatott hosszú beszélgetések, egyéni próbák segítettek az értelmezésben, és most már szívesen mondja. A többiek is megdolgoztak a versekkel, bár Mácsai tudja, hogy kinek van személyes élménye egy-egy vershez, ez vezette a „szereposztásban”. Takács Nóra Diánáról tudja, hogy az éjszakai próbák utáni a Múzeum körúton megy haza, ezért kapta Somlyó Zoltán Hajnali imádság c. versét; Znamenák Istvánról tudja, hogy szívesen szólal fel közéleti kérdésekben, így ő mondja az Anyám tyúkja (1.)-ben Berzsenyi Dániel A magyarokhoz I.  ódáját. Mácsai Pál hozzátette, hogy ez az egyik olyan vers, ami most, a 101. előadáson túl egyre aktuálisabbá érik.

A rendező beszélt az előadás díszletéről is. Kerekes Éva gyerekkorában a tornácon szavalt, innen az ötlet. A tornác nemcsak kinyitja a teret a közönség felé, hanem változatos testtartásokban lehet verset mondani (gondoljunk csak a vigyázzállásban szavalásra). A tornácra lehet támaszkodni, ki lehet rajta hajolni, lépcsőin lehet muzsikálni, stb. Páros és csoportos versmondás közben a színészek a tornác előtti székeken ülnek vagy felpattannak a padról, esetleg verik a bádogasztalt…

Miért ennyire különbözőek Az Anyám tyúkja (1.) és (2.) jelmezei? – kérdezte a rendezőtől Hudáky Rita. A Tyúk (1.)-ben a hatvanas évek középiskolai tanárainak öltözékét idézték vissza, amikor az ő korosztálya (Csuja, Znamenák) volt iskolás  – válaszolta Mácsai Pál. A kopottas ruhák, egyszerű öltözékek mai szemmel tiszteletlenségnek tűnnek, de éppen ellenkezőleg: a társulat tagjai tisztelettel gondolnak vissza magyartanáraikra, a gyerekkori iskolai élményüket akarták felidézni. A Tyúk (2.)-ben a saját ruháikat viselik a színészek, mert ez más tematikájú, más hangulatú előadás (16 éven felülieknek ajánlott). Több az elmúlásról szóló költemény, kevesebb a humoros vers. Megjelenik a „Szerelem, erotika” témakör, amelyben elhangzik például Weöres Sándortól a Psyché és a Rumba, Szabó Lőrinctől a Semmiért egészen és Petri Györgytől a Hogy elérjek a napsütötte sávig.

A megzenésítendő verseket is Mácsai választotta ki. A zenén kívül a világítás változtatásával, a közönség bevonásával is élénkítik az előadást. Csuja Imre kiprovokálja a Családi körben a „kis nyúl” sorvéget a közönségből.

Miért egyedülálló ez a két előadás? Mert fontos az ügy, és egyben nehéz. A pódiumbeszélgetés fiatal és idősebb résztvevői egyaránt hangsúlyozták, hogy szoronganak szavalás előtt, következésképp bakiznak, akkor is, ha ötéves koruktól mondanak verset (Csuja Imre), vagy ha már a főiskolai felvételire is megtanulták (Znamenák István), vagy ha nagyon szeretnek verset mondani (Pogány Judit). A rendező szerint azért nem könnyű ebben az előadásban fellépni, mert szólózni kell: a színész nem támaszkodhat a partnerra úgy, mint egy drámai jelenetben (csak a tornácra). A fiatalok is leküzdik félelmüket, egyre jobban megszeretik az előadást, például Zsigmond Emőke az Egy mondat a zsarnokságról c. verset, amelyet hat fiatal művész szaval.

Nézői kérdésre Mácsai Pál hozzátette, hogy Anyám tyúkja (3.) nem lesz, ez az előadás így kerek. Volt már egy Nyugat 100 előzmény, remélhetőleg következik egy más apropóból összeállított verses est.

A versmondásról, a hangzó költészetről rendezett konferencia első előadója, Gajdó Tamás színháztörténész négy színészlegendáról beszélt. Ódry Árpádot tekintjük a 20. sz-i előadóművészet megteremtőjének, aki azt vallotta, hogy a színész alázatosan kövesse a szerző szándékát, mintegy hangszerként szólaltassa meg a verset. Ódry tanítványa volt Ascher Oszkár, aki hasonlóan vélekedett. Az előadóművészetben Latinovits Zoltán jelentett fordulatot, aki a Verset mondok könyvében leírta: a színésznek költővé kell válnia. Az ő esetében ez annyira igaz volt, hogy összefonódott József Attila és a saját tragikus sorsa. Mensáros László előadásmódja is fordulatot hozott, hiszen ő volt az, aki megteremtette az intellektuálisan magas színvonalú előadói esteket.

Várady Szabolcs költő, irodalomtörténész Hogy él a vers a színpadon? c. előadásában a költői versmondás és a színészi versmondás különbségét taglalta. A költő belülről közelíti meg a verset, a saját izmai, vérkeringése felől, hiszen a vers abból van, mégis a forma az első számára. Tehát például akkor is tart egy kis szünetet a sor végén, ha áthajlás van, mert a költő számára a vers egysége a sor. A színészek kívülről közelítenek a szöveghez, megvan minden beszédtechnikai felkészültségük a művészi előadáshoz – mégis többet tudhat meg a közönség az öregségről, ha a verset Füst Milán zörgő, ziháló hangján hallgatja, véli Várady Szabolcs.

A konferencia harmadik előadója, Mészáros Márton irodalomtörténész a slam poetry archaikus gyökereit mutatta be, és meggyőzött bennünket arról, hogy a mai multimediális vagy heteromediális kommunikációnak felfejthetők az évszázados előzményei (vö. diafilm és laterna magica).

Élvezetes volt ez a nap, éppolyan, mint a tavaly januárban Shakespeare IV. Henrik c. drámája köré szervezett szakmai nap! Bátorított engem, hogy ne csak tanítsak, hanem a magam örömére újra olvassak verseket. Megnyugtatott, hogy tekintsem természetesnek, ha izgulok, mikor tanórán nem felolvasom, hanem elmondom a verset (rövidet). Ösztönzött, hogy folytassam azt a gyakorlatot, miszerint híres előadóművészek tolmácsolásában hallgatjuk meg a verseket (Jónás könyvének részletét ezentúl Ascher Oszkár hangján fogjuk hallgatni). Azt sugallta, hogy továbbra is adjak fel a diákoknak verseket „kívülről”, mert a költészet elemi emberi élmény és érték.