Halmai Tamás

Halmai Tamás

Balázs Géza

Balázs Géza

Pomozi Péter

Pomozi Péter

Kóródi Bence

Kóródi Bence

Kövesdy Zsuzsa

Kövesdy Zsuzsa

Fráter Zoltán

Fráter Zoltán

Minya Károly

Minya Károly

Ilosvay Selymes Pál

Ilosvay Selymes Pál

Blankó Miklós

BlankoM

(Ny)elvi kérdések   1-100.

Horváth Péter Iván

Horváth Péter Iván 100 ismeretterjesztő írása

Írások

Nyelvemre harapva
1-75.

Hartay Csaba

Hartay Csaba 75 szatirikus nyelvi írása

Írások

Helyesírásunkról határok nélkül

2014.01.3.nincs hozzászólás

A Helyesírás-tanításunk helyzete határon innen és túl című kötetről H. Tóth István recenzióját olvashatják.

Elöljáróban

2013 őszén jelent meg Egerben egy olyan tanulmánykötet, amelyik sok szempontból is példaértékű. Mindenekelőtt azért, mert kendőzetlenül szól a magyar helyesírással összefüggő néhány megkerülhetetlen kérdésről, az anyaországiakról és a mai határainkon túl is tapasztalhatókról egyaránt, így is példát mutatva arra, hogy a magyar helyesírás ügye kétségtelenül határok nélküli ügy. Felfoghatjuk úgy is, hogy helyesírásunk egyike a nyelv- és kultúramegtartó energiaforrásainknak.

Jó lenne, ha ez a kiadvány nemcsak a hazai magyar nyelvészeti tanszékek könyvtáraiba juthatna el, hanem a kisebbségben és a szórványban élő magyarság szervezeteinek a könyvtáraiba, klubjaiba, szellemi közösségeibe is. Hasznos lenne, ha a Balassi Intézet kulturális intézeteinek a könyvállományát is gyarapítaná ez a könyv, amelyik szemrevételezi helyesírás-tanításunk határon inneni és túli helyzetét. De több is ez a kiadvány – a továbbiakban erről is lesz szó.

Verseny – előadások – kötet

2013 őszén az Eszterházy Károly Főiskola Magyar Nyelvészeti Tanszéke 24. alkalommal rendezte meg a felsőoktatási intézmények Nagy J. Béláról elnevezett Kárpát-medencei helyesírási versenyét. A szakmai körökben joggal elismert és számon tartott eseményen a benevezett hallgatók helyesírási versengése mellett a helyesírás-tudomány eredményeit gazdagító előadások hangoztak el. A rendezvényhez kapcsolódóan napvilágot látott a 9. konferenciakiadvány is, ezúttal Helyesírás-tanításunk helyzete határon innen és túl címmel.

Korszakhatáron

A Bozsik Gabriella főiskolai tanár szerkesztésében megjelent mostani kötet nemcsak a versenyfeladatokat és azok megoldásait tárja a nyilvánosság elé, hanem a rendezvényen elhangzott előadásokat fogta egybe tanúságtevésül és szemléletformálásul. Mind a 24. rendezvény, mind az ebből az alkalomból megjelent 9. kötet is azért tekinthető korszakhatárt jelölőnek, mert a Magyar Nyelvi Osztályközi Állandó Bizottság elnöke összefoglaló, példákat is felvonultató előadást tartott A magyar helyesírás szabályai című akadémiai helyesírási szabályzat 12. kiadásának az előkészítő munkálatairól, és megtudható jelen tanulmánykötetből az is, hogy hamarosan megjelenik az új kiadás (39–44).

Leltározó előszó

Zimányi Árpád a kötet előszavában (6.) kiváló érzékkel fogta egybe a lassan negyedszázados, egykor országos, mára már Kárpát-medencei megmérettetéssé lett nemes hagyomány legfőbb tudnivalóit. Nemcsak a 2013. szeptember 20-án lezajlott helyesírási verseny tényeiről és adatairól kapunk hasznos ismerteket, hanem megtudjuk azt is, hogy a 24. Nagy J. Béla helyesírási versenynek felvidéki, délvidéki, erdélyi, prágai versenyzői és előadói is voltak. A határon túlról érkezett előadók mellett a hazai felszólalók is értékes tanácsokkal, hasznos mérési adatokkal, gyakorlatias útmutatókkal látták el a résztvevőket közvetlenül, közvetve jelen kötet olvasóit is.

