Ratkó József: Segítsd a királyt!
Színház és nyelv 31.

2017.04.25.1 hozzászólás

Szókimondó és nyers, őszinte, ugyanakkor lírai és érzékeny.

Igazi veretes nyelvezetű dráma, telve archaizmusokkal  Ratkó József: Segítsd a királyt! című műve. A nyerseség és az emelkedettség katartikus szimbiózisa.

Meghalt Imre herceg, a trón várományosa, egy vadkan felöklelte. Az öregedő István királyt ezen az egyéni tragédián túl a nemzete jövője iránti felelősség és az aggodalom is sújtja. Két korszak határán vagyunk: le kellett számolni a kalandozások korával, még itt lüktet a múlt, de fennmaradásunk érdekében, nagy áldozatok árán be kell tagozódnunk a keresztény Európába. A kisebbik király halála azonban kérdésessé teszi a jövőt. Az istváni, történelmi dilemma, a legkiemelkedőbb konfliktus: merre menjünk, hová álljunk? A visszahúzókhoz vagy a haladókhoz? Egyesül ez a kérdés a pogányságról a kereszténységre való áttérés dilemmájával. Hogyan lehet megőrizni a múltat, cselekedni a jelenben, és a megmaradás esélyét mérlegre téve indulni a jövőnek? Ratkó az 1031 utáni ezer évet sűríti össze drámájában. Sok egyéni érdeket ütköztető, torzsalkodásban, hatalmi harcban, ideológiai vitákban éleződő helyzetekben kell döntenie Istvánnak az ország, a haza érdekében. Ilyen kiélezett helyzetekre számos analógiát találunk történelmünk fordulóin, amikor sorskérdésekben kellett dönteni, hiszen nemzeti fennmaradásunk a tét.

A háromfelvonásos történelmi drámát 1985-ben mutatta be először a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház. S bár a legutóbbi, debreceni bemutatójáról szóló kritika úgy fogalmaz, hogy „a darab nyelvezete nehézkes, tele van latin citálásokkal és ómagyar szövegrészletekkel”, magam elolvasva a művet, Kósa Ferenc rendező gondolataival értek egyet: „Költői nyelvezete pentaton hangulatú pontosságaival, lélekmélyi és valóságfeletti felhangjaival József Attila világához rokonul…”

A nyelvezetére alapvetően a már említett kettősség jellemző: a költői magasságokat váltja a kemény, szókimondó hang.

Íme, az óbéli Öreg egyik megszólalása:

Hogy zúg a lélek szerte!
Vélitek,
hogy méhe zümmög, dongó dörmölög,
szellő zihál?

A lírai, csodálatos költői archaizálás sorába tartoznak Csete szavai is:
Napszentületkor ült volna velünk
szárnyék előtt – fülelve fű növését,
szél szusszanását; s láttuk volna együtt
csak egyszer is, hogy hintázik a Hold,
hogy leng az ég tömérdek csillaga!

És az ellentettje. A Főpap az Öregre ekképp mordul:
Hát itt van ez a bakbűzű barom,
Krisztus-csúfoló cégéres lator,
dögleltető gonosz?

Hasonló erejű az Öreg beszéde is a Főpaphoz, amely egyúttal a párhuzamos szerkesztésre is példát ad:
Szolgát fenyítsz, ha úr latorkodik?
Király ha gyilkol, cselédjét ölöd?
Vétkes az ég, s a földet rugdalod?
Eszehagyott! Elmédnek híja van!

Nem kevésbé szókimondó a megvakított Vászoly, amikor Istvánhoz szól. Keserves és könyörületlen szavak:
Lelket az ördög szellentett beléd,
s büdös vagy attól! Nem látlak király –
maradj némán, s orrommal megtalállak!
Bűzlik a szád a gondolt szótól is!

A szó ereje és fontossága nem egy alkalommal kap főszerepet:
Hiszen ha szóval meggyőznénk a bajt,
első hatalma volnánk ez világnak.
Sok közöttünk a nyelvével vitéz.
Csakhogy a szónak nyele is vagyon.
…..
Amit te mondasz, szónak nem utolsó,
de igazságnak hátul kullog.

Szentenciaszerű bölcseletek is olvashatók a műben:
Két világ van;
színén a dolgok, fonákján az álom

Ki karddal szánt és vérrel boronál
könyűt arat!

István metaforái és archaizmusai a mű nyelvezetének meghatározó elemei:
Elhullott kölykét még az állat is
megvirrasztja, mellette dobrokol,…

Bocsáss meg, Vászoly, és ne zúgj! Zerénd úr
íja pontos, de nyelve félrehord.
Viszket neki a béke – kardot vakargat.

Szóba kapaszkodsz – gyönge ág; vigyázz,
nyakadat ne szegd!

A művet záró imája pedig felemelő:
… Lenni nem kezdett s véghetetlen Úr, ki
markoddal megmérsz minden vizeket,
s araszoddal az egeket beéred,
ki haragodnak egy leheletével
világot fújsz el, csillagot kioltasz,
s föld megindul, hegyek hanyatlanak
egy intésedre, Uram – égig érő
s hatalmaskodó népeket elejtesz,
míg virágoznak választottaid –
vigyázz reánk, hogy álljunk meg a hitben;
segíteni ne vesztegelj nekünk,
s hogy el ne esnénk, óvjad lábainkat!
Tanítsd meg, akik ellenünk uszulnak,
és földeinket elcsipegetik,
és sóvárognak falvaink iránt,
és kiirtanák szülötte-szavunkat,
hahogy dicsérni Téged ne tudjunk,
és minden módon ártani akarnak,
tanítsd meg őket, Uram, haragodra!
S intsd meg, akik a szent munkát segélik,
s hitre hajtott népedet pásztorolják –
örök hálát hogy Tőled várjanak, mert
igen gőgösek immár, mintha ők
adták volna e földet is alánk!
Juttasd eszükbe, ki vagy Te, Uram,
s kicsodák ők! És tedd, hogy ne legyünk
gyalázatja a szomszéd nemzeteknek,
ne legyünk csúfja és játékai,
s messzire való maradékaink
rút járom alá ne vettessenek! Ámen.

 

 „Eredeti drámát ritkán termő korunkban új magyar színpadi mű született. Olyan szuverén alkotás, amely túlmutat a színpadi lehetőségeken, a drámát a költészethez közelíti” – ez csak egy, a méltatások között. A színművet nagy sikerrel mutatta be a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház társulata 1985. január 12-én. Sokan emlékezhetnek még, Ratkó Józsefet is kiszólította a taps. Kicsit zavart mosollyal az arcán, a színpadi térben kicsit idegenül, szemben a reflektor fényeivel köszönte meg a közönség hosszas ünneplését. Nagy mű született.

 

szh

A kép forrása: valasz.hu

 

 

1 hozzászólás

#1 Egyedné Simon Vali 2017. 05. 4. 10:27:26

Nagyszerű méltatás!
Megadatott, hogy ott lehettem a bemutató előadáson! Meghitt, megindító, felemelő volt részese lenni! Örök emlék! Köszönöm!

Új hozzászólás