Halmai Tamás

Halmai Tamás

Magyari Sára

Magyari Sára

Balázs Géza

Balázs Géza

Pomozi Péter

Pomozi Péter

Kövesdy Zsuzsa

Kövesdy Zsuzsa

Fráter Zoltán

Fráter Zoltán

Minya Károly

Minya Károly

Ilosvay Selymes Pál

Ilosvay Selymes Pál

(Ny)elvi kérdések   1-100.

Horváth Péter Iván

Horváth Péter Iván 100 ismeretterjesztő írása

Írások

Nyelvemre harapva
1-75.

Hartay Csaba

Hartay Csaba 75 szatirikus nyelvi írása

Írások

Hogyan (mű)fordítsunk? A fordító töprengései
Levelek a Borostyánkőútról 51.

2017.07.1.nincs hozzászólás

Lefordítottam a szetu eposzt, a Peko természetistenről szóló Vabarna-alkotást, valamint két, ugyancsak őtőle lejegyzett epikus éneket, A lány haláldalát és A nagy nászt. (Vabarnáról az előző havi jegyzetben már szóltam.) Ez alkalommal fordítói töprengéseimet osztom meg az olvasóval.

Mindenekelőtt eldöntendő kérdés: milyen legyen a műfordítás. A tartalmi hűségre való törekvés magától értetődik, a kérdés inkább az, milyen mértékben kell ragaszkodni a formai sajátosságokhoz.

A balti finn népek népköltészetére – a siratóénekek kivételével – az ún. kalevalai versmérték jellemző. Az észt népköltészet jellegzetes versformája a regivers, amelynek sorai négy trochaikus ütemet tartalmaznak, ez nyolc szótagot jelent. Vabarna azonban rugalmasan kezeli a sorok szótagszámát. Egy-egy sor 7-10 szótagból is állhat. Emiatt célszerűnek látszik nem szótagot, hanem morát használni, két rövid tesz ki egy hosszú szótagot, s ilyenkor a sor szótagszáma másodlagos, ezzel persze fel van rúgva a regivers formája. Nem mindig sikerül a magyar fordításban egy adott sor szótagszámát megőrizni. Ahogy Vabarna, úgy én is viszonylag rugalmasan kezeltem a sorok hosszúságát. Többnyire sikerült a szótagszámok határértékein belül maradni, legfeljebb nem mindig az eredetivel megegyező sorokban. Időnként nem a szótagszámot, hanem a morát tartottam – néha kényszerűségből – irányadónak, azaz a hosszú és a rövid szótagok arányát változtattam meg a rövid szótagok javára, így adva – a szótagszámtól függetlenül – bizonyos lüktetést a soroknak. A siratók sorai lényegesen hosszabbak, szótagszámukat tekintve szabálytalanabbak, mint az epikus ének vagy az eposz többi része.

A sorok szótagszámát illetően a nagy variabilitás annak is köszönhető, hogy a szövegeket Vabarna diktálta, és nem éneklés után jegyezték le őket. A diktált szövegből hiányzanak például a töltőelemek, az énekelt szövegben az összetett szavak két tagja közé beékelődhet akár egy létigei alak.

énekelt változat                                             diktált változat

ar ti no toogu-i toomõpuida                           äräks ti toogu-i toomõpuid
ar ti no saagu-i saarõpuida                           äräks ti saagu-i sarapuid
toomõ- om -puila küll tuli vihhaś                  toomõpuilaks tuli vihhaś
saarõ- om -puila küll sau mõro                     saarõpuilaks sau mõro

(ne hozzatok zelniceágat / mogyorót ne messetek le / zelnicétől zord lesz a láng / mogyorótól fanyar a füst – fordítás A leány haláldala c. epikus énekből)

Egy másik, de nem csak a balti finnek népköltészetére jellemző vonás a gondolatpárhuzam vagy parallelizmus (megtalálható az obi-ugorok, azaz a vogulok /manysik/ és az osztjákok /hantik/ népköltészetében is). Ez nem mindig érvényesül tökéletesen és következetesen Vabarnánál, én a fordításban néhány esetben kiigazítottam.

A balti finn népköltészetre jellemző az alliterációgazdagság. Így van ez a szetu eposz, az epikus énekek és a rögtönzött dalok esetében is. Úgy látom, hogy Vabarna az alliterációknak rendeli alá a szóválasztást, s gyakran az alliterációkényszer miatt új jelentéseket rendel a szavakhoz – ezt magyarul aligha lehet megtenni. Az észtben és a finnben egyébként alliteráló sorokat könnyebben lehet alkotni, mint a magyarban, mivel a magyarénál lényegesen szegényebb a mássalhangzó-állományuk, így az egy mássalhangzóra eső szókészlet nagyobb. A magyar Kalevala-fordítók ennek ellenére szinte az eredetivel azonos arányban tudtak alliteráló sorokat alkotni, anélkül hogy a tartalmat megváltoztatták volna. Én is törekedtem arra, hogy minél több alliteráló sort alkalmazzak, de ennek elérése érdekében nem változtattam meg a tartalmat.

Vabarna ritmikai okokból, illetve – valószínűleg – orosz hatásra számos funkciótlan töltő elemet (aranyos, drága, kedves), és rengeteg kicsinyítő képzős becéző formát alkalmaz. A szereplőket gyakran háziállatként (kacsa, liba, tyúk), fecskeként vagy növényként (bogyó, bogyócska) nevezi meg. A finn fordításban ezeket többnyire mellőzik, én az eredetinél kisebb arányban ugyan, de használom őket – ezzel is jellemezve és visszaadni akarva az eredeti hangulatát. Meg a magyarban is használjuk például a galambocskám, kis csibém stb. megszólításokat.

Tipikus eposzi kellék az epitheton ornans, ezt Vabarna mind a főhőssel (Pekó: erős ember, a kemény), mind családjával, például fiaival (Joroszk, a bátor; Meroszk, az eleven eszű) és a feleségével kapcsolatban (Nabra, a tréfás kedvű) alkalmazza.

Ami az eposz és a két epikus ének szóhasználatának stílusértékét illeti, ez okozta a legtöbb gondot, mert teljesen hétköznapi a szóválasztása, nincs emelkedett stílusértéke. Viszonylag alacsony a szóhasználata: a két epikus énekben mindössze 2326 szót használt. A fordítás során én is a hétköznapi nyelv alkalmazása mellett maradtam.

Új hozzászólás