Díjazottak egykor és ma

Mindenképpen dicséretes a Nagy J. Béla országos helyesírási verseny díjazottjainak (oktatási intézményüknek és annak helyének) a bemutatása (7–9) a kezdetektől (1987-től) napjainkig (2013-ig). Az eddig díjazott 74 versenyző nevét olvasgatva olyan nevekkel is találkozunk, amelyek a magyar nyelvtudomány újabb idejében elismert, rangos személyekké lettek.

A Nagy J. Béla-emlékplakettről

Nyilvánvaló, azért ért meg több mint két évtizedet az egri nyelvészek szervezte országos helyesírási verseny, mert kiszámítható, előremutató, hosszabb távra szakmai munícióval szolgáló, tehát joggal rögzíthető: sikeres. Éppen a sikerek késztették az Eszterházy Károly Főiskola Magyar Nyelvészeti Tanszékének vezetőit, oktatóit arra, hogy gondoskodjanak azok méltó elismeréséről, akik különösen példamutatóan tettek sokat a magyar helyesírás ügyéért: kutatásáért, oktatásáért és ezért a rangos versenyért is. Az elismerés szándékával hozták létre a Nagy J. Béla-emlékplakett kuratóriumát, és alkották meg a plakett adományozásának a kritériumait, majd terveztették meg és készíttették el Király Róbert szobrászművésszel az először 2002-ben átadott Nagy J. Béla-emlékplakettet; eddig 9 kiváló és méltán elismert, a helyesírás-tudományért fáradó szakember (10) vehette át. Azok kaphatják meg ezt az emlékplakettet, akik hosszú időn át szervezőként, zsűritagként, előadóként, eredményes felkészítőként segítették / segítik az Eszterházy Károly Főiskola Magyar Nyelvészeti Tanszéke által életre hívott országos, illetőleg Kárpát-medencei helyesírási versenyt.

Helyesírás-tudományi kiskönyvtár

A Nagy J. Béla országos helyesírási versenyhez kapcsolódóan 1996 óta 2013-ig kilenc kötet látott napvilágot elsősorban Bozsik Gabriella szerkesztésében; az ő munkáját segítették időről időre V. Raisz Rózsa és Zimányi Árpád, illetőleg egy alkalommal P. Eőry Vilma is. Ez a sorozat okkal nevezhető ma már kiskönyvtárnak, mert olyan témákat fognak át a kötetei minden alkalommal, amelyek a nyelvi tervezéshez, valamint a nyelvi norma kérdéseinek a sikeres elemzéséhez, újraértelmezéséhez éppúgy hozzájárulnak, amiként a gyakorlati helyesírás időről időre jelentkező gondjainak a sokoldalú vizsgálatához, a problémák egyértelmű megoldásához. Ennek a kiskönyvtárnak a darabjai helyesírásunk elvi és gyakorlati kérdéseit éppúgy megvizsgálták, ahogy a hagyomány és újítás dilemmáit is, vagy a helyesírás és a tanárképzés összehangolásának a korszerű lehetőségeit, amiként feltérképezték helyesírási kultúránknak a fejlesztéséért vállalható-megtehető tennivalóit, sosem rejtve véka alá a korjelző változásokat és a megoldandó írásmódokat, a legutóbbi kötet már nemcsak a határon inneni, hanem a határon túli helyesírás-tanítás helyzetét is górcső alá vette (11).

Tollbamondás

A Nagy J. Béla helyesírási verseny 2013. évi tollbamondása, a Mit kell tudni a klímaváltozásról? címmel égető és egyúttal világméretű jelentőségű témával foglalkozott (12). A 4 bekezdésnyi és 22 mondategészből álló tájékoztató szövegmű hibátlan leírásához kétségtelenül sokoldalú és biztonságos helyesírástudás kell. A szóismétléses alakok mellett a változatos tulajdonnévfajták és a belőlük képzett melléknevek is szerves részét adják a követelménynek, ahogy a számnevek írásmódjának az ismerete is elvárt. Mértéktartónak nevezhető ennek a tollbamondásnak a szerkesztője, ugyanis az elvárt tudás szintje elérhető, a feladat megbízhatóan teljesíthető, semmiképpen sem érezheti a diktátumot lejegyző megszégyenítettnek önmagát a helyesírástudásában esetleg mutatkozó űrök miatt.

