Hogyan (mű)fordítsunk? A fordító töprengései
Levelek a Borostyánkőútról 51.

2017.07.1.nincs hozzászólás

Lefordítottam a szetu eposzt, a Peko természetistenről szóló Vabarna-alkotást, valamint két, ugyancsak őtőle lejegyzett epikus éneket, A lány haláldalát és A nagy nászt. (Vabarnáról az előző havi jegyzetben már szóltam.) Ez alkalommal fordítói töprengéseimet osztom meg az olvasóval.

Mindenekelőtt eldöntendő kérdés: milyen legyen a műfordítás. A tartalmi hűségre való törekvés magától értetődik, a kérdés inkább az, milyen mértékben kell ragaszkodni a formai sajátosságokhoz.

A balti finn népek népköltészetére – a siratóénekek kivételével – az ún. kalevalai versmérték jellemző. Az észt népköltészet jellegzetes versformája a regivers, amelynek sorai négy trochaikus ütemet tartalmaznak, ez nyolc szótagot jelent. Vabarna azonban rugalmasan kezeli a sorok szótagszámát. Egy-egy sor 7-10 szótagból is állhat. Emiatt célszerűnek látszik nem szótagot, hanem morát használni, két rövid tesz ki egy hosszú szótagot, s ilyenkor a sor szótagszáma másodlagos, ezzel persze fel van rúgva a regivers formája. Nem mindig sikerül a magyar fordításban egy adott sor szótagszámát megőrizni. Ahogy Vabarna, úgy én is viszonylag rugalmasan kezeltem a sorok hosszúságát. Többnyire sikerült a szótagszámok határértékein belül maradni, legfeljebb nem mindig az eredetivel megegyező sorokban. Időnként nem a szótagszámot, hanem a morát tartottam – néha kényszerűségből – irányadónak, azaz a hosszú és a rövid szótagok arányát változtattam meg a rövid szótagok javára, így adva – a szótagszámtól függetlenül – bizonyos lüktetést a soroknak. A siratók sorai lényegesen hosszabbak, szótagszámukat tekintve szabálytalanabbak, mint az epikus ének vagy az eposz többi része.

A sorok szótagszámát illetően a nagy variabilitás annak is köszönhető, hogy a szövegeket Vabarna diktálta, és nem éneklés után jegyezték le őket. A diktált szövegből hiányzanak például a töltőelemek, az énekelt szövegben az összetett szavak két tagja közé beékelődhet akár egy létigei alak.

énekelt változat                                             diktált változat

ar ti no toogu-i toomõpuida                           äräks ti toogu-i toomõpuid
ar ti no saagu-i saarõpuida                           äräks ti saagu-i sarapuid
toomõ- om -puila küll tuli vihhaś                  toomõpuilaks tuli vihhaś
saarõ- om -puila küll sau mõro                     saarõpuilaks sau mõro

(ne hozzatok zelniceágat / mogyorót ne messetek le / zelnicétől zord lesz a láng / mogyorótól fanyar a füst – fordítás A leány haláldala c. epikus énekből)

Egy másik, de nem csak a balti finnek népköltészetére jellemző vonás a gondolatpárhuzam vagy parallelizmus (megtalálható az obi-ugorok, azaz a vogulok /manysik/ és az osztjákok /hantik/ népköltészetében is). Ez nem mindig érvényesül tökéletesen és következetesen Vabarnánál, én a fordításban néhány esetben kiigazítottam.

A balti finn népköltészetre jellemző az alliterációgazdagság. Így van ez a szetu eposz, az epikus énekek és a rögtönzött dalok esetében is. Úgy látom, hogy Vabarna az alliterációknak rendeli alá a szóválasztást, s gyakran az alliterációkényszer miatt új jelentéseket rendel a szavakhoz – ezt magyarul aligha lehet megtenni. Az észtben és a finnben egyébként alliteráló sorokat könnyebben lehet alkotni, mint a magyarban, mivel a magyarénál lényegesen szegényebb a mássalhangzó-állományuk, így az egy mássalhangzóra eső szókészlet nagyobb. A magyar Kalevala-fordítók ennek ellenére szinte az eredetivel azonos arányban tudtak alliteráló sorokat alkotni, anélkül hogy a tartalmat megváltoztatták volna. Én is törekedtem arra, hogy minél több alliteráló sort alkalmazzak, de ennek elérése érdekében nem változtattam meg a tartalmat.

Vabarna ritmikai okokból, illetve – valószínűleg – orosz hatásra számos funkciótlan töltő elemet (aranyos, drága, kedves), és rengeteg kicsinyítő képzős becéző formát alkalmaz. A szereplőket gyakran háziállatként (kacsa, liba, tyúk), fecskeként vagy növényként (bogyó, bogyócska) nevezi meg. A finn fordításban ezeket többnyire mellőzik, én az eredetinél kisebb arányban ugyan, de használom őket – ezzel is jellemezve és visszaadni akarva az eredeti hangulatát. Meg a magyarban is használjuk például a galambocskám, kis csibém stb. megszólításokat.

Tipikus eposzi kellék az epitheton ornans, ezt Vabarna mind a főhőssel (Pekó: erős ember, a kemény), mind családjával, például fiaival (Joroszk, a bátor; Meroszk, az eleven eszű) és a feleségével kapcsolatban (Nabra, a tréfás kedvű) alkalmazza.

Ami az eposz és a két epikus ének szóhasználatának stílusértékét illeti, ez okozta a legtöbb gondot, mert teljesen hétköznapi a szóválasztása, nincs emelkedett stílusértéke. Viszonylag alacsony a szóhasználata: a két epikus énekben mindössze 2326 szót használt. A fordítás során én is a hétköznapi nyelv alkalmazása mellett maradtam.

Új hozzászólás