Pusztay János

Puszay János

Halmai Tamás

Halmai Tamás

Magyari Sára

Magyari Sára

Balázs Géza

Balázs Géza

Pomozi Péter

Pomozi Péter

Kóródi Bence

Kóródi Bence

Kövesdy Zsuzsa

Kövesdy Zsuzsa

Fráter Zoltán

Fráter Zoltán

Minya Károly

Minya Károly

Ilosvay Selymes Pál

Ilosvay Selymes Pál

(Ny)elvi kérdések   1-100.

Horváth Péter Iván

Horváth Péter Iván 100 ismeretterjesztő írása

Írások

Nyelvemre harapva
1-75.

Hartay Csaba

Hartay Csaba 75 szatirikus nyelvi írása

Írások

Gyulaságok
Kávéházi szeglet 15.  

2018.08.23.nincs hozzászólás

Irodalmunk történetében nem túl gyakori a Gyula keresztnevű szerző. Reviczky Gyula, Krúdy Gyula, Illyés Gyula mellett Juhász Gyula alkotott olvasói érdeklődést ma is kiváltó életművet.

Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy ne találnánk kétes, de legalábbis vitatható sorokat, amolyan Gyulaságokat bármelyikük kötetében. Persze nem azért, mert Gyulának hívják őket, és mintha ebből következne bármi. Még az is meglehet, hogy első pillanatra tűnik csak különösnek egy-egy határozott állítás, s ha jobban belegondolunk, megtaláljuk a magyarázatot.

Hálót fon az est, a nagy barna pók – ki ne ismerné Juhász Gyula költeményének első sorát? A Tiszai csöndet még általános iskolában tanultuk, remélem, ma is tanítják még. Annak idején fel sem tűnt, hogy milyen érdekes ez a sor – nem, nem csupán az este mint barna pók költői képe, hanem valami más miatt is.

A verskezdet természetes hangvétele szinte észrevétlenné teszi a nyelvhelyességi botlást. Sok év múlva jöttem rá, hogy stilisztikai, megfogalmazásbeli berzenkedni valóm van. Nem zavarja, Gyulácska – fordulnék kérdésemmel a költőhöz –, hogy a pók nem fonja, hanem szövi a hálóját?

Juhász Gyula 1920-ban

A mélabús költőt valószínűleg nem zavarja, több okból sem. Egyrészt, ha zavarná, nem így írta volna meg, másrészt versről van szó, amelyben minden másképpen van, mint az úgynevezett valóságban. De főleg azért, mert a háló szövéséhez – a pókháló esetében is – először fonál kell, hogy legyen mit összecsomózni, összeszőni. A versben a pók még csak fon, vagyis a hálószövés folyamatának nagyon az elején jár. A költői kép fokról fokra érzékelteti a lassú esteledést, talán a pók is ezért barna, és nem szürke vagy fekete. A vers nyitó sora a napnyugta utáni, de még a teljes sötétség előtti állapotot festi. Csak később lesz igazi éjszaka, amikor lassan feljön a hold („Az égi rónán ballag”), majd kigyúlnak a csillagok is („Tüzeket raknak az égi tanyák”). Ezért csupán fonja még, és nem szövi a hálót az este.

Ezt ugyan ki lehet magyarázni, de van más példám is a nyelvi, fogalmi tévedésre. Mert mit olvasok Gyulaságom Fehér asztal… című versében? „Boldog révem a fehér asztalok, / Hol piros bort és derűs kedvet adnak.” Persze, hogy a „piros bor” borzolja fel kedélyemet. Még a magyar nyelvet tanuló külföldi is tudja, hogy valójában vörösbor az, és legfeljebb tájnyelvi használatban mondják pirosnak. No de ez sem ilyen egyszerű. Ténylegesen létezik ugyanis piros bor, megkülönböztetendő a klasszikus vörösboroktól. Itt van például a kastélyos borként is emlegetett siller, ennek neve egyébként nem szőlőfajtára utal – siller szőlő nincs –, hanem a színskála bizonyos fokát jelzi. A német eredetű szó jelentése csillogó, fénylő, így hívják a rozénál sötétebb, a vörösbornál világosabb árnyalatú bort, amely sötét rózsaszín, azaz piros színét a rövidebb erjesztés során nyeri.

Juhász Gyula nagy híve volt ennek a fajtának, s meg is örökíti a mestereként tisztelt, szintén szegedi Tömörkény Istvánról szóló emlékezésében: „Leginkább a fehér asztal mellett találkoztunk, ámbár hiszen volt az némelykor piros is. Te is Schillert szeretöd fordítani? – mondotta tréfás komolyan, mikor egyszer az Ónozóban megpillantott.” Kettős szójátékról van szó, hiszen a Schiller-siller azonos hangzása mellett „fordítani” sem csak idegen nyelvű szöveget, hanem (lefelé) borosüveget is lehet, ha a hegy levét töltjük a pohárba.

Ónozó Poldi halászcsárdája Szegeden

A sillerkedvelő Tömörkény vonzalma azonban nem befolyásolta az író Tömörkény elbeszélő művészetét. A Borfejtésnél című novella narrátora felhívja a figyelmet arra, hogy a szőlősgazdának tudni kell, melyik bor melyik hordóba fejtendő. „Nehogy talán a finom, drágalátos rizlingi ital valamely ócska silleres hordóba jusson.” (Jó példa az életrajzi én és a történetmondó én megkülönböztetésére.)

Máshol viszont egyáltalán nem becsmérlő szavakkal szól kedvenc nedűjéről, sőt igazán poétikus nevet ad a sillernek, amikor „pirkadt italkának” nevezi. Ajánlom a jobb kocsmák és vendéglők finom lelkületű borlapkészítőinek figyelmébe.

Tömörkény István

Új hozzászólás