Feladatlapok – versenylapok

A kívülálló és az igényes feladatokra váró tanárok, valamint versenyre készülők egyaránt elégedettek lehetnek az A) és B) feladatlapokkal összességükben. Ugyanakkor versenyhelyzetben lévőként előfordulhat, hogy rosszkedvűvé válok, tekintettel arra, hogy nemcsak példaanyagában térnek el egymástól ezek a feladatlapok, hanem a követelményekben is.

Az A) jelű feladatlap első feladata a helyes írásmódú alakokat kéri; a második feladat szavait -j vagy -ly betűvel kell kiegészíteni. A harmadik feladatban szószerkezeteket vagy összetételeket kell alkotni, bizonyítandó az egybe, külön vagy kötőjellel való írásban meglévő tudásszínvonalat; a negyedik feladat földrajzi nevek alkotását várja el, majd le kell írni az ezekből képzett melléknévi származékokat (13–15).

A B) jelű feladatlap első feladata számok, mozaikszók és rövidítések toldalékolásában meglévő tudást vár el úgy, hogy a teljes alakok rövid formáját kell leírniuk a versenyzőknek; a második feladat szabályok pontos felidézését igényli jellegzetes igaz / hamis feladattípus keretében. A harmadik feladatban szögletes zárójelben közölt idegen tulajdonnév és régies írásmódú családnév ejtésformáját kell helyesen leírni; a negyedik középpontjában tulajdonnevekből -i, -s vagy -beli képzővel alkotott melléknévi alakulatok szerepelnek (15–17).

Talán nem túlzás annak a megállapítása, hogy az A) jelű versenylap feladatai közelebb állnak a mindennapi nyelvhasználathoz, ugyanakkor valamennyi példaszó élőnyelvi, a követelmények reálisak.

Megoldási kulcsok

A versenylapokat követő megoldásokért köszönet illeti a szerzőt, a megoldások közléséért jelen kötet szerkesztőjét is, tudniillik ezeknek a feladatoknak a helyességét rendkívül rangos testület igazolta, a beváláspróbáját a magas színvonalú versenymezőny biztosította. A magyartanárok – kétségek nélkül – hasznosíthatják és hasznosítsák is a grammatikatanításon alapuló helyesírás-tanításban, az ismeretek erősítésében és számon kérésében is, mert nélkülözhetetlen mércét kapnak kézhez most is, a Nagy J. Béla országos helyesírási versenyhez kapcsolódó kiskönyvtár immár 9. kötetében is (18–20).

Az elhangzott előadásokról

Az elhangzott előadásokat az előadók nevének betűrendjében találjuk meg jelen kiadványban.

A központozás tanítása állt Bakonyiné Kovács Bea előadásának homlokterében (21–38). Az Eötvös József Főiskola Neveléstudományi Kara Pedagógusképző Intézetének tanára nem ért egyet a központozási hibákat bagatellizáló iskolai javítási gyakorlattal, ott ugyanis az írásjelhasználatban vétett hibák egyvonalasak, ugyanakkor sok szóban a j-ly tévesztése súlyos vétségnek számít. Egyértelmű álláspontot ismerhetünk meg: „a helyes központozás segít a szövegek értelmezésében” (21.), amelyik álláspont azért is érvényes, mert ma már bizonyított, hogy a hevenyészett írásjelhasználat, az írásjelek szabályainak gyenge ismerete határozottan rontja a szövegmegértés eredményességét. A szerző határozottan mutat rá Tolcsvai Nagy Gábor és Villó Ildikó tarthatatlan nézetére, miszerint „a helyesírásnak csak szabályai vannak, normája nincsen”, ugyanakkor nyilvánvaló, hogy „az írásjelhasználatnak van normája” (25.).

A helyesírás-tudomány kutatási adattárát szolgálják a 3214 tollbamondásból álló korpusz tanúságtevései, ezekkel az eredményekkel feltétlenül meg kell ismerkedniük a magyartanároknak és a nyelvpolitika kérdéseivel behatóan foglalkozóknak is. Ugyanígy továbbgondolandók és mielőbbi széles körben hasznosítandók a Bakonyiné Kovács Bea összegezte módszertani tanulságok, amelyek közül itt is megemlítendő, hogy az interpunkció tanításának koncepcionális problémája a megfelelő szintetizálás hiánya, mert a helyesírási ismeretek rendszerezéséből a központozási ismeretek rendszerint kiszorulnak, a diákok szemében lényegtelennek tűnhetnek a központozási hibák (30).

