Az indián és eszkimó nép- és nyelvnevek magyar helyesírása

2011.07.20.nincs hozzászólás

Alapvetés – Többéves előkészítő munka után 1999 januárjában jelent meg „A világ nyelvei” című kötet, az első magyar nyelvű nyelvészeti lexikon. A mű indián vonatkozású anyagának szerzőjeként azzal a problémával (is) szembesültem, hogy korábban az indián nyelvek jó részének magyarul még nem (vagy csak elvétve), illetve több egymástól különböző formában jelent meg a neve.

Ugyancsak e lexikonban jelent meg először Magyarországon az indián nyelvek teljes genealógiája, így nemcsak a nyelvek, hanem az osztályozási szintek nevét is magyarítani kellett – sőt, magukat a szintek megnevezéseit is.

Ezért avatott nyelvész szakértőkkel (Fodor István professzor, a lexikon főszerkesztője, Kölni Egyetem; Fábián Pál professzor, a Magyar Nyelvi Bizottság akkori elnöke, ELTE és Földi Ervin ny. térképész, a MNyB állandó meghívott szakértője) tételesen végignéztük a névanyagot, megegyeztünk a magyarítási elvekben és a konkrét névalakokban. A lexikon megjelenése után az anyagot benyújtottuk a Magyar Tudományos Akadémiának is, és a helyesírást szabályozó Magyar Nyelvi Bizottság 2005-ben a kidolgozott átírási elveket és a konkrét névalakokat tartalmazó terjedelmes (bár persze teljesnek sosem tekinthető) listát elfogadta, „kanonizálta”, így azok ma már helyesírási szabályzatunk részét képezik.

Alább vázoljuk az átírás elveit, részleteit, bőséges példaanyaggal kiegészítve (a „teljes” magyarított lista terjedelmi okokból itt nem kap helyet). Az említett lexikonban megjelent ugyan valamennyi nyelv neve, de többtucatnyi szócikkben elszórva, és nem elhanyagolható mennyiségű nyomdahibával. Egy közel „teljes” és korrekt lista; amely tartalmazza az eszkimó nyelvek neveit is, megjelent Siposs András: Az indián nyelvek (2006) c. művében. (Ezt az MTA 2010-ben Pedagógus Kutatói Pályadíjban részesítette.)

A magyar névalakok problémái

Az írásmódban az idegen nyelvű szakirodalomra vagyunk utalva, ám a bennszülött nevek első európai nyelvű (többnyire angol, spanyol) átírása már eleve magában rejti a fonetikai torzulás lehetőségét. (Nemritkán még ezeken a nyelveken sincs kialakult, rögzült, egyféle írásmód, hanem inkább egymással vitatkozó „iskolák” és professzorok által használt változatok.) További megnevezési nehézség, hogy a nép/nyelv nevek alapalakja sokszor kétséges, mert más nyelveken esetleg (formailag) többes számúak, bár egyes számúként használják őket, avagy főnévi használatban is melléknévi alakúak (vö. spanyol: Incas, angol: Aztecan). Számos név már (pl. a kalandregények, elsősorban Cooper és May írásai, korábbi fordításaik folytán) beivódott a köztudatba, nemegyszer nem pontos, sőt egyenesen helytelen formában (a német nyelv „felülírta” az angol, francia ejtési szabályokat; és nagyobb volt kulturális hatása Magyarországon, mint emezeké) – ezeken azonban nem változtattunk (pl. apacs, irokéz, csejenn). Az önelnevezések (autonimák) gyakran az adott nyelven csak ‘a nyelv’, ‘emberi nyelv’, ‘a mi nyelvünk’, ‘az igazi nyelv’ jelentésűek. Más esetben a megnevezések gúnynevek európaiaktól, szomszédoktól (‘rabszolgák’, ‘barbárok’ stb.); ill. egyszerű köznevek (‘vörösek’, ‘hajósok’, ‘nagy hasúak’, vagy a totemállatra utalnak: ‘hódok’, ‘sólymok’, stb.). Gyakori, hogy egy nyelvnek több neve is van használatban. (Az említett könyvben igyekeztem minél több névalakot felsorolni a tételes listában, de sosem hihetjük, hogy ez egyúttal minden lehetséges is. A források abban sem egységesek ugyanis, hogy egyáltalán mely nyelveket sorolnak fel létezőként, vagy valaha létezettként. Épp ezért fogalmazzuk meg az átírás elveit, hogy bármely, a listához képest „új” név ugyanígy magyarítható legyen.) Ha a nép/nyelv neve valamely európai nyelven (többnyire angolul vagy spanyolul) egyszerű köznév, akkor a magyar megfelelőt használjuk (pl. yellow knife helyett sárga kés, beaver helyett hód, orejón helyett nagy fül); de az autonimákat csak átírjuk az adott nyelvből (vö. Helyesírási Szabályzat 202.c) pont), még ha köznévi jelentésű is a szó. A külföldi szakirodalomban terjedő gyakorlat az, hogy az akár már széles körben elterjedt, de másoktól származó, esetenként pejoratív elnevezések helyett az autonimákat részesítik előnyben. Ez egy könyv fordításakor, vagy egy újságcikk megírásakor fokozott feladatot, utánjárást ró a szerzőre. (A fent felsorolt példákban a sárga kés, hód, nagy fül helyett rendre a tatszanottin, szekani, koihoma elnevezés a javallott. Az említett mű tételes listájában a teljes „fordítókulcs” is megtalálható.) A leírt névalakok mindenütt magyar helyesírásúak, de persze ez sokszor csak közelítő pontosságú, hiszen nyelvünkből bizonyos hangok hiányoznak.

