A gombák ezernyi láthatatlan szállal kötődnek a vadon világához, ahogy szólásaink a nyelv és kultúra szövetéhez. A legszebb kalapos fajok eltűnése a kialakult növénytársulások bomlásának első komoly jele. Szólásaink is bomlanak, a közéleti nyelvhasználat színterein eltorzítjuk, összerántjuk, összekeverjük őket. Sőt el is feledjük legtöbbjüket. Nem folytatom, milyen képet vetít ez előre nyelvünk jövőbeni minőségére, sőt magára a nyelvünkre nézve. Tudják, mit írt Margalits Ede az ezredévre megjelent, nagy szólásgyűjteménye címe fölé mottóul? XIX. századi, mára elcsépelt szólásunkat: nyelvében él a nemzet. Akkor még nem volt elcsépelt.

Hol vannak már azok az idők, mikor egy értelmiségi család könyvespolcáról le-lekapták az „ónagygábort” vagy a „margalitsot”, hogy utánanézzenek valaminek. Sokfelé rejtettek barnára pácolt szekrényekben további ínyenc szólás- és közmondásgyűjteményeket is. Mára a frazeológia irodalma tengernyi. Ma már a tollforgatók és a nyilvánosság színterein megszólalók, honlapszerkesztők és tévériporterek nagyobb része mégsem néz utána szinte semminek. Egyes közszereplők beszédében oly mértékben keverednek az elmúlással még dacoló kifejezések, hogy zsengéik akár jókora napi rovatot is megtöltenének több éven át. Ez a zavarodottság a bomlás tünete, az elmúlás előjele. Közmondásaink mintha végleg el is tűntek volna a digigeneráció mindennapi nyelvhasználatából, így hát ezekről kevesebb szó is esik majd ezen a helyen, mint, hogy Margalits terminusával éljek, közmondásszerű szólásainkról. Annak is megvan a világos oka, miért épp közmondásaink ritkultak meg leginkább. A legkifinomultabb stílusérzék, a legjobb verbális képesség ezeknek az összetettebb, nyelvtanilag kötött formáknak a természetes használatához kellett. Régebben erre a „verbális bravúrra” minden egyszerű ember képes volt. Akár elemi iskolai bizonyítvány nélkül, az anyanyelv természetes jogán.

E rovat talán akkor töltheti be igazán hivatását, ha nem csak beteg kifejezések gyógyításával foglalkozik, hanem ezek kapcsán, vagy akár ezektől függetlenül is megpróbál visszacsempészni valamit mindennapi nyelvhasználatunkba elhagyott kincseink közül. Ha csak néhányukat újra felfedezzük, már megérte. Hiszen a frazeológiában, Balázs Géza esettanulmányokban több helyen is ír erről, nemcsak a legmélyebb népi bölcsesség, hanem sok ezer éves emberi tudás lapul. Egy-egy megcsúfolt vagy feledett kifejezés példáján közösen gondolkodva talán tehetünk valamit azért, hogy a nyelv tölgyeseiből ne tűnjön el az élet, ne tűnjenek el a nyelv pompás vargányái. Ezért gondoltam a „szólásmentés” címre.