Mikor nem látsz már színeket
Fáradtan induló reggelen
Hidd el hogy én is érzem
S nekem te nem vagy idegen

Mikor nem látod már a célt
S tán a hited sem töretlen
Húzódj csak félre s úgy gondold végig
Mitől jó élni és mitől nem…

Egy rádióműsorban ez hangzik el: „Kétszázötven éves lenne Kazinczy Ferenc…” Nos, aligha lenne. Nincsen kétszázötven éves ember. Szerencsére Kazinczy öröksége él: észrevétlenül mindennapi nyelvhasználatunkban, dalainkban, és egyre jobban tudatosulva – A magyar nyelv éve, A Magyar Nyelv Múzeuma, a Kazinczy Társaság és még sokan mások jóvoltából.

Ma, október 27-én ünnepnap van Széphalomban (ott úgy mondják, egyébként Széphalmon): megnyílik az Akadémiai terem. Ez már a sokadik kiállítás a másfél éve megnyílt múzeumban. Azért különösen fontos, mert az épület tervezője, Radványi György Kazinczy kéziratos akadémiai asztala „köré” álmodta meg az épületet. Ez a jellegzetes rész, az Akadémiai terem egy nagy, felülről világított ovális helyiséget rejt: amelyben először gyűltek volna össze az „akadémikusok”.

Kazinczy megálmodta, megtervezte, lelevelezte, azután Pesten örömmel-furcsán fogadták, s pesti látogatása a „szent öregnek” hattyúdala is lett, nem választották meg akadémiai titkárnak. Miért is? Talán tudták, hogy egy év múlva váratlanul elviszi a kolera.

Kazinczy nagyon kevés elismerést, örömet kapott kívülről, sorsa az „értelmes szomorúaké”. Sorai igen elgondolkodtatóak: „Az én sorsom méltó, hogy még a pogány is szánjon, annál inkább a jók, kiknek lelkek iszonyodik az igazságtalanságtól…” Illik rá a mai dal igazsága:

Mikor győztesként veszítesz
Amiért könnyeid látom a szemedben
A válasz itt van, csak nem vetted észre
Vénülő fákban s porladó kövekben

Kazinczy megtalálta az örömöt a művészetekben, az állandó alkotásban, a levelező-kapcsolattartásban, a közösségszervezésben, kertje (és anyanyelve) ápolásában. Maga telepítette fáinak egy része ma is megvan, a modern magyar nyelvről nem is beszélve.

Magad választod a nehezebb sorsot
És megbecsülöd az őszinte szót
Attól vagy ember, hogy különb tudsz lenni
S felismered a rosszat s a jót

Kazinczy fölismerte. Ars poétikája így hangzik:

Híven szeretni a jót,
Gyűlölni vesztig a gonoszt…
Eszköze lenni az isteni kéznek,
Egy nem haszontalan tagja az Egésznek,
Férfiak! ez gyönyörű jutalom!

Most itt állunk, énekeljük a Himnuszt, a Szózatot, örülünk a kiállításoknak, az emlékévnek, a kiadványoknak, a Kazinczy-vetélkedőnek, s úgy gondoljuk, hogy ha így áll a helyzet, akkor nincs veszve semmi.

Persze tudjuk, főként Kazinczynak köszönhetően, hogy a magyar ma egy mindenre használható nyelv, s hogy „nem romlik”; de hogyan magyarázzuk el a „szent öregnek”, hogy a korábbiakkal ellentétben ma nem egy, hanem sok országban beszélik, s a legtöbb helyen, persze időről-időre váltakozva nem nagyon örülnek a magyar szónak, ezért sok helyen pusztul a mindennapi magyar szó, annál is erőteljesebben a magyar terminológia, mert tiltó szabályok, a megfélemlítés, megalázás légköre veszi körül a magyar beszédet…

Annak biztosan örülne, hogy ma magyarul beszélünk a Kárpát-medencében, de ha elmondanánk neki, hogy a magyar nép vélhetően egy nagy trauma előtt áll: a határon túli magyar nyelv elvesztése előtt…, nem tudom, hogy ezt hogyan mondhatnánk el, egyáltalán, hogyan vallhatnánk be magunknak is. Körülnézünk, vannak társaink, az „értelmes szomorúak”, és nem nyugtatnak meg a bátorító szavak:

Mennyit ér, aki nem tud, csak tudni vél
Mennyit ér, aki korlátok nélkül él
Mennyit ér, aki úgy fordul, mint a szél
Mennyit ér, aki kér csak, de adni fél.

Petőfi azt írta, minden „emelkedettebb lelkületű magyarnak” életében egyszer el kellene zarándokolnia Széphalomba. Amikor felépült a múzeum, sokan úgy gondolták, az Akadémia rögtön kihelyezett ülést tart ott. Nem lett úgy. S akadémikus se nagyon járt arrafelé. Persze nyelvművelő nincs is köztük.

Dalszöveg: Ismerős Arcok