Bánsági szórványból nagyváradi egyetemre. Beszélgetés a Partiumi Keresztény Egyetem egyik volt rektorával, Horváth Gizellával, aki művészetfilozófiát tanít, és érveléstechnikával is foglalkozik, s a napokban jelent meg A szép és a semmi című könyve.

 
– Kutatásaid, írásaid tematikája sokrétű. Foglalkozol retorikával, ezen belül is inkább a vitatechnikával, érveléssel, de kutatod a kézírást, illetve az európai identitást. Mindezek mellett foglalkoztat az irónia és a hiányesztétika is. Filozófusként hogyan kerültél mindevvel kapcsolatba?

– Egyetemista koromban volt egy mondás: a fizikus majdnem mindent tud majdnem semmiről, a filozófus majdnem semmit tud majdnem mindenről. Ez jól tükrözi azt, hogy végül minden és bármi lehet a filozófiai reflexió tárgya vagy legalábbis kiindulópontja. Ha rendszerezni kellene eddigi kutatásaimat, én három területet különítenék el: egy filozófiatörténeti vonalat, egy érveléselméleti és érveléstechnikai vonalat (ami a vitamozgalomban töltött éveim folyománya) és a művészetfilozófia területét (amelyrőlmost úgy gondolom, hogy az igazi filozófiai otthonom).

– Újabban kutatod a jó ember – jó szakember problémát is. Miként hozható összefüggésbe ez a két fogalom?

– Van valamilyen gond azzal, ahogyan az oktatásról, elsősorban a felsőoktatásról gondolkodunk. Az egyetem humboldti modelljében még világos volt, hogy ez az intézmény elsősorban felelős polgárokat nevel, jó embereket, akik képesek továbbvinni a közösség értékeit és gazdagítani a szellem birodalmát. Ma már az egyetemektől azt várják el, hogy jó szakembereket termeljenek, akik el tudnak helyezkedni a munkaerő piacán. Ha valóban ez lenne az egyetem szerepe, akkor máris be lehetne zárni ezek háromnegyedét világszerte. Szerintem az egyetemek továbbra is a jó ember kinevelésén fáradoznak – a fiatalok nemcsak diplomát szeretnének és kapnak, hanem azáltal, hogy a kultúra különböző formáival érintkeznek, jobb, teljesebb emberré válhatnak. És ez a társadalom számára sem kellene, hogy mindegy legyen.

 
– A bánsági magyar szórványból származol. Egy Hunyad megyei településről. Hogyan kerültél Nagyváradra, majd a Partiumi Keresztény Egyetemre?

– A Zsil-völgyéből származóm, egy Aninósza nevű településről, ahol nagypapám bányász volt, édesapám pedig (aki Székelyföldről került ide fiatalon, munkát keresve) mester, édesanyám tanítónő. Jómagam Déván végeztem tanítóképzőt, majd Kolozsváron filozófia–történelem szakot. A tanulmányaimat végig román nyelven végeztem, ugyanis szülőfalumban és Déván sem volt lehetőségem magyar nyelven tanulni, így a magyart otthon, a családban sajátítottam el. Sokáig magyarul kizárólag a családban beszéltem. Az első munkahelyem a Petrozsényi Ipari Líceum volt, majd Nagyváradra költöztem a férjemmel, több középiskolában tanítottam, végül az Ady Endre Líceumban kötöttem ki, ahol nagyszerű éveket töltöttem. 1999-ben kerestek meg a Sulyok István Református Főiskola részéről azzal a kérdéssel, hogy lenne-e kedvem bábáskodni Szegő Katalin tanárnővel együtt a filozófia szak indításán. Volt.

– Filozófus-esztétaként miként lettél egy kisebbségi magyar tannyelvű magánegyetem rektora, majd rektorhelyettese?

