Pusztay János

Puszay János

Halmai Tamás

Halmai Tamás

Magyari Sára

Magyari Sára

Kövesdy Zsuzsa

Kövesdy Zsuzsa

Fráter Zoltán

Fráter Zoltán

Minya Károly

Minya Károly

Ilosvay Selymes Pál

Ilosvay Selymes Pál

(Ny)elvi kérdések   1-100.

Horváth Péter Iván

Horváth Péter Iván 100 ismeretterjesztő írása

Írások

Nyelvemre harapva
1-75.

Hartay Csaba

Hartay Csaba 75 szatirikus nyelvi írása

Írások

K és f a négyzeten
Takázás 30.

2017.12.5.nincs hozzászólás

A magyar tudomány napja alkalmából Romániában is több egyetemi városban tartottak műhelykonferenciákat, beszélgetéseket.

Én egy temesvári és egy nagyváradi rendezvényen voltam jelen. Az utóbbin Péntek János tanár úr is előadást tartott, tőle hallottam, hogy a jelenkori erdélyi magyar tudományosságot a „k és f a négyezeten” képlettel lehetne a leginkább jellemezni. A k a kompetenciákra utal, melyeket tiszteletben kellene tartani, majd a konferenciákra, pontosabban ezek minőségére, illetve a kritika hiányára. Az f a felelősséget és a függetlenség kérdését jelenti.

Elgondolkodtam a tanár úr szavain, és örültem, hogy erről (is) beszél, mert fontos (lenne) szembe nézni önmagunkkal, aprólékosan végiggondolni, merre tovább, hogyan, kikkel és miért. Évek óta mondom halkan és hangosan is, hogy egy közösség megmaradásához minőségi munkára van szükség, ez pedig a minőségi oktatással kezdődik. A minőség cselekvésekben, viselkedésben nyilvánul meg. Egyszerű dolgokban: a pontosságban, az alaposságban, a következetességben, a kölcsönösségben stb.

Ha visszatekintek a 2017-es évre, magam is többször tapasztaltam – nem csak romániai viszonylatban – , hogy a képlet valóban így írható fel. Az, hogy döntéseket, törvényeket hoznak a fejünk felett, anélkül hogy szakemberek véleményét kérnék, régóta ismerős. Azt is megszokhattuk, hogy a „szakértők” gyakran nagyon távol állnak attól, hogy valódi tudásuk legyen arról, amiről dönteniük kell.

A (tudományos) konferenciák minősége ott kezdődne, ha mindenhol lenne valóságos szelekció. Első lépésben a határidők betart(at)ásával kezdhetnénk, már a jelentkezésnél, de az előadástartásban is. Időmenedzsment tréningeken többször hangsúlyozom: a késés, az elnyújtott előadás vagy beszéd valójában időlopás, tiszteletlenség, a másik munkájának az akadályozása. De a minőséghez hozzátartozna az elutasítás és az elfogadás gyakorlása is: egyre kevesebb az olyan helyzet, ahol visszautasítják a jelentkezéseket. A minap egy rendezvény szervezőjeként avval szembesültem, hogy mennyire megrőkönyödtek kollégák, mivel visszautasítottunk jelentkezőket. Mindenkire érvényes pontrendszerrel dolgoztunk: csak x pontszám felett fogadtunk el munkákat. De hát kényelmetlen minden jelentkezést végigolvasni, pontozni, esetleg visszautasítani – jött a kifogás. Valóban az, de a profizmus ott kezdődik, ahol határozott nemet mondanak a fércmunkára, bárki is legyen annak szerzője.

A kritika hiánya a leginkább figyelemfelhívó. Ahol nincs kritika, ott vagy érdektelenség van, vagy félelem (diktatúra). Mindkettő nagyon veszélyes egy közösség számára. Persze az is fontos, hogy a tükörállítás objektív szempontok mentén történjen, mert a gyenge pontokat csak így lehet(ne) erősségekké alakítani. Pedagógusjelölteknek mondogatom: általában négyszemközt kritizálunk, és nyilvánosan dicsérünk, de ismétlődő esetekben a kritika is mehet nyilvánosan, mert helyzetekben a megszégyenítésnek is lehet minőségjavító szerepe.

A felelősség kérdése az egyik legizgalmasabb ebben a képletben. A felnőttlét a felelősségvállalással kezdődik. A tanító, a kutató (és más „vezető” is) tudomásul kell vegye: tetteiért, szavaiért felelősséggel tartozik. Attól, hogy nem vállalunk felelősséget, még nem lehet meg nem történtté tenni dolgokat, és a következményektől sem lehet elfutni. A felelősségvállaláshoz hozzátartozik az is, hogy képesek vagyunk kritikus megnyilvánulásokra, de azok fogadására is. Ide tartozik az is, hogy tudatosan törekszünk a minőségi munkára, akkor is, amikor azért nem jár hála vagy fizetség, azaz elvégezzük az összes feladatunkat, nem pedig csak szelektíven azt, amihez éppen kedvünk van.

A függetlenség problémája talán a legszerteágazóbb az összes közül. A tudományos munka nem függhet(ne) finanszírozói elvárásoktól, politikai befolyástól, megfelelési kényszertől stb., hiszen tényekkel, törvényszerűségekkel, objektív eredményekkel kell(ene) dolgoznia. És mégis azt látjuk, hogy függ: hiszen azt halljuk, hogy x téma kutatására (sőt, bizonyítására) van pénz, másra nincs; azt olvassuk, hogy x párt nem tartja tudománynak ezt vagy azt a tudományterületet. Magam tapasztaltam, hogyan nevezik az egyik kolléga kutatását féligazságnak, csak azért, mert más kollégák nem akarnak, nem tudnak szembesülni társadalmi jelenségekkel. De az is ide tartozik, hogy egy-egy kutatói csoportosulás kit fogad be és kit rekeszt ki.

K és f a négyzeten!

Így decemberben vegyes érzelmekkel tekintek vissza az elmúlt évre: vajon el tudtam-e kerülni a képlet csapdáit? Vajon elvállaltam-e olyasmit is, amiről csak sejtem, hogy értek hozzá? Elég bátor voltam-e ahhoz, hogy kritikai észrevételeket tegyek, hogy határozott nemet mondjak a rosszra? Vállaltam-e minden esetben a tetteim, cselekedeteim következményét? És törekedtem-e arra, hogy tudásommal, erőmmel ne csak a magam hasznára legyek, hogy ne kiszolgáljak, hogy ne megfelelni akarjak?

Új hozzászólás