Húsvét havában gyakran eszembe jut Jézus hét szava (megnyilatkozása) a kereszten. A haldokló első mondata nem csak a megbocsátásról szól, bár általában, vallásos kontextusban főként ezt szokták kiemelni. Nyelvészeti szempontokat érvényesítve, főként a metaforikus jelentésalkotás és megértés felől közelítve, ez a megnyilatkozás az emberben rejlő isteninek, nagyságnak,  fennségességnek, különlegességnek, az erőnek, az életigenlésnek a hordozója.

A bűnösökért, a keresztrefeszítőkért (l. Feszítsd meg!), a megcsúfolókért való imára csak az képes, akinek valódi küldetése van, és nem csak küldetéstudata. A kiválasztott ember folyamatos küzdelme, elbizonytalanodása természetes, hisz nem értik őt társai, egyedül van. Akinek küldetése van, az összeköt, és nem szétválaszt; az hidat ver és nem gátat vet; valódi tükröt tart, nem pedig mellébeszél; szeret, megbocsát és csak azért sem gyűlöl. Nem azért, mert nem tudna gyűlölni, hanem mert tudatosan a jót, s ezáltal a nehezebbet választotta.

Jézus első szavának kulcsa a nem tudják szókapcsolatban rejlik. Szemantikai megközelítésben a tud igénk hat jelentést is sűrít: ismerete, értesülése, illetve tapasztalata van valamiről, esetleg valakiről; bizonyosra vesz valamit, meg van győződve róla; a gyakorlatban képes alkalmazni; nagy hozzáértése, tudása van; erővel, ügyeséggel rendelkezik; lehetősége, módja van valamire. A nem tud pedig mindezeknek az ellentéte: azaz nincs ismerete, tapasztalata valamiről; nincs meggyőződve semmiről; nincs gyakorlati tapasztalata, hozzáértése; erőtlen, ügyetlen stb. A nem tudás sokszor bűn, de legalábbis bűnre ösztökél. Gondoljunk csak arra, hogy a legtöbb esetben a törvény nem ismerete nem mentesít annak be nem tartásától.

„Nem tudják, mit cselekszenek” – a cselekvés, a tett minden szónál többet ér. A hitelesség és az ebből fakadó igazság ott kezdődik, ahol a szó és a tett összhangban van. Tett bármi lehet: gesztus, hanglejtés, szó, ököl, cselekvés. Bármi, amivel nem tudjuk, mit indítunk meg és mit fojtunk el.

Ma gyakran hallok olyat, hogy az egyén maga felelős azért, ami benne történik, amit érez, gondol. Ilyenkor elmerengek: vajon, akik ezt mondják, nem tudják, hogy az ember társas lény? Hogy társas vonatkozásokban élünk – folyamatosan? Vagyis, ami az egyénben létrejön, azért a másik ember is felelős. Persze a felelősség mértéke változó és vitatható, de nem a ténye.

A bibliai idézetben az is benne van, ha képesek lennénk a tudásra: azaz a megértésre, az átérzésre, a másik szempont érvényesítésére, akkor tudnánk, hogy mit teszünk, és valószínűleg elborzadnánk saját cselekedeteinktől.

„Bocsáss meg nekik” – szól a parancs. Azaz bocsássuk meg a nemtudást, a cselekedetet, a megcsúfolást, a megfeszítést, mert a megbocsátásra csak az képes, aki erős, aki az életben hisz, aki a megmaradást szolgálja. De ehhez kell annak bátorsága is, hogy kimondjuk: nekik kell megbocsátani, mert ők a nemtudók, a rosszul cselekvők. Annak feltétele, hogy ezt kimondhassuk, az igazságosságban, a bátorságban, a bölcsességben rejlik.

A megbocsátás választás kérdése. Egy lehetőség. Egy út, de azt is tudjuk, hogy az én utam, nem a ti utatok.

A szerző felvételei Temesfüvesen (rom. Fibiș, ném. Fibisch) készültek. A cikk elolvasásához ajánlott dal itt.