Az is hajtóerőként szolgált e magyarítási munkában, hogy az elmúlt években több látványos, színes kivitelű munka (könyv, folyóiratcikk, térképmelléklet) jelent meg itthon Amerika, azon belül a Vadnyugat (ős)történetéről, s ezekben olyan (következetlen, nem egységes, helyenként kifejezetten elvetendő) névátírási gyakorlat körvonalazódott, amit ellensúlyozni látszik szükségesnek. Az alább vázolt elvek és részletek próbálnak (és remélnek) józan, elfogadható gyakorlatot meghonosítani.

A magyarítás alapelvei, részletei

Az alábbiakban felsoroljuk a hangzóátírás alapelveit, mindegyik esetet példákkal illusztrálva, megadva az eredeti helyesírás szerinti alakot (ahol kell, kezdőbetűvel jelölve, hogy angol, francia, spanyol vagy portugál ortográfiáról, avagy eredeti nyelvű önelnevezésről van-e szó), majd „®” jelet követve a magyar változatot. Az angol helyesírás szerint minden nép- és nyelvnevet nagybetűvel kell írni, de természetesen magyarul kisbetűvel írjuk a nyelvek nevét (leszámítva a helyesírás egyéb szabályai szerint nagybetűvel írandó, személy- vagy földrajzi nevet tartalmazókat). Néhány közép-amerikai nyelv spanyol ortográfián alapuló, speciális jeleket is alkalmazó saját írásrendszerrel bír. Az újabban felfedezett népek nevét a szakirodalom gyakran nem valamely európai nyelven adja meg, hanem a nemzetközi fonetikai ábécé (IPA) segítségével. A vázolt elvek alkalmasak arra, hogy segítségükkel más, „egzotikus” nyelvneveket is magyar helyesírással írjunk le.

1. főszabály: az európai nyelvű, köznévi jelentésű nevet lefordítjuk (a. carrier ® teherhordó, f. fumeur ® dohányos, s. colorado ® napbarnított, p. canoeiro ® kenus).

1.1. Ahol folyó szövegben ebből – épp a köznévi jelentés miatt – zavar, félreértés támadhat, ott hozzáfűzzük (a népről beszélve) „… indiánok”, ill. (a nyelvről beszélve) „… indiánok nyelve” (és hasonlóan más esetben, pl. „… eszkimó nyelvjárás” stb.).

1.2. Igényes, nagyobb terjedelmű, vagy szűkebben a témával foglalkozó mű esetén ajánlott (a nemzetközi gyakorlatot követve) e nevek helyett az eredeti nyelvű önelnevezést használni. (A fenti példák esetén, sorrendben: naszkatin, tionontati, cafiki, ava.)

 

2. főszabály: a többi névalak írásmódjában a lehető legjobban hasonlítson az eredetire – figyelembe véve természetesen a magyar ejtést és hangzókészletet.

