Pusztay János

Puszay János

Halmai Tamás

Halmai Tamás

Magyari Sára

Magyari Sára

Pomozi Péter

Pomozi Péter

Kövesdy Zsuzsa

Kövesdy Zsuzsa

Fráter Zoltán

Fráter Zoltán

Minya Károly

Minya Károly

Ilosvay Selymes Pál

Ilosvay Selymes Pál

(Ny)elvi kérdések   1-100.

Horváth Péter Iván

Horváth Péter Iván 100 ismeretterjesztő írása

Írások

Nyelvemre harapva
1-75.

Hartay Csaba

Hartay Csaba 75 szatirikus nyelvi írása

Írások

Hallhatatlanul a halhatatlanságnak
Nyelv(es) irodalom 4.

2017.09.20.nincs hozzászólás

A Rádió volt életem legtitokzatosabb és legadakozóbb szerelmese. 

Ő, a mindennapi élet moralistája, tömeghatását egyéni gondolatébresztéssel ellensúlyozza, a magányos emberig hatol, örökké hordozott magányához szól. Testetlenül, a tér, az élet hangjai fölött lebegő, okos, józan, baráti hang. Egyszerre tömegközlés és négyszemközti intimitás, minden térbeli kötöttséget nélkülözve.

Általa emelhettem föl a háztetőket, bepillantva a bentlévők titkolt életébe, mint egykor a francia író, Le Sage sánta ördöge.  A rádiót, ezt a mindig éhes amőbát mindig etetni kell, óriás szája elnyeli a műsorokat, nem tűr halasztást, pepecselést, az idő megcáfolhatatlan törvénye ural mindent, nincs kegyelem.

Irodalmi alkotások varázsszőnyegén szálltam az írók, a költészet felé. Zsarnoki módon ez teljes embert kívánt, szőröstül-bőröstül. Most, hogy a pörgés hirtelen megállt, kifújom magam, visszanézek. Gyönyörű életem volt.

Nem volt ingyen, néha nagy árat fizettem érte. Történt egyszer például, hogy élő adásban ültem a stúdióban. Vendégeimmel a digitalizált világ korszerű versíró eszközeiről beszélgettünk, amikor hirtelen felindulásból előhúztam a táskámból egy verset és ott helyben felolvastam. A Gutenberg-galaxis védelmében, ellenpéldaként tettem ezt, közreadva egy idős asszony költeményét, amelyet öreg írógépén kopogott le, mindössze parányi közönsége örömére. Ilyesmit akkor nem tűrtek el, ellenőrizetlenül, a szerkesztő jóváhagyása nélkül. Ez utóbbi hörgött is már rendesen, ordított veszettül az üvegfal túloldalán, öklét rázva felém. Mégsem bántam meg „bűnömet”. Talán megérti, aki elolvassa Fövényi Lászlóné versét, amelyet most ezennel – ugyan hallhatatlanul – átadok a halhatatlanságnak…

Vers, – lehet csak töredék….

Már egyre
nehezebben alszom el,
és egyre kevesebbet
álmodom,
és egyre kevesebbszer
hozom át
és egyre ritkább az,
hogy áthozom
a mai napba
még a tegnapot,
tegnapi vágyat
s amit álmodok.
 
Már nem is oly hű
az emlékezet,
tegnap a mába
nem mindig vezet,
s a holnap néha
olyan messze van,
a mai naptól
riadtan rohan.
Életem olykor
nem is folytonos,
kövezett útja
már nem otthonos,
inkább elbuktat,
idegen a táj,
ha elesem
az egyre jobban fáj
és alig nyílik
partjain virág,
kiáll a földből
a gyökér, az ág
és elbotlom ha
észre nem veszem,
és fölsebzem
a lábam, a kezem,
hiába élek
olyan régen itt,
nem ismerem
igazán útjait,
még mindig kissé
idegen a táj,
és félek tőle,
attól, hogy nem tudom,
mit hoz magával
ezen az úton
hogy már madár
szavát sem értem itt,
nem fejtem meg
titkos beszédeit,
magányos vagyok
erdőn és mezőn
és fent a viharszántott
hegytetőn,
és gyakran elvesztem
az útirányt,
mert közömbös lettem
az át iránt,
elvesztettem
lépteim ritmusát,
az előrehaladás dallamát,
a léptek végéről
a rímeket
az alkony egéről
a színeket
s mert néha szinte
üres itt az ég
már minden új vers
csupán töredék.
 
(2004. május 15.)

Új hozzászólás