A 70-es évek derekán éppen kamaszodóba lódultam, amikor kedves és nagyon finom lelkű magyarnyelv- és irodalom tanárnőnk, a tanév végén bejelentette a nyári kötelező olvasmányok listáját.  Az ilyenkor „természetes” morgást követően le is tudtuk gyorsan, hogy majd a nyár során lesz rájuk éppen elég idő, most irány focizni, halászni vagy valahová kirándulni… A felsorolt olvasmányok között volt egy olyan című könyv is, hogy Egri csillagok. A tanárnő mindegyik könyvből hozott egy-egy példányt és mikor megláttuk, hogy ez milyen vastag, menten elborzadtunk, felháborodtunk és rögtön alkudozni kezdtünk. Ő azonban hajthatatlan maradt és nekünk nem volt más választásunk, mint „drága” nyarunkba, ezt a szörnyen vastag könyvet is valahogy beiktatni.

Az igazat megvallva, maga az olvasás nem volt idegen sem tőlem, sem sok osztálytársamtól ekkortájt. Igaz, hogy miután „kinőtem” a Nagyapó mesefája, tizenvalahány kötetes vagy a Kiskereki Koczkás Sándor bácsi érmelléki (és még sok más) mesevilágból, mintegy természetesen csöppentem bele én is az „indiános könyvek” vadregényes világába. Egyre-másra csereberéltünk és adtuk kölcsön egymásnak, egymás között a sorozat becses darabjait és igen nagy fegyverténynek számított az, ha valamelyikünk már többet olvasott el közülük, mint a másik. Ekkor robbant be az osztály köztudatába az Egri csillagok irdatlanul vastagnak és hosszúnak tűnő, ráadásul kötelező olvasmánya.

Mintha csak ma történt volna, annyira pontosan emlékszem arra, hogy nyár végén nem sok volt már hátra az iskolakezdésig, amikor a közben beszerzett könyvet elkezdtem fanyalogva kézbe venni, nézegetni és méregetni. A vastagsága zavart a legjobban, mert egyáltalán nem úgy tűnt, hogy gondolatban ezen is ugyanazzal a természetes gyorsasággal lehet majd nyargalászni, mint bármelyik másik indiános könyv prérijén, hegyein, völgyein. Meg hát „előre tudtam” azt is, hogy na ez biztos nem lesz majd olyan érdekes és izgalmas, mint az említett könyvek. Na, de nem volt mit tenni, mert ami kötelező volt, abban nem volt pardon.

Valahogy úgy lehettem ekkor én is a kiszabott feladattal, mint a könyvből, a későbbiek során megismert és nagyon megkedvelt a cigány Sárközi, aki ott is vakarta, ahol nem viszketett. Egyik este a kislámpámnál aztán kézbe vettem a könyvet és azzal vigasztalva magamat, hogy valahogy majd apránként túlleszek az olvasásán. Bele is olvastam és azon kaptam magamat, hogy már oldalakon vagyok túl, mert a könyv olvas engem és bennem. Olyan gyorsan történt meg az „azonosulásom” Bornemissza Gergővel, mintha ő én lennék… A „két falusi kamasz”, lélekben és habitusban hamar egymásra talált és hát ott a fürdőzés közben, a kis Vicuska, pillanatok alatt nekem is megmozgatta a „szerelmes” fantáziámat… Egyből mindent úgy láttam és éltem át, mintha éppen ott, az általam is otthonosan megszokott vidék, valamelyik lápos, nádas, vizes érmelléki világában történne minden. A hirtelen jött elrablás, majd megmentési akcióhős-szerepbe való belehelyezkedés, úgy felkorbácsolta és fokozta az olvasási éhségemet, hogy az Egri csillagok vastagsága immár nem volt szempont.

Igen, úgy láttam magam előtt mindent természetesen és élethűen, mintha éppen velem történnének meg az események. Ettől kezdve mohón kezdtem falni a könyvet. Az egyes új és újabb személyek pedig természetes módon elevenedtek meg és léptek elő, a könnyen hömpölygő sorok közül. Csakhogy ez volt a róka fogta csuka vagy csuka fogta róka esete is, mert a hitelesen színre lépő személyek természetesen és izgalmasan alakították a történet folyását eseményről-eseményre. És fordítva is igaz ez, mert a „valóságos történethez”, valósághű, hiteles és igaz szereplőket talált meg a lélekkel és lélekből író kéz.