A központozás tanítása ellentmondásainak a feloldására a szerző Keszler Borbála útmutatásait, a nyelvtani viszonyokhoz igazodó, és érvényességük szerint három funkcionális csoportba sorolható szabályra hívja fel a szakmai közvélemény figyelmét, így a) a kötelező írásjelhasználatra; b) az alternatív írásjelhasználatra; c) a nem szigorúan előíró jellegű írásjelhasználatra. A gyakorlat felől messzemenőkig támogatandónak tarthatjuk ezt a funkcionális szemléletű, az oktatásban jól alkalmazható rendszert, tudniillik felhasználóbarát, megengedve a nyelvhasználó szabadságát, ugyanakkor teret ad a választás felelősségének a megélésére is.

Előadásában és annak a szerkesztett változatában is Fercsik Erzsébet azt tekintette át, hogy a Budapesti Korrektorok és Revizorok Körének milyen szerepe volt a magyar helyesírás történetében a 19–20. fordulóján és a 20. század elején (33). A szerző a Budapesti Korrektorok és Revizorok Körének működéséből elsősorban a helyírás alakításával és a nyelvi-helyesírási ismeretterjesztéssel kapcsolatosakat emelte ki. Összegezésül rögzítette: a helyesírás-történetben a Budapesti Korrektorok és Revizorok Körének a működése megkerülhetetlenné lett a nyomdai helyesírás megteremtéséért indított társadalmi mozgalom, valamint Az egységes magyar helyesírás szótára és szabályai létrejöttében, a tevékenysége hozzájárult az írott nyelvi norma kialakulásához (33–38).

Hogy egy-egy helyesírási szabályzat nem lehet örök, nem maradhat változatlan, azt Keszler Borbála bizonyította, hivatkozva a nyelv folytonos változására és a nyelvről való felfogásunk alakulására. A Hagyomány és újítás az AkH. 12. kiadásában című előadása, valamint dolgozata körültekintő időrendi áttekintését nyújtja annak, hogy megalakulásától kezdve az Akadémia célja volt az anyanyelv fejlesztése, magas szintre emelése a magyar nyelvű tudományművelésért (39–41). Az MTA Magyar Nyelvi Osztályközi Állandó Bizottsága szándékai szerint nagyobb változtatások nélküli, könnyebben használható szabályzatot ad a használók kezébe. A változtatásokat – példákkal szemléltetve – kilenc pontba rendezte a bizottság elnöke, és mindezeket máris megismerhetik az AkH. 12. kiadása iránt érdeklődők a Nagy J. Béla országos helyesírási verseny 9. kötetéből (41–44).

Értesülhetünk a 12. szabályzathoz csatlakozó, jelentősen megújuló szótárról is, például arról, hogy az illető szó írására vonatkozó szabályokra utalószámok hívják fel a felhasználók figyelmét, továbbá: „A címszók után következő, előtag és utótag szerint csoportosított szókapcsolatok és összetételek a különírási-egybeírási kérdések megoldásához segítenek hozzá”, továbbá a szerkesztők szem előtt tartották a szakmai helyesírások írásmódját is (44).

A 28 tételes irodalomjegyzékére hivatkozó dolgozatában ad tájékoztatást Misad Katalin arról, hogy a pozsonyi magyar tanszéken hogyan szervezték meg a helyesírás tantárgy helyét, majd arról is körképet kapunk, melyek a magyar helyesírás szlovákiai oktatásának tapasztalatai. Körültekintő elemzést készített a szerző arról, hogy a szlovákiai kisebbségben élő magyar beszélők nyelvhasználatában, így az idegenszerű kifejezés- és szerkezetformáik esetében már nemcsak az élőnyelvi megnyilatkozásaikban, hanem az írott nyelvben is egyre gyakrabban jelennek meg az anyaországitól eltérő idegen nyelvi hatások. Láthatóvá vált a kutatási tapasztalatok nyomán, hogy a helyesírás vonatkozásában nem erőteljes a többségi, vagyis a szlovák nyelv hatása, bár a kisebbségi magyar nyelvű sajtótermékek helyesírás alapú vizsgálatai azt bizonyítják, hogy ez a terület sem mentes az idegen befolyástól. Tényekre támaszkodva állapítja meg a pozsonyi szerző: „a helyesírás esetében formai jelenségekkel van dolgunk, rendszerbe foglalt egységét könnyebb követni, megtartani.” (45). Örvendetes hír, mert vizsgálatok bizonyítják: „a magyar helyesírás státusza a kisebbségi helyzetben élők számára is egyértelmű” (46).

