Ritkán fordul azonban elő az, hogy a nyelvi komikum „főszereplője” a nyelvjárási beszéd. Hangsúlyozom: nem elítélően, lenézően, a kabarészerzőktől „megszokott” módon, hanem kifejezetten jókedvűen, bohózati elemként.

Kortárs magyar szerző komédiája, átirata Hamvai Kornél Szigliget című műve. A műről annyit tudni kell, hogy a komédia két felvonásnyi szórakozáson túl is rendkívül érdekes kísérletnek tekinthető. A darab alcíme utalás Michael Frayn angol szerző Balmoral című társasági darabjára. A krimiparódia szabályai szerint épül fel Hamvai parafrázisa is: az ötvenes évek elején Sass Tiborhoz, a költőfejedelemhez olasz riporter érkezett a szigligeti alkotóházba. Ám aznap semmi nem sikerült: a babérkoszorús félisten hajnalban kiment egy feketevágásra, hogy némi disznósághoz jusson ‒ nem csak kenyérrel él az ember ‒, ám visszafele elcsúszott. Mivel a reggelinél nem volt jelen, társai a kor szokásai szerint azt hitték, hogy elvitték. De mégsem. Sass csupán elcsúszott a kapu előtt. De a helyzet ettől még nem oldódott meg: a költő visszatért, és szívrohamot kapott, mert társai kiköltöztették a szobájából. Az alkotóházban ráadásul nemcsak a szabadság, de a szerelem is tombolt: Sass Tibor éjszakánként Lukics Mária drámaíróval mindent megtett azért, hogy ne aludjanak a szomszédos szobákban a lélek többi mérnökei…

Az említett humorforrásként szolgáló nyelvváltozatok – a tört magyar és a szocialista zsargon – közül a nyelvjárás a legmeghatározóbb.

Lukics Mária alkotás közben az egyik főszereplőhöz, Malacsikhoz – aki szolga, inas, kertész és mindenes – fordult kérdéseivel a divatnak megfelelő, epigon, álnépies műve megírása során.

Lukics: István, kérném. Maga mégiscsak autentikus. Mi van egy parasztházban?
Malacsik: Semmi különös.
Lukics: Értem, de például kemence, lóca, sublót, szuszék… stelázsi… és?
Malacsik: Asztal.
Lukics: Asztal. Jó ‒ de az hogy van népiesen?
Malacsik: Nem tudom.
Lukics: Dehogynem, gondolkodjon. Hogy hívta az asztalt a nagyapja?
Malacsik: Asztal.

Másutt így töprenkedik az ihletett állapotban leledző költőnő:

Lukics: Istenien haladok, csak a hülye részletek, például… fölakasztja a bekecsét vagy mittudom, subáját – hova? A szemöldökfára? A mestergerendára?

A nyelvi komikum sajátos eleme az, hogy a már említett Malacsik ö-zik, azaz ö-ző nyelvjárásban beszél. Például: löhet. Az lött mondva, ne engödjek be senkit.

Mivel a műben a nagy író, Sass Tibor – akihez az olasz riporter érkezik interjút készíteni – tetszhalott, a helyébe kell lépnie valakinek, s ez nem más, mint Malacsik. Igen ám, de Malacsik ö-zik, nem játszhatja el a Sass szerepét. Meg kell hát tanítani „rendesen” beszélni amolyan Pygmalion-effektusként. Azonban a mindenes kijelenti: Másképpen nem mögy. Mármint a beszéd. Mire az egyik szereplő elkezdi az oktatást: Azt mondja, szegény, nem szögény. És regény, nem rögény. Eközben azonban az történik, mint a hiperkorrekció során, hogy érvényesülni kezd az általam „ellen-ö-zés”-nek nevezett jelenség. Azaz, ahol ö hangot kell használni a köznyelvben, ott is e váltja fel. A túlbuzgó Malacsik beszédében így lett a rögeszmé-ből regeszme, az ücsörög-ből ücsereg, a kötény-ból ketény a könyvtár-ból kenyvtár. És ilyen mondatok adják a szellemes, ötletes, sajátos nyelvi komikumot: A tebbiek is kérnek ám! Kevetel egy feleséget.

A magyarországi nyelvjárások közül a palóc nyelvjárás is erőteljesen eltér hangzásban a köznyelvitől. Ezt használta ki Pintér Béla A 42. hét című művében. A Szkéné Színházban látott előadás után egyértelműen mondhatjuk, hogy „működött a nyelvjárási humorforrásgépezet”. A darabról röviden annyit, hogy a nézőknek csak úgy lobogott a lelkük az érzelmi hullámvasúton. A többrétegű, mozaikszerű darab kerek egésszé állt össze, a váltásokkal teli előadásban fokozatosan csökkent a vígjátéki elem, hogy eljusson a katartikus lezárásig. A cím a fogantatástól a születésig tartó negyvenkét hétre utal. Ebben az időszakban történnek az események, amelynek főhőse azonban nem egy születendő gyermek vagy édesanyja, hanem egy szülész-nőgyógyász: Dr. Virágvári Imola. Nyelvi szempontból számunkra  viszont a nőgyógyászat osztályvezető főorvosa, Tamás (Friedenthal Zoltán alakításában) és várandós felesége, Ági (Enyedi Éva) a főszereplő, akik lelkes és naiv határon túli magyarokat játszanak, próbálják fenntartani a rozsnyói közösség érzetét életükben, és ami a legfontosabb: erőteljes palóc tájszólással beszélnek. A darab egyik színikritikusa „egy képtelen (rozsnyói) tájszólás nyelvi béklyóinak” nevezi ezt a felvidéki beszédmódot. Természetesen mindez még kevés volna Pintér Bélának. A nyelvjárási beszéd a szaknyelvben jelentkezik igazi kuriózumként. Például:

Tamás: Ákkor csinóljon egy hüvelyi báktériumtenyészetet á Lákátos Jenniferen!

A nyelvjárási elemek alkalmazásában a már említett erőteljesség abban mutatkozik meg, hogy az a helyett palócra jellemző röviden ejtendő á hangzókat is hosszan alkalmazza (alkalmaztatja) a szerző, az á pedig ó-vá változik. A szövegkörnyezet természetesen segít abban, hogy még az efféle mondatokat se értsük félre: Okos tojós! Kivéve egy esetben: Tamás főorvos kérdezi az egyik páciensének, Lolának a bátyját (Bocit) a kórházban ekképp:

Tamás: Elkísérte a húgót?
Boci: Hugót? Ne haragudjon már, de milyen Hugóról beszél maga?
Tamás: Hót á húgóról! Á Lolóról!

A felesége, Ágnes is olyan kifejezéseket használ ebben a nyelvjárásban, amilyet igen ritkán hallunk:

Támós, hót gondoljól á Twen Peaksre! Vágy gondoljól á Birodálomrá, á Lórs Fon Triertől! Emlékezz visszá ró, hogy ázok is milyen mély, szofisztikólt műálkotósok volták…

Ritkán fordul elő az, hogy a nyelvi komikum „főszereplője” a nyelvjárási beszéd. Nem elítélően, lenézően, a kabarészerzőktől „megszokott” módon, hanem kifejezetten jókedvűen.