A felhívásban közöltek néhány alapvető adatot is. Eszerint a világon mintegy 7000 nyelv van, közülük 2680 veszélyeztetett, vagyis a nyelvek valamivel több mint egyharmada. A veszélyeztetett nyelveket 90 országban beszéli 370 millió őslakos, azaz az emberiség körölbelül 7%-a.

A nyelvek száma egyre csökken. Derűlátó előrejelzések szerint évszázadunk végére a nyelvek 50%-a, borúlátó jóslatok szerint akár 80-90%-a is eltűnhet vagy kerül erősen veszélyeztetett helyzetbe. A nyelvek eltűnését jól érzékelteti a mi uráli (finnugor) nyelvcsaládunkban bekövetkezett változás. Alig másfélszáz esztendő alatt eltűnt négy, a déli szamojéd ághoz tartozó nyelv, a finnugor ágban gyakorlatilag a lív (amely az UNESCO „hivatalos” adatai szerint már egy-két évtizede kihalt), és erősen veszélyeztetett helyzetben van a vót, az izsór, a vepsze, az északi szamojéd ágban az enyec és a nganaszán. Már korábban kihalt a finnugor ágban a merja és a muroma, ez utóbbinak emlékét az oroszországi Murom városának neve és olyan óorosz epikus énekek, bylinák őrzik, mint az Ilja Muromecről szólók, valamint a Volga-vidék helynevei.

Ha helyesek a fent idézett adatok, akkor – elvileg – a veszélyeztetettnek nyilvánított nyelvek jó részénél még nincs visszafordíthatatlan baj, hiszen egy veszélyeztetett nyelvre átlagosan csaknem 140 ezer beszélő jut. És mivel átlagról van szó, vannak ennél nagyobb és természetesen ennél kisebb beszélő közösségek. A nagyobb közösségek esetében a veszélyeztetett státusz, ha fenn áll is, nem ugyanazt jelenti, mint a kisebb közösségeknél.

A nyelvek eltűnésének, a gyakorta használt kifejezéssel élve: a nyelvhalálnak, számos oka van. Mindenekelőtt azt kell leszögezni, hogy a nyelv nem hal meg vagy el, mint egy élőlény, hanem megszűnik kommunikációs eszköznek lenni, a beszélő közösség áttér egy másik, magasabb presztízsű nyelv használatára. A miértre több válasz is adható, kezdve a beszélő közösség etnikai hazájának tekintett állam nyelvpolitikájától a közösség lélekszámán át a nyelvnek a modern kor igényei által megkövetelt fejlettségéig vagy annak hiányáig, és az adott közösségnek az anyanyelvéhez való pozitív vagy negatív viszonyáig.

Gyakran felmerül a kérdés, lehet-e, kell-e beavatkozni a nyelv sorsába. Megoszlanak a vélemények, felfogások, ideológiák. Vannak, akik szerint a nyelvek eltűnése természetes folyamat, amit a nyelv alapvető funkcióinak megléte vagy hiánya határoz meg. A piacgazdasági szemlélet azt mondja, amelyik árut nem keresik, azt nem kell gyártani. Amelyik nyelvre a közösség nem tart – különböző okoknál fogva – igényt, azt nem fogják használni, tehát le kell róla mondani. Igenám, de az igényt lehet befolyásolni. Az árut lehet reklámozni, s a reklám révén esetleg meg lehet győzni a vásárlót az áru értékéről. A nyelv azonban sokkal több, mint egy áru, több mint egyszerű kommunikációs eszköz. A legtöbb nép esetében az identitás, minden nép esetében a hagyományok, a kultúra hordozója. A nyelvről való lemondás legtöbbször az identitásról és minden esetben a hagyományokról, kultúráról való lemondást hozza magával. És mindez együtt jár rengeteg, addig felhalmozott tudás elveszítésével. Ezért az a véleményem, hogy mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy minél több nyelv minél tovább fennmaradjon. Sokat tehet ezért a toleráns, támogató politika, amire, sajnos, kevés jó példát látunk a nagyvilágban. Sok helyütt törvények születnek a kisebbségek védelméről, ám azok gyakran csak a propagandisztikus célokat szolgálnak. A sokszor évszázados lélektani nyomás alatt élő őshonos kisebbségeket meg kell győzni nyelvük, kultúrájuk értékeiről, meg kell győzni őket, hogy azokról ne mondjanak le. Olyan közeget kel teremteni számukra, amelyik lehetővé és értelmessé teszi – az államnyelv használata mellett – a saját, kisebbségi nyelv haszálatát is. A szakembereknek, nyelvészeknek pedig a nyelv fejlesztésén kell munkálkodniuk, azon, hogy a nyelv alkalmas legyen a kor nyelvi igényeinek kielégítésére.

Számos nyelvmentő módszerről és példáról olvashatunk. A mi – a világ nagy nyelvcsaládjaihoz képes törpe – nyelvcsaládunkban ilyen a finn Lappföldön a néhány száz lelkes inari lapp közösség nyelvének revitalizációját célzó, immár jó egy évtizede folyó kísérlet. A még élő és nyelvüket ismerő, használó öregek mint nyelvmesterek bevonásával megteremtették a gyermekek óvodai és általános iskolai inari lapp nyelvű oktatásának feltételeit, szüleik számára nyelvtanfolyamokat szerveztek, aminek köszönhetően több család áttért az inari lapp nyelv otthoni használatára is, a finn helyett. A helyben dolgozó, és többnyire a hagyományos lapp megélhetési formát gyakorló szülők a munkahelyükön is használhatják az inari lapp nyelvet. Gond viszont a tankönyvek és a képzett pedagógusok hiánya. Érdeklődéssel figyelve és a sikerért szorítva is meg kell fogalmaznom kételyemet – milyen szintig lehet felfejleszteni egy minimális lélekszámú közösség nyelvét annak érdekében, hogy a hétköznapi, családi, hagyományos munkahelyi, s esetleg szárba szökkenő szépirodalmi szinten túl alkalmas lesz-e hosszú távon közigazgatási, politikai, tudományos – azaz speciális szakszókincset, terminológiát igénylő – témákban is kiszolgálni a közösséget.

Én mintegy évtizede – újra megteremtendő a teljes körű anyanyelvű iskolai képzés szakmai (azaz nyelvi) feltételeit – csupán az öt legnagyobb, százezer főnél nagyobb oroszországi finnugor nyelvű közösség nyelvén készíttettem el az iskolai tantárgyak új terminológiáját, mert úgy vél(t)em, legalább százezer emberre van szükség ahhoz, hogy egy nyelv életképes maradhasson. Kívánom, hogy cáfoljon meg az idő.

A nyelvi-kulturális sokszínűség szoros kapcsolatban van a napjainkban annyit hangoztatott biodiverzitással. Az összefüggést felismerők etnobiodiverzitásról beszélnek. Jó volna, ha a döntéshozók is felismernék ezt az összefüggést, és a veszélyeztetett nyelvek nemcsak egy kampányízű évet, hanem hosszú életet kapnának.