2.1. A magánhangzókat illetően alapvetően az írás, és nem az (amúgy is csak valószínűsíthető) ejtés az átírás alapja. Ma már nem tudható pontosan, hogy egy először esetleg több száz éve leírt szóalak eredeti ejtése mi volt, s mennyire hallották, rögzítették jól az első felfedezők a bennszülöttek szavait. (Sok esetben az is kérdéses, hogy melyik európai nyelven jegyezték le először az illető nevet. Különösen Észak-Amerikában volt gyakori, hogy egy kezdetben spanyol vagy francia befolyású és nyelvű övezet később angol fennhatóság alá került, és így átkerültek az angol nyelvbe spanyol és francia írású szavak, nevek is, de már más ejtéssel.) A magánhangzókat tehát (néhány, alább felsorolt kivétellel) a magyarral megegyező hangértékben vesszük át – ez a spanyol és portugál nevek esetén amúgy is kézenfekvő, és az egységesség miatt ezt a gyakorlatot követjük más nyelvű nevek esetén is (a. attikamek ® attikamek, f. ojibwa ® ozsibva, s. panao ® panao, p. itanga ® itanga). Kivételek (és ld. még 3.2.):

a) a szókezdő angol ‘u’ ‘ju’-ra módosul a következő nevekben: umatilla ® jumatilla, utah ® jutah, ute ® jút;

b) a francia ‘u’ ‘ü’-re módosul a következő névben: suriquois ® szürikoa.

2.1.1. Szintén általános szabály a magánhangzók rövid írása – hacsak valamely konkrét indoka nincs a hosszú változatnak (pl. magánhangzó-kettőzés: a. saanich ® szánics, s. caataara ® kátára, a. creek ® krík, s. acaxee ® akasé; kettős magánhangzó: a. piegan ® pígan; vagy a magánhangzót követő néma ‘h’: a. ahtena ® átena, a pehtsik ® pétszik, s. coxoh ® kosó). A szóvégi magánhangzókat is általában rövid változatban használjuk – dacára annak, hogy a magyar szavakban ezek nagy hányada hosszú. Ezzel az afrikai nyelvnevek korábbi magyarításakor alkalmazott eljárást folytatjuk. (Ezeknek a nyelvneveknek a listája is a magyar helyesírás szabályainak részét képezi; Fodor István: Az afrikai szavak és nevek, főképpen nyelv- és népnevek magyar írásmódja [1968; MTA I. Osztályának Közleményei, vol. XXV., p251].)

2.1.2. A – különösen spanyol, portugál nevekben gyakran előforduló – ékezetes magánhangzókat is rövid változatban írjuk át, hiszen ezek hangsúlyt, és nem hangzóhosszt jelölő ékezetek (s. náhuatl ® navatl, p. banavé ® banave, s. choltí ® csolti, s. motilón ® motilon, p. carútana ® karutana). Kivétel a hangzó ejtésebeli hasonlóság miatt a f. quélène ® kélen.

2.1.3. A kettős v. hármas hangzókat magyar hangértékükre módosítjuk (pl. angol, francia ‘ou’ ® ‘u’: a. mascouten ® maszkuten, angol ‘oo’ ® ‘ú’: nootka ® nútka, francia szóvégi ‘ois’ ® ‘oa’: suriquois ® szürikoa, szóvégi ‘eaux’ ® ‘ó’: christeneaux ® krisztenó, ‘eu’ ® ‘ö’: quileut ® kilöt stb.).

2.1.4. A magánhangzók közti, vagy magánhangzót szóvégen, szótagvégen követő ‘i’-ből ‘j’ lesz (a. adai ® adaj, p. uaiai ® vajaj); csakúgy, mint általában az ‘y’-ból (s. coyotero ® kojotero) – hacsak kétpontos ékezet nem jelzi, hogy önálló szótagként ejtendő, ekkor természetesen ‘i’ marad (p. bacaïri ® bakairi).

2.1.5. A szóvégi, valószínűsíthetően néma ‘e’-t elhagyjuk (ez az angol, francia nevekre jellemző; szemben a spanyol, portugál megnevezésekkel; a. babine ® babin, seminole ® szeminol, de s. muniche ® municse).

