Pusztay János

Puszay János

Halmai Tamás

Halmai Tamás

Magyari Sára

Magyari Sára

Pomozi Péter

Pomozi Péter

Kövesdy Zsuzsa

Kövesdy Zsuzsa

Fráter Zoltán

Fráter Zoltán

Minya Károly

Minya Károly

Ilosvay Selymes Pál

Ilosvay Selymes Pál

(Ny)elvi kérdések   1-100.

Horváth Péter Iván

Horváth Péter Iván 100 ismeretterjesztő írása

Írások

Nyelvemre harapva
1-75.

Hartay Csaba

Hartay Csaba 75 szatirikus nyelvi írása

Írások

A liftmentő. Beszélgetés Temesi Ferenccel (a) Bartókról („”)

2012.11.26.nincs hozzászólás

A könyv borítóján furcsa látvány Bartók nemzetiszínű indián tolldísze (a borítót Gerhes Gábor tervezte), ráadásul még óriásplakátokon is vizuális botrányt kelt. Állásfoglalásra késztet. Ahogy a Por, a Híd, a Pest és a Kölcsön Idő is.

Többes regény, regények a regényben, szövegek, szövegtípusok, stílusok, valóság és fikció, eredeti és (ön)idézett szövegek kavalkádja. A történetekből kimagasló, emberarcú, szerethető Bartók-képpel. És egy kíméletlenül őszinte, Életrajzolóval, ahogy Temesi mondja: egy „semmi figurával”.

A tenyérnyi, legalább harminc négyzetméternyi lakásban: könyvek mellett (mintha valaki a saját könyvtárában lakna), regények, regénykezdemények: papírok, újságkivágások, valódi, szinte kalligráfiának látszó, vastag piros-zöld irónnal rótt kéziratok, sok-sok színes dosszié, füzetek, zsúfolt íróasztal és számítógép. Egy óriási ágy, óriásképernyős tévé melyen többnyire élő sportközvetítéseket és filmeket néz az estére már fáradt szerző, kazetták, CD-k, DVD-k, pendrive-ok, egy parányi kanapé, ahol épp egy vendégnyi hely van csak. Oda ülök. „Mentes” ásványvizet kortyolgat. Már egészséges életet él. Vittem könyvet, megmutattam egy Bartók CD-t. Felcsillant a szeme. Rögtön elkérte. A lakás mellett rögtön a lift. Temesit, mivel sokat van otthon, kiképezték liftmentőnek. Dolgozik, s ha megszólal a csengő, menti a liftbe szorulókat. Mondom neki, ugye, szimbolikus? Mint Illyésnél az a bizonyos gátőr. Eszembe se jutott, feleli. A Bartókra térünk.

–          Megkérdezték, hogy miért 110 fejezet, miért nem 111. A Fibonacci-féle számsorozatra (képzési szabálya: minden tag egyenlő az előző két tag összegével: 1, 2, 3, 5, 8, 13, 21…) építettem a regényt (21+34+55), de négy helyen ösztönösen belenyúltam a szerkezetbe. Három síkot kapcsolok össze: Bartók magyarországi és amerikai útját, valamint Életrajzoló utóbbi tíz évét. Ez nyelvileg is különbözik, persze a végén már átjátszik egymásba – itt-ott. A két élet, a két szál az aranymetszés szerinti 69. történetben találkozik egy időutazásos pillanatban. Bartók 1941-ben él ugyanabban a szállóban Friszkóban, mint Él, aki 2003-ból jön a rossz hírrel: hogy ön már klasszikus. Egész életemben erre a regényre készültem, s a végén 14 hónap alatt írtam meg. Szinte apa-fiú kapcsolat kezdett kialakulni köztünk.

–          Milyen út vezetett Bartókhoz?

–          A legnagyobb és a legnehezebb, halálokon át. Nekem a beattől Bartókig vezetett az utam. Bartók mindig, mindenben benne volt. Ott volt, ott van. Benne volt a beatzenében is. A három B.(most ne Brahmsra gondoljatok)! Bartók benne van a mai dzsesszben, a régi Emerson Lake & Palmerben stb. Vagy kétszázszor meghallgattam Az éjszaka zenéjét…  Legalább százötvenszer az Allegro Barbaro-t. Egy festő barátom a Mikrokozmosz őrültje volt. A legjobb, ha Bartók maga játszik. Vannak titkos kedvenceim. A nyilvánosak: a Zene és a Concerto, de remélem, ez nem látszik meg a nagyon a regényen. Ha ez az út létezik, akkor másnak is lehetséges megjárnia a maga útját. Ez az én Bartókom, és beszél. Írjatok jobb Bartók-regényeket, most ne szótárakat, jó?