Ez a tanulmány hosszabb távra szóló üzenetet is hordoz, mégpedig az anyaországi nyelvpolitika és helyesírás-tudomány művelői számára, jelesül: nagy a szükség a Magyarországon megjelenő helyesírási kiadványok határtalanítására, vagyis arra, hogy mind a szerzők, mind a szerkesztők vegyék figyelembe szóanyagok összeállításakor az anyaországitól eltérő határon túli magyar szavak, elnevezések legjellemzőbb példáit, és ha kell, akkor szabályozzák ezek írásmódját (46).

Feltétlenül érdemes népszerűsítenünk, hogy Szlovákiában magyar vonatkozású tanulmányok végzésére Pozsonyban, Nyitrán, Komáromban, Besztercebányán, Eperjesen van lehetőség (48). Örvendetes az a hír is, miszerint A magyar helyesírás kurzus törzstárgyként szerepel a pozsonyi magyar tanszék minden magyar vonatkozású képzési programjában, tananyaguk a helyesírási szabályzat fő témaköreihez igazodik, a program megvalósítása előadások, gyakorlati jellegű órák, feladatlapok kitöltése, otthoni felkészülés, ellenőrzés, csoportmunka, konzultáció keretében történik. Példamutató a pozsonyi tanszéknek az a döntése is, amelyik szerint a kötelező helyesírási kurzus mellett választható diszciplínaként is jelen van a helyesírás. A választható helyesírási órák adnak támpontokat a helyesírás-tanítás módszertani kérdéseinek a feldolgozására a kurzus egyéb céljainak a megvalósítása mellett (48–50).

Befejezésül ez a tanulmány súlyos, széles összefogást igénylő helyesírási problémára irányítja a helyesírás-tudomány szakembereinek a figyelmét, nevezetesen: a földrajzi nevek és az intézménynevek írásának a megoldására, különös tekintettel a szóban forgó névfajták egyes típusainak a szlovák és a magyar helyesírásban eltérő írásmódjára (50–52).

Alap- és középiskolás tanulókra (N = 460) és az ezen az iskolafokokon tanító pedagógusukra (= 220) is kiterjesztett kérdőíves vizsgálata tapasztalatait összegezte Simon Szabolcs, amikor beszámolt szlovákiai magyar fiatalok helyesírásáról, nyolc szempontból (56, 57, 59), ezek közül különös tekintettel arra, hogyan vélekednek a helyesírásról az alap- és középiskolás tanulók és tanárok. Az adatokat %-értékben és grafikonokon (1–3.) is bemutatta a szerző. Így vizuálisan is nyilvánvalóbbá lehet: „Fény derült arra, hogy mind az alap-, mind a középiskolás tanulók számára nehézséget jelent a helyesírás, a tanulók és a pedagógusok szerint egyaránt (…), az újabb kommunikációs létmódok (internetkommunikáció, chatelés, SMS-üzenetek) nyelvhasználata negatív hatással van a tanulók helyesírási készségeinek kifejlődésére” (56).

A 2004–05. tanév érettségijének az eredményeit (60–61) adatokkal és az azokból levont következtetésekkel bemutatva jutott el annak a megállapításáig a szerző, hogy az A) szinten érettségizettek 10%-a az adható 4 pontból egyáltalán nem kapott pontot, míg a B) szinten érettségizetteknél ennél jóval rosszabb volt a helyzet (61). A Selye János Egyetem oktatója olyan problémával zárja dolgozatát a helyesírás és a kétnyelvűség vonatkozásában, amelyikre a nyelvpolitika és a helyesírás-tanítás szakembereinek feltétlenül és nagyobb eredményességgel kell figyelniük a továbbiakban (61).