2.1.6. A spanyol nevekben gyakori, kifejezetten a melléknévi alakra utaló ‘-o/-a’ végződést többnyire elhagyjuk. A ‘-teco, -neco, -leco’ (és hasonló ‘-a’ végződés esetén) ‘-ték, -nék, -lék’ lesz a magyar változat (a közismert azteca ® azték mintájára: zacateco ® zakaték, tlapaneco ® tlapanék, motocintleco ® motoszintlék), de a ‘-peco’ esetén ‘-pek’ (tamaulipeco ® tamaulipek). (A ‘-pék’ magyar „áthallása” nem volna szerencsés. Más, egyedi esetekben is érv lehet valamely változat elfogadása mellett a jó – vagy éppen elvetésében a nem jó – magyar hangzás.) Ha azonban ily módon egyszótagúra rövidülne a magyar név, akkor megmarad az eredeti végződés. (Három ilyen konkrét név van: s. leco ® leko, meco ® meko, teco ® teko.) Egy egyedi esetben a hangzás hasonlósága miatt az ‘-eg’ végződésből is ‘-ég’ lesz (s. choroteg ® csorotég). Az ‘-ano’ megmarad ‘-ano’-nak (costano ® kosztano).

2.1.7. Az angol nevekben a nyilvánvalóan pusztán melléknévi alakra utaló ‘-an’ végződést elhagyjuk (penutian ® penuti; és ld. még 2.3.4.), az egyéb ‘-an’ végződés megmarad (a. mandan ® mandan, s. lipan ® lipan, p. catahuian ® katavian); a hagyományos írásmód (ld. 3.1.) és az ezekkel való párhuzam, ill. a jobb hangzás miatti, alább felsorolt néhány kivétellel:

a) a. mohican ® mohikán; tsimshian ® cimsián, naukan ® naukán, s. araucan ® araukán;

b) s. chiquihuitlan ® csikivitlán, ojitlán ® ohitlán (a magyar ‘-tlan’ fosztóképzővel való összecsengés nem volna szerencsés).

2.1.8. A spanyol (vagy spanyol alapú, saját írásmódú nyelv önelnevezésében szereplő) ‘-al’ végződésből ‘-ál’ lesz az alábbi három esetben: chontal ® csontál, hueyquetzal ® vejketzál, tzeltal ® celtál; de a (hangzás miatt) ‘-al’ marad a többi esetben (pl. q´anjob´al ® kanhobal, cabasal ® kabaszal).

2.1.9. A spanyol, portugál, francia nevekben a ‘g’ vagy ‘q’ utáni és ‘e’ vagy ‘i’ előtti ‘u’ néma (s. guetar ® getar, apingui ® apingi, ahuaque ® avake, arequipa ® arekipa; p. orarimugodogue ® orarimugodoge, borotuque ® borotuke, catuquina ® katukina; f. quedech ® kedes, quileut ® kilöt).

2.2. A mássalhangzók többnyire megtartják eredeti írásmódjukat – az eredeti nyelv kiejtési szabályait figyelembe véve.

2.2.1. A ‘c’-ből ‘k’ vagy ‘sz’ lesz (a. nicola ® nikola, a. galice ® galisz, s. cibecue ® szibekve).

2.2.2. A ‘ch’-ból ‘cs’ vagy ‘s’ vagy ‘k’ lesz (a. chetco ® csetko, s. chimú ® csimu, p. cherente ® serente, f. quedech ® kedes, f. christeneaux ® krisztenó).

2.2.3. A ‘ck’-ból ‘k’ lesz (a. bannock ® bannok, nooksack ® núkszak).

2.2.4. A ‘g’-ből (ahol kell) és a ‘j’-ből ‘dzs’, ‘zs’ vagy ‘h’ lesz (a. osage ® oszadzs, p. ge ® zse, a. pujun ® pudzsun, f. ojibwa ® ozsibva, s. jupda ® hupda, p. jafi ® zsafi). A ‘g’ természetesen meg is maradhat, ha ez az indokolt (a. iglulik ® iglulik, s. guinao ® ginao, p. guato ® guato).

2.2.5. A néma ‘h’ elmarad – ez a spanyol, portugál nevekre jellemző (és az lenne a franciákra is, de ilyen konkrét eset nincs), az angolokra viszont nem (s. havasupai ® avaszupaj, p. hondiapa ® ondiapa; de a. haida ® haida).

2.2.6. A spanyol ‘ll’-ből és a portugál ‘lh’-ből ‘lj’ lesz (callaga ® kaljaga, paravilhana ® paraviljana)

2.2.7. A spanyol ‘ñ’-ből, portugál ‘nh’-ból ‘ny’ lesz (és az lenne a francia ‘gn’-ből is, de konkrétan megint nincs ilyen, ñañañe ® nyanyanye, culinha ® kulinya).