–          A zenén kívül is kell lennie valamilyen kapcsolatnak…

–          Az égvilágon semmi. Az egyik figura sikeres és belehal. A másik figura sekélyes, és majdnem belehal. Eddig háromszor voltam a halál kapujában. Legutóbb újra kellett mindent tanulnom.

–          És Szeged, Rákoshegy, népiesség-modernség?

–          Ja, igen. Bartók szegedi koncertje, amely arra ösztönözte Bálint Sándort, hogy életét Szeged néprajzának szentelje, de ott ül Juhász Gyula és József Attila is. Bartók szeretett  idejönni, mert közeli szülőhelyére, Nagyszentmiklósra emlékeztette a környék. Rákoshegyen tíz évig élt, én tizenöt évig. Rákoshegy a vidék, valamikor harapni lehetett a csöndet, ami a legjobb zene, de meg is rostálja a barátokat. Ezt át tudtam élni. És ott az igazi avantgárd, ahogy Bartók beemeli a népi motívumokat… Bartók mondja, hogy az én helyem az íróasztal és a zongora között van. Minden zene népzene, mi csak „elrendezői” vagyunk a dolgoknak… Nekem csak ötleteim vannak és egyetlenegy gondolatom.

–          Mi az?

–          Nem kell kimondani. Egyszer kicsúszott a számon, de ne írd le.

–          Van Temesi-stílus?

–          A nyelvben minden az enyém. The word is mine, ez a szójáték is benne van a könyvben. Egy pici hasonlóság: Bartók is szeretett a nyelvekkel játszani, például francia nyelvű levelet görögül írni, önparódiát is írt a gyűjtéseiről legnagyobb szerelmének, ragyogó író is lehetett volna. De több lett. Magasabb. Mint amennyivel a zene a jelentéssel súlyosbított nyelvi létezés fölött van. Megmártózni a nyelvben és beemelni stílusokat – ez az én utam. Mindent a nyelvből merítek. És persze mások meg tőlem. (Anyám egyszer azt mondta: Bármiről írsz, ugyanúgy írsz. Mások ezt stílusnak hívják, Anyu, mondtam neki.) „Mindegy mit idézünk, az is idézet. Az idézet idézetének idézetét adjuk” – vallotta barátom, Páskándi Géza, e regény lakója. Én csak mesemondó vagyok, ám olyan, aki leírja a meséket. Azután meg elfelejti. Írásaim végső formáját csak felolvasásban nyerik el. Mindig fel kell olvasnom az írásaimat, utána lesz csak végleges. Végleges? Soha nem végleges… A Bartókból legalább ötven oldalt akartam húzni. És fogok is. Hogy mennyi hiba maradt a regényben, azt csak én tudom igazán. Lehet, hogy meg is írom a kritikáját, mint Walt Whitman tette, „A fűszálak”-kal. Viszont sok újításom, regénycsavarásom, megoldásom van. Például csak egy, hogy fordítóprogrammal butított szöveget gyártottam. Talán rájönnek, hol. Ez egy igazi szövegregény, csak épp életes szövegek ezek.

–          Fordítottak tőled idegen nyelvre?

–          Csak részleteket. Azt hiszem, beletörik a bicskájuk. A Bartókot tudatosan egyszerűbb nyelven írtam, hogy lefordíthassák, s hogy film készülhessen belőle.

–          Elismerés?