A Nagy J. Béla országos, illetőleg Kárpát-medencei helyesírási versenyre Kézdivásárhelyről érkezett Szántó Bíborka pedagógusjelöltek nyelvjárási, valamint interferenciajelenségekkel magyarázható helyesírási hibáit tekintette át tanulmányában. Vitathatatlan, hogy az iskolai anyanyelvoktatás hangsúlyos célja a köznyelv elsajátíttatása, illetőleg pallérozása, ezért a nyelvjárási anyanyelvűséggel rendelkező tanulóktól szintén a köznyelvhasználatot követelik meg a pedagógusok, mindeközben már elfogadott, hogy egyáltalán nem szerencsés figyelmen kívül hagyni a regionális nyelvváltozatot és a másodnyelvi hatást, az ezekért történő stigmatizálás meg végképp megengedhetetlen. Ehhez a kérdéskörhöz kapcsolódott az erdélyi előadó tanulmánya, amelyik a Kézdivásárhelyen tanuló pedagógusjelölteknek (N = 40) a nyelvjárással, illetőleg a román nyelvi hatással magyarázható hibatípusait tekintette át (63).

A Babeş–Bolyai Tudományegyetem Pedagógia és Alkalmazott Didaktika Intézetének óvópedagógus- és tanítójelölt hallgatói 2013-ban a középiskolásoknak szervezett Implom József helyesírási vetélkedőbe kapcsolódtak be, tudniillik ez ideig semmilyen ilyen irányú megmérettetésben még nem vettek részt. A szerző a helyesírási feladatlap nyelvjárási jelenségekkel magyarázható hibatípusait vizsgálta meg, nevezetesen: az egybe- és különírást, a magánhangzók időtartamának jelölését, a tulajdonnevek, a j-ly írását, az elválasztás alkalmazását, a mássalhangzók időtartamának helyesírását és az írásjelezést, majd elemezte is a feltárt adatokat (64–70).

A tények számba vételét követően megállapíthatóvá vált, hogy ez a vizsgálat nem alkalmas arra, hogy teljes képet nyújtson az óvópedagógus- és tanítójelöltek nyelvjárásfüggő és interferenciajelenségekkel magyarázható hibáiról. Árnyaltabb képet kaphatna a kutató, ha a pedagógusjelöltek szabadon írt szövegeit vizsgálná meg ebből a szempontból (71). Szántó Bíborka további következtetései és javaslatai széles helyesírás-tudományi érdeklődésre tartanak megkülönböztetett figyelmet: „Kontrasztív alapú anyanyelvoktatásra van szükség a helyesírás fejlesztése érdekében. Elengedhetetlen a köznyelv-regionális nyelv kontrasztív szemlélete annak érdekében, hogy a nyelvjárási háttérrel rendelkező hallgatók számára a kiejtés szerinti írásmód értelmezhetővé váljon” (71).

Azt vizsgálta meg az Eszterházy Károly Főiskola Comenius Tanítóképző Karának tanára, Toma Kornélia, hogyan érvényesül az emlékképek szerepe a helyesírási teljesítményfokban. Sárospatakon a helyesírás tantárgy a szakmai ismeretek között már az 1. félévben jelen van, és ez így szerencsés az eredményesség vonatkozásában. Ugyanakkor „külön probléma, hogy a határon túlról érkező hallgatók nagy része nyelvjárásban beszél, a mai magyar köznyelvi hangrendszert nem egészen birtokolja, a magyar nyelvi képzettségük általában véve egyenetlen, helyesírási készségük fejlettsége átlagos vagy annál gyengébb. Mivel többségük levelező tagozaton tanul, fejlesztésük az adott körülmények között szélmalomharcnak tűnik” (73). Recenzensként nem mehetek el szótlanul e mellett a probléma mellett, hiszen erősen feltételezhető, hogy ezek a levelező tagozatos hallgatók vagy tanítanak már, vagy előbb-utóbb tanítani fognak; de milyen eredményességgel végzik – többek között – a helyesírás-tanítás nem éppen egyszerű teendőit, ha a szakmai jellegű alapjaikról azt kellett megállapítania Toma Kornélia főiskolai oktatónak, amit szó szerint idéztem tőle?