Attól kezdve, hogy aztán gyorsan átolvastam a korábban csak szörnyű vastagnak látott könyvet, az egész történet nekem is személyes történetemmé vált. Megelevenedett minden és mindenki a történetből és egyszerre kezdett élni bennem és velem együtt minden és mindenki, mintegy természetesen éltetve és lángra gyújtva engem is. A személyek, mintha közeli barátaimmá, példaképeimmé váltak volna, persze nem azonos szinten és mértékben, de természetesen alakították gondolkodásomat, lelkivilágomat és világlátásomat. Bárkire gondoltam is, mindenkiben volt valami, aki mellett el lehetett merengeni és egy-egy életszóló epizódot megélni. Nemcsak Bornemissza Gergőre, a kicsi parasztfiúból királyi főhadnaggyá felcseperedő példaképre gondolok. nem is csak a rendíthetetlen Dobó István várkapitányra vagy a halált-megvetően kemény Mekcsey István vicekapitányra, vagy a gyermekéért okos és bátor anyatigrisként mindent megtevő Cecey Évára. Hanem egy idő után azon kaptam magamat, hogy még a „negatív szereplők is szimpatikusak lettek”, mert annyira életszerűen és hitelesen emberiek voltak, hogy adott pillanatban, valamelyest még „azonosulni” is lehetett velük egy kicsit. Lehetett az éppen a fanatikus hitű Jumurdzsák, aki a végletekig elment „megtartó” amulettjéért. Vagy éppen az olvasót nagyon is elgondolkodtató vár-eladó Hegedűs hadnagy, az esendő és mindenkor megkísérthető ember, akinek ugyan a felakasztásával példát statuált a várkapitány. De sorolni lehetne a sok fő szereplő mellett azokat, akik hosszabb-rövidebb váltak meghatározó cselekményformálókká egy-egy érdekfeszítő epizódban, mert számomra „mellék(es)” szereplői nincsennek az életműnek

Csak hosszú évek múlva értettem meg, hogy mit műveltek velem az „egri csillagok”. Csak hosszú évek múlva tudatosult bennem az, hogy miként vált kamaszkori Bibliámmá Gárdonyi műve. Ettől kezdve iskolába indulás előtt vagy után, focizás, tanulás előtt vagy után, egy szelet zsíros kenyérrel való megpihenés közben, jókedvemben vagy valamilyen bánatomban, de számtalanszor vettem kezembe a „könyvet”. Rongyosra olvastam, mindig egy-egy epizódot, amelyiket valamiért megkívántam vagy éppen kedvem szottyant hozzá. Még az egyetemi felvételi vizsgákra való készülés során is elkísért kolozsvári útamra.

A várvédők esküszöm az egy élő Istenre kezdetű és Isten engem úgy segéljen zárszavaknak esküje, melyet Dobó vett be a hősöktől egy életre mélyen belém égett. A méltóságteljes komolysággal és határozottsággal elmondott szavakban benne volt az egyénért, a közösségért, a nemzetért érzett és tanúsított legmagasabb rendű elkötelezettség és még a lehetetlennek a vállalása is. Ezt pedig nem lehetett másként, csak örök élet és rend Urába vetett hit tudatában, a megtartó és megőrző Istenbe vetett reménységébe kapaszkodva, támaszkodva. Benne volt talán minden egyes szóban az egész korszak történeleme, a magyar nemzet élet-halál küzdelmet vívó sorsának minden rezdülésre. Benne volt a 16. századi megannyi Tinódi Lantos Sebestyének – hitvalló és küzdő, lelkes és bibliás kiáltása, hitvallása, öntudata, önbizalma és önbecsülése – egész szellemi-lelki hadserege.

Tudom, hogy az Egri csillagok nélkül ma nem az a zarándokúton levő ember lennék, aki vagyok. Alapeszmei ma is meghatároznak, belém épültek. Egészséges és egyáltalán nem dogmatikus „népi-keresztyénsége”, majdhogynem misztikus hite (emlékezzünk a cigányasszony Dobónak mondