Halmai Tamás

Halmai Tamás

Magyari Sára

Magyari Sára

Balázs Géza

Balázs Géza

Pomozi Péter

Pomozi Péter

Kóródi Bence

Kóródi Bence

Kövesdy Zsuzsa

Kövesdy Zsuzsa

Fráter Zoltán

Fráter Zoltán

Minya Károly

Minya Károly

Ilosvay Selymes Pál

Ilosvay Selymes Pál

Blankó Miklós & Mayer Péter

BlankoM MayerP

Dede Éva

Dede Éva

(Ny)elvi kérdések   1-100.

Horváth Péter Iván

Horváth Péter Iván 100 ismeretterjesztő írása

Írások

Nyelvemre harapva
1-75.

Hartay Csaba

Hartay Csaba 75 szatirikus nyelvi írása

Írások

Kinek nincsen öregje …
Takázás 39.

2018.09.5.nincs hozzászólás

vegyen magának! – tartja egy román közmondás (Cine nu are bătrâni să-și cumpere), mert jó az öreg a háznál: olyasmit tud, amit mi még nem, de inkább, amit mi már nem.

Így lett a mai rovatom témája egy öregúr és egy öreg falu.

Ebben a hónapban teljesen más, „igazi” nyelvészeti témával készültem, de aztán közbejött K. bácsi és Magyarszentmárton. Egy kis, magyar, üresedő falu Temes megyében, közel a szerb határhoz. A 2011-es népszámlálási adatok szerint 254 fő élt a faluban, abból akkor még 171 magyar volt. Római katolikus templomában már csak kéthetente van mise, parókia már rég nincsen, iskola sincs, az óvodának néhány éve leégett a teteje, azóta az is omladozik.

Pedig szép kis falu: közel a Bega, messze a közút. Főleg vertföldből a házak, 3–4 osztatúak, 2500–3000 négyzetméteres telekkel. Diófával, gyümölcsössel. A föld olyan, hogy csak jobban meg kell bámulni, és magától terem. A város pedig alig 30 km-re.

Az egyik temesvári líceum igazgatója hívott, menjek, nézzem meg a falut. Találjunk valamilyen megoldást, csináljunk valamit, mert már alig vannak, és alig beszélnek magyarul, pedig annak vallják magukat. Alig fél óra autókázás után meg is érkezünk, I. háza csodálatos: igazi régi bútorszaga van a szobának, a verandán tégla, sok fa, jó levegő. Hihetetlen erejű nő – egyházi iskolát vezet, megszenved minden egyes magyar gyermekért, akit behoz az iskolába, de nem adja fel, a spirivel (spirituális segítő, pap) együtt járják a bánsági falvakat, a semmiből teremtik elő a rávalót.

A mellettük levő ház eladó – a K. bácsié. Megnézzük azt is – minden olyan ismerős, mint gyermekkoromban. A csempekályhák épek, jól melegítenek, a spájsz (mert ezt nálunk így mondják, amúgy kamra) mélyen van, hideg, fent megvannak a kolbásztartó fák.

Az öreg már hónapok óta betegeskedik, bent lakik a városban, a lányánál. A napokban meglátogattam, nagybeteg, ágyban fekszik, de mikor beléptem, csak átült a fotelbe, kezet csókolt. Tisztán beszélt, minden hang a helyén. Olyan igaziférfi-jelenség még így 80 évesen is: magas, szép ember, tiszta, nyílt tekintetű, barna szeme bizalmat sugall, kezei még mindg erősnek tűnnek, vállára bármikor felkerülhetett egy-egy zsák bármi. Mondja is: 9 éves korától egyedül szántotta a 17 lánc földet, mindent a két kezével épített együtt a feleségével. De aztán eltemette az asszonyt is, a testvéreket is. A szüleié volt a ház, K. oda született. Most pedig ő az utolsó, s az utolsó kell betegye maga mögött az ajtót.

Könnyezik, törölgeti a szemét – milyen bátor, milyen igazi! Én ezt láttam az aradi nagyapámnál is, ha valami nagyon fáj, sírunk, s nem baj, ha látják, hogy most éppen nagyon fáj. De csak az ember, az emberi fáj nagyon – a sírva vigadós messzeállt ettől a vidéktől.

Ő csak azt kéri, ha beléptünk a hórába, táncoljuk végig – és pontosan értjük, mire gondol, mert nem úgy van az, hogy valamit elkezdünk, majd hitegetjük egymást. Nem! Csak egyenesen, becsülettel.

Előkerül a friss rétes, abból nem lehet nem enni, nemcsak azért, mert már az illata is bódító, hanem mert nem illik visszautasítani. Azt nem lehet. Ha adják, fogadni kell – távozáskor pedig egy egész tányérral csomagolnak.

Felhívom I-t, mesélem neki, mi volt, miben maradtunk. Örül, hallom a hangján. Késő este pedig jön tőle az üzenet: „Mikor elmondtad, úgy éreztem: szeret minket a Jóisten!”

 

Képek: Magyari Sára

 

Új hozzászólás