Jelen tanulmányában áttekintést ad a szerző a 2012. évi Nemzeti Alaptanterv azon pontjairól, amelyek az 1–12. évfolyamban megtanítandó, gyakorlandó, ellenőrzendő nyelvtani tudnivalókra és helyírási szabályokra vonatkozó ismereteket, valamint a szabályok alkalmazását tükrözik (75–76). Toma Kornélia az előadásában és az egri konferenciakötetben is bemutatja az írás alkalmazásának azokat a formáit, amely tevékenységeket végeztetik a sárospataki hallgatókkal, vagyis a másolás, a tollbamondás és az emlékezetből történő írás jellemzőit és ezeknek a pedagógiai munkában hasznosítható értékeit (77–79). A szerző megítélése szerint el kell vezetni a főiskolai hallgatókat abba az állapotba, „amelyet az érzékszervek intenzív bekapcsolása jellemez” (79).

A Nagy J. Béla országos helyesírási verseny kiskönyvtárának 9. kötetében udvariasságból a tanulmánysorozat végére helyezte a szerkesztő, Bozsik Gabriella a nyelvészeti szakkifejezések helyesírásáról szóló dolgozatát, amelyikben 1649 adatot, vagyis terminus technicust közölt toldalék nélküli alakban, de bemutatta azt a formát is, ha a kapcsolódó toldalék hatására megváltozik az írásmód (80–94). Azért is jelentős ez az összeállítás, mert a szakmáknak, mesterségeknek, továbbá a tudományterületeknek is megvan a saját szókincse, ezért ezt a rétegezett fogalomapparátust az adott dologban benne lévők, illetőleg a művelői megtanulják, használják szóban és írásban egyaránt. Erőteljesen képesek a foglalkozások, illetőleg tudományterületek hitelességét is érzékeltetni a helyénvaló terminus technicusok, amelyek „az eredetüket tekintve gyakran görög, latin, német és mostanában angol eredetű szavak. Ennélfogva számos kiejtési és helyesírási problémát vetnek föl (…)” (80). A fontosabb nyelvészeti szakkifejezések gyűjteményébe azokat a viszonylag gyakran használt szakkifejezéseket emelte be Bozsik Gabriella, amely terminus technicusok „évek óta újra és újra helyesírási hibatípusként jelentkeznek a leendő pedagógusok írásbeli munkáiban” (80).

Helyesírási bibliográfia

A Helyesírás-tanításunk helyzete határon innen és túl című tanulmánykötetet egy helyesírási bibliográfia zárja. Összeállítója, Fercsik Erzsébet 1954-től 2013 augusztusáig tekintette át a magyar nyelvű, helyesírással kapcsolatos szakirodalmat, és ennek az adatgyűjtésnek az eredménye az itt tanulmányozható, 419 tételből álló szakirodalom-jegyzék, amelyik nyilvánvalóan eredményesen kamatoztatható a helyesírás-kutatásban, a helyesírás-tanításban, a további nyelvi tervezőmunkában is (95–110).

Összefoglalásul

Illesse köszönet az Eszterházy Károly Főiskola Magyar Nyelvészeti Tanszékét, mert ezúttal, mégpedig 24. alkalommal is megrendezte a felsőoktatási intézmények Nagy J. Béláról elnevezett Kárpát-medencei helyesírási versenyét, amelyhez kapcsolódóan újabb kötettel, jelesül a 9.-kel gyarapította az eddig is nagy sikernek örvendő, a helyesírás-tudományt és kiváltképpen a gyakorlati helyesírás-tanítást segítő sorozatát.

Ebben a tanulmánykötetben olyan sürgős teendők kerültek reflektorfénybe, elsősorban az AkH. megjelenés előtt álló 12. kiadása, továbbá a határon túli alap- és középiskolák, valamint az itthoni és a külhoni magyar pedagógusképző intézmények helyesírás-tanítással foglalkozó kutatási tényei, adatai, az ezekből levont következtetések, amelyekre egyetemlegesen a magyar nyelvtudománynak, de középtávú és hosszabb időtartamra is figyelve a helyesírás-tudománynak kell stratégiát kidolgoznia a környező országok magyar nyelvészeti tanszékeit is bevonva.

 

Bozsik Gabriella (szerk.): Helyesírás-tanításunk helyzete határon innen és túl (A Nagy J. Béla verseny előadásai, feladatai és egyéb tanulmányok). Eszterházy Károly Főiskola Magyar Nyelvészeti Tanszéke, Eger, 2013., 112 p.

Új hozzászólás