–          Legutóbb egy ritka beszédű norvég íróval barátkoztam, amikor egy ismeretlen, fekete hajú, szemű, dzsekijű fiatalember odajött hozzám, kezet szorított: „Főnök, azt mondja, hogy főnök, nem azt, hogy mester, szóval: főnök, kösz a bátorságot, hogy meg merted írni”. Szakmába járni nem jó. Ketté van vágva a szakma. Utoljára (Lázár) Ervin temetésén volt együtt. Kritikát nem olvasok már. Öreg vagyok nebulónak, bár maradtam amatőr. Profi író az az amatőr, aki nem hátrál meg, ezt leírtam a regényben. A senki földjén állok, mindenki lőhet rám, lőnek is. Annyira telelőttek ólommal, hogy az újabb lövések visszapattannak rólam. Ricochet (visszapattanó lövés) mondja az angol. Most is a legfőbb baj, hogy én írtam meg ezt a regényt… És nem ők. A Porral se tudtak mit kezdeni. Lerántották hát a maguk szintjére. Mindenki, aki a Bartókról ír, vagy nem ír, bizonyítványt állít ki magáról. Bartókot nem érdekelte, ha tömjénezték, az se, ha trágyával hajigálták, azt kereste, hogy a kritika írója értette-e a zenéjét. Legtöbbször nevetett, mert legtöbbször nem értették. Saját szava volt rá: vasfütty. A vasfüggöny leeresztése után kitapsolnak, és kifütyülnek. De hát „Nem ér föl már szitkozódás, piszok: Lyányok s ifjak szívei védenek”. Ha még fölismerhetők az újabb generációk számára ezek a sorok…

–          Tényleg, miért nem született eddig Bartók regény?

–          Akik megírhatták volna, még ismerték, elfogultak voltak, és ömlengős tisztelet áradt belőlük.

–          Miért nem Kodály?

–          Bartók a legnagyobb, maga az egyszemélyes nemzeti avantgárd. Élete filmszerű. Kodály, az egyetlen barátja itt maradt arrière-garde-nak, kényszerből. Élete nem ábrázolható gyors vágásokkal.

–          Kinek szól a regény?

–          Ifjú szívekben élek… Inkább nőknek szól, olvasóink 80%-ban nők. Az olvasással lesz kész egy regény, akkor él célba a könyv. A félkörből akkor lesz kör. A regényírás egyébként párbaj, amelynek végén mindig a regény győz.

– Mi a módszered?

– Két műszak egy nap. Délben a Csendes-óceán hallgatása választja el a kettőt. Korábban jegyzeteltem. Most is vannak apró jegyzőfüzeteim. Régen egy év, egy füzet. Majd két év egy füzet. Ma számítógép. Meg azok a színes dossziék. Minden regénynek is külön füzete van nálam. Egyedül a Bartóknak van kettő. Ilyen még nem volt! Bartókhoz alázattal közelítettem. Mindent elolvastam róla. Amit lehetett, meghallgattam. Azután szituációkba helyeztem, hogy megszólaljon Bartók és a környezete. Mindenkinek nem szólalnak meg!

– Idézéseidet, sőt idézési technikádat olykor kifogásolják…

– Nem figyeltek fel rá, de a Híd is idézőjellel kezdődik és azzal végződik! A Bartókban már külön lapra tettem a kezdő és a záró idézőjelet, hogy feltűnjön. Nem válnak el élesen az idézetek. A leírást és a beszéltetést olykor szándékosan egybemosom. Ezért nem használok a párbeszédek elkülönítésében gondolatjeleket.

–          Mi következik?

–          Írom a regény regényét, a Piano 4856-ot, valamint az apámról szólót, Apám, a lábjegyzet címmel, a 12. résznél járok…És nagyon csöndben készül a Veronika is. De ez még titok.

–          Aki elolvassa a könyvedet, megszereti Bartókot. De a zenéjéhez hogyan közelítsünk?

–          Kezdésül a Gyermekeknek című művet ajánlom. De a YouTube-on bármit, amit ő játszik. Még valami: még a kórházban egy hajnalon az ablak sarkában megláttam egy szuperszonikus repülőt, ami azzal szórakozott, hogy kottavonalakat húzott egymás alá. Istenem, Bartók. Aztán, amikor leírtam az utolsó fejezet után a pontot (mely nem a vége volt a regénynek), kimentem a lodzsára, és rágyújtottam. Egy repülő csíkokat húzott egymás alá, igen…

A beszélgetés rövidített, szerkesztett változata az Édes Anyanyelvünk 2012/5. (decemberi) számában jelenik meg.

Új hozzászólás