2.2.8. A ‘q(u)’-ból (az eredeti nyelvnek és a követő hangzóknak függvényében) ‘k’, ‘kv’ lesz (a. quiripi ® kviripi, f. quélène ® kélen, s. quilihui ® kilivi, p. poroquicoa ® porokikoa).

2.2.9. Az ‘s’-ből ‘sz’, az ‘sh’-ból ‘s’ lesz (a. calusa ® kalusza, goshut ® gosut, shasta ® saszta; s. lamista ® lamiszta, amoesha ® amoesa; p. cabasal ® kabaszal, cabishi ® kabisi).

2.2.10. A ‘ts, tz’ betűkapcsolatokkal szemben kettős mércét alkalmazunk: szó elején és végén megváltoztatjuk ‘c’-re (az ejtés, az ábécébe sorolás miatt), szó közben meghagyjuk ‘tsz, tz’ alakban (az írásmódra való utalás érdekében: a. tsetsaut ® cetszót, a. cowlitz ® kólic, s. tzotzil ® cotzil).

2.2.11. A portugál nevekben előforduló ‘tx’ ‘cs’-re változik (txapacura ® csapakura).

2.2.12. A szóvégi francia néma mássalhangzók (‘x’, ‘s’) egyszerűen elmaradnak (suriquois ® szürikoa, saulteaux ® szoltó).

2.2.13. A nem néma (elsősorban angol nevekbeli) ‘x’ megmarad (a. comox ® komox, biloxi ® biloxi); a régies portugál és (azték hatású) spanyol nevekben ‘s’-re módosul (p. capixaná ® kapisana, s. xinca ® sinka); más spanyol nevekben ‘sz’-re (s. mixteco ® miszték), vagy ha további névalak indokolja, ‘h’-ra is módosulhat. (Pl. s. xivaro ® hivaro, mert ez csak változata az inkább használt jivaro alaknak. Az Amazonas vidékén, a spanyol-portugál nyelvhatár közelében amúgy is sok az olyan névváltozat, amelyek csak egy-egy ‘s-h-j-zs’ ejtésű betűben különböznek egymástól. Ennek oka a sok régies, és nemritkán következetlen írásmód mellett az, hogy ezen hangok a helyi nyelvek jelentős részében egyszerűen allofónok.)

2.2.14. A spanyol ‘z’ betűt meghagyjuk (az írásmódhoz való jobb ragaszkodás érdekében, dacára az inkább magyar ‘sz’-hez közelítő ejtésnek: zapoteco ® zapoték, azumacin ® azumaszin).

2.2.15. A ‘zh’-ból ‘zs’ lesz (a. kizh ® kizs).

2.2.16. Meghagyunk minden kettős mássalhangzót, bár az idegen nyelvekben ez általában nem jelent ejtésbeli hangzókettőzést, mint a magyarban (a. cheyenne ® csejenn, etchaottine ® ecsaottin, woccon ® vokkon, s. carrizo ® karrizo).

2.3. A magyar nyelvben nem létező hangok és speciális betűkapcsolatok átírásában a leginkább megfelelő magyar hang megtalálása a cél, az egyszerűség és a józanság figyelembe vétele mellett.

2.3.1. Az angol (nem hangzókapcsolatban lévő) ‘w’-t és a spanyol, portugál ‘hu (+ magánhangzó)’ hangot ‘v’-vel írjuk le (a. wilkut ® vilkut, s. cahuapan ® kavapan, p. yarahuara ® jaravara).

2.3.2. Az angol szóvégi ill. mássalhangzók közötti helyzetben lévő ‘aw’-ból, ‘au’-ból általában ‘ó’ lesz (piankshaw ® pianksó, kawchottin ® kócsottin, sauk ® szók); a következő (főleg a hagyományos, rögzült írásmód, ill. a jobb hangzás miatti) ‘au’ kivételekkel:

a) pawnee ® pauni, mohawk ® mohauk, catawba ® katauba;

b) montauk ® montauk, konkau ® konkau.

2.3.3. A (főként portugál nevekben előforduló) ‘aua’-ból ‘ava’ lesz (yaualapiti ® javalapiti).

2.3.4. Az angol szóvégi ‘ay’-t ‘éj’-re módosítjuk (nottoway ® nottovéj; és speciálisan chipewyan ® csipevéj, vö. 2.1.7.).