– A PKE benyújtotta az akkreditációs dossziét 2004-ben, de az akkreditáció ügye lassan haladt. Elég kevesen voltunk, akik doktorátussal rendelkeztünk, még kevesebben, akik docensi vagy professzori kinevezéssel – pedig a vezető pozíciók betöltéséhez ezek akkreditációs kritériumok. 2006-ban keresett meg Szűcs István kancellár azzal a kéréssel, hogy vállaljam el a dékáni tisztséget (abban az időben az egyetemnek egyetlen egy kara volt). Nagyon nehezen mondtam igent. A kancellár úr magánbeszélgetésben elmondta, hogy nincs más, aki betöltené ezt a tisztséget úgy, hogy legyen esélyünk az akkreditációra. Két évig voltam dékán, és gyakorlatilag majdnem rektori munkát végeztem, olyan értelemben, hogy minden tanárkollégáért és minden hallgatóért én feleltem, mint egyedüli dékán. Amikor 2008-ban kiírták a rektorválasztásokat, eszembe sem jutott pályázni – amíg néhány kolléga sarokba nem szorított, és nem győzött meg arról, hogy én tudnám képviselni a becsületes szakmaiságot, amennyiben vezetője lennék az intézménynek. Nagyon nehéz döntés volt, és csak ideiglenesen vállaltam, az intézmény akkreditációjáig. Erre nem kellett sokat várni: a kinevezésem után egy hónappal az intézmény megkapta az akkreditációt, és következett egy év úgynevezett „monitorizálás”, amelyben a tanügyminisztérium által megszabott feltételeket kellett gyakorlatba ültetni. Az alig több, mint egyéves rektorságom alatt az egyetem sikeresen átesett a „monitorizálási” perióduson, megszerveztük az első államvizsgát az egyetemen, akkreditáltuk az első három mesteri képzést, továbbá engedélyeztük a magyar szakot, aminek jelenlétét az egyetemünkön szimbolikus értékűnek tartom. Az országosan kiírt újabb rektori választások után, 2009-ben az új rektor, János Szabolcs, akivel előzőleg is nagyon jól dolgoztam együtt, felkért, hogy legyek a helyettese. 2015 végéig töltöttem be ezt a tisztséget.

– A te rektori munkád alatt sikerült akkreditáltatni a Partiumi Keresztény Egyetemet, amely ezáltal a legelső magyar akkreditált magánegyetemmé vált Romániában. Miért volt erre szükség? Hogyan látod, mi lenne a feladata egy ilyen kisebbségi helyzetben fenntartott egyetemnek?

– Én szórványban nőttem fel, és mivel csak otthon beszéltünk magyarul, a véletlenen múlt, hogy nem asszimilálódtam. Ha az egyetemen történetesen nem a férjemmel találkozom, hanem egy román sráccal, ma egy román középiskolában vagy egyetemen tanítanék. A magyar nyelvű oktatás – óvodától egyetemig – megteremti a lehetőséget, hogy az, aki magyar vagy vegyes családba születik, a magyar kultúrához kötődjön, és ezáltal a magyar közösség tagja maradjon. A centrifugális erők nagyon erősek és a beolvadást erősítik. A legtöbb, amit tehetünk, hogy lehetőséget teremtünk a fiataloknak arra, hogy magyar kulturális környezetben szocializálódjanak.

– Térjünk vissza a kutatásaidhoz. Most jelent meg legújabb könyved A szép és a semmi címmel. Miért kell a hiányesztétikával foglalkozni?

– Gyerekkoromban szüleim egyik karácsonyi ajándéka A művészettörténet 1000 képben című album volt, amely a kedvenc olvasmányom lett. Számomra a művészet élvezete az egyik legépítőbb vagy legalábbis ártalmatlanabb élvezet (nem törvénytelen, nem erkölcstelen, nem hizlal). Nagy érdeklődéssel követem a közelmúlt és – amennyire ezt a provinciából lehet követni – a jelen művészeti történéseit. Ha találkozom egy munkával, amely a legtöbb emberből azt a reakciót váltja ki, hogy „ez nem művészet”, „ilyet én is tudok csinálni”, „ez hülyeség”, „mi a jó ebben?” stb. – akkor én nem a munkát gyanúsítom értelmetlenséggel vagy értéktelenséggel, hanem erőfeszítéseket teszek, hogy megértsem és befogadjam. A 20. századi művészet egy kalandos utazás, amely már nem a reneszánsz művészei által aszfaltozott autópályán zajlik, hanem szakadékok szélén, ahol a semmi ásítozik. A könyvben megpróbálom levezetni Kant esztétikájából azt, ami a művészetben történt a 20. században. Úgy látom, a 20. századi művészetre az a legjellemzőbb, hogy a kísérletezés a művészet előzőleg kialkudott határait feszegeti.

– A könyv utolsó fejezete az autonóm művészettel foglalkozik. Van ilyen végül is?

– Természetesen – mint eszme, mindenképpen. Az autonóm művészet önmaga adja a szabályait, saját kritériumrendszerrel rendelkezik. Ez következik Kant esztétikájából, és ebben a szellemiségben dolgozott a modern és kortárs művészek nagy része. Ez egyrészt feltételezi, hogy a művész nem megrendelésre dolgozik, hanem belső indíttatásból, és nem rendeli alá művét valamilyen külső (politikai, erkölcsi, vallásos, ideológiai, gazdasági) célnak. Az más kérdés, hogy a ma művészete mennyire követi vagy mennyire veti el ezt az önreflexiós keretet. Úgy tűnik, a tendencia az, hogy manapság a művészet egyrészt politizálódik, másrészt egyre közelebb kerül a populáris műfajokhoz. És még nem látjuk, hogy az e-forradalom, az internet, a mobiltelefon, a szociális média milyen változásokat fog eredményezni a művészet világában. Mint minden mást az életben, a művészetet is előre lehet megélni, és csak visszafele megérteni.