A nyolcvanas években is kijártunk az augusztusi búcsúra. Akkor inkább a vásárfia vonzott és a Maros partja, ma főként az emberek érdekelnek. Évtizedek óta él az a szokás, mely szerint a mise után a kálvárián valamit keresgélnek, kapirgálnak a búcsújárók. Magyar, német és román emberek együtt guggolnak, botocskákkal kaparják a bükkfák tövét. Apró, hagymaszerű, fás gumókat keresnek – Mária könnyét. Óvatosan szalvétába csomagolják, de van, aki külön dobozkát hoz nekik.

A hiedelem szerint csak Nagyboldogasszony napján található. Mágikus ereje védelmi funkciót tölt be. A román közösségben vázába kell tenni, amely a nagyszoba asztalára kerül és egész évben megóvja a családot a bajtól. A magyarok inkább szesszel öntik fel és néhány hét után a fájó végtagok bedörzsölésére alkalmas szert nyernek így, melynek gyógyító, fájdalomcsillapító hatása van. A német hívők gyakran az állatok eledelébe teszik, hogy így óvják őket bajtól, rontástól. Vannak családok, amelyek nemzetiségtől függetlenül, mindhárom eljárást ismerik, használják.

A domboldalon igazi bánságinak érzem magam: három nyelven beszélnek körülöttem, mégis egy cél érdekében fáradoznak. Van ezen a helyen valami emberien szent: a csendes ima hangja keveredik a száraz föld feszítésének zajával; a forró nyári nap perzselése ellen védelmet nyújt a bükkös domboldal; öreg nénik másznak felfelé a lépcsőkön, többgyermekes családok guggolnak a földön és keresgélnek. Mindenki talál valamit, amit hazavihet. Hol hit, hol remény, hol egyszerű együttlét árad belőlük.

Egy román asszonyt faggatok arról, mióta jár Radnára és mit tesz majd a könnyekkel. Készségesen válaszol. A végén megkérdi, én hány könnycseppet találtam. Egyet sem – válaszolok szégyenlősen, mert tudom, ez nem jó  jel a néni szemében. Neki van kettő. Egyet magának visz haza, mert egyedül él és ez hátha megvédi a betörőktől, rossztól. Másikat a lányának, aki beteg és nem tudott az idén eljönni a búcsúra. Mégis nekem akar adni egyet: – Nem mehetsz el nélküle. Nem akarom elvenni. Egyrészt, mert nem én találtam, másrészt, mert látom, mennyire örül neki. De mégis a markomba nyomja: Szükséged van rá! – mondja, és a másikat szalvétába csomagolja. Elnémulok. Idétlenül szorongatom a magvacskát, se szalvétám, se dobozkám nincsen. Félek zsebre tenni, nehogy kicsússzon. A hátizsákom belső zsebébe teszem, behúzom a cipzárt is. Nem vagyok babonás – gondolom magamban, de úgy féltem ezt a gumót, mintha …

Mintha utolsó ereklyéje lenne egy olyan világnak, ahol a többnyelvűség valódi együttléthez vezet, még akkor is, ha ma ez csak egy napig tart.