2.3.5. A spanyol, portugál nevekben gyakori ‘gua’ kapcsolatot szó elején (az ábécébe sorolás miatt, és a már meggyökeresedett ‘guanó’ szó mintájára) meghagyjuk, más helyzetben ‘gva’ lesz belőle (guamaca ® guamaka, de omagua ® omagva). Hasonló a helyzet a ‘cua, cue’ esetében – azzal az eltéréssel, hogy a c®k hangzóváltás miatt az ábécébe sorolás már úgyis megváltozik, ezért ezeket mindenütt ‘kva, kve’ alakban írjuk le (bintucua ® bintukva, cueretú ® kveretu).

2.3.6. A (főleg IPA helyesírású autonimákban, önelnevezésekben előforduló) hangszalag-zárhangot (‘?’, vagy nyugati nyelvekre való átírásban: ’) egyszerűen elhagyjuk, nem lévén magyar megfelelője (a?we ® ave). Hasonlóan nem jelöljük külön a speciális ejtésű (ejektív, aspirált stb.) hangzókat (q´eqchi’ ® kekcsi). Egyéb IPA helyesírású neveket ejtés szerint írunk át (ö. munku ® münkü, ttattilja ® csacsilja).

2.3.7. Számos indián nyelv különböző európai népek hódítási területének, érdekszférájának határán volt elterjedt. Ezek nevét több (európai) nyelven is azonosan írják le, de eltérő szabályok szerint ejtik. Az ilyen neveknek többféle alakja is egyaránt helyes lehet magyarul – figyelni kell a forrás eredeti nyelvére. (Ilyenek például: jicarilla – angolból átírva dzsikarilla, spanyolból hikarilja; ojibwa – franciából átírva ozsibva, angolból odzsibve; jivaro – portugálból átírva zsivaro, spanyolból hivaro.) Előfordul ugyanakkor a fordított eset is: azonosan ejtett nevek eltérő írásmódja – akár még ugyanazon a nyelven is. Ezek magyarítása egyszerűbb, hiszen a közös kiejtés az alapja. (s. iranche, p. irantxe ® irancse; s. baniva, p. banihua ® baniva; a. cowlitz, kaulits ® kólic).

3. főszabály: bizonyos esetekben hagyományos, ill. egyedi írásmódot alkalmazunk.

3.1. A korábbi évtizedek, évszázadok kulturális hatásai során (elsősorban kalandregények fordításai révén) a magyar nyelvbe már bekerült, és ott rögzült, gyökeret vert alakok írásmódja (esetleg a fenti szabályok ellenére is) marad a hagyományos. (De ha megfelelnek a fenti szabályoknak, akkor is fontosnak tartjuk ezen névalakokat külön is kiemelni, mint a legismertebbeket, és így az indián kultúrához vezető kapuk kulcsait.) Ilyenek különösen: a. apache ® apacs, arapaho(e) ® arapahó, caddo ® kaddó, comanche ® komancs, cheyenne ® csejenn, delaware ® delavár, kiowa ® kajova, mohican ® mohikán, pawnee ® pauni; f. iroquois ® irokéz, minquo ® minkó, sioux ® sziú; s. araucan ® araukán, azteca ® azték, quechua ® kecsua, maya ® maja, navajo ® navahó. Külön megemlítjük a huron nevet, amit így írnak angolul és franciául is, de ‘hjuron’-nak ill. ‘üron’-nak ejtenek – magyarul pedig ugyanígy írjuk, és az írásmódnak megfelelően ‘huron’-nak is ejtjük.

3.2. Néhány speciális esetben egyedileg térünk el a fenti általános szabályoktól. Ezt indokolhatja a jobb hangzás; az iménti, hagyományos írásmódú alakokkal való párhuzam – de szó lehet olyan ritka hangzókapcsolat átírásáról is, amely csak egy-egy konkrét esetben fordul elő, így nem érdemes rá szabályt alkotni. Ezen nevek a következők: a. absaroke ® abszarók, erie ® iri, eudeve ® judív, iowa ® ajova, massachusett ® masszacsúzett, miami ® májemi, ojibwa ® odzsibve, powhatan ® póhatan, wampanoag ® vampanóg. Francia eredetű, de az angolban földrajzi névként is meghonosodott népnév az illinois ® illinoj és a michigan ® misigen. Hasonlóan származott a spanyolból az angolba a texas ® tehasz (amit az ugyanezen szótövű tejano ® tehano átírás indokol).

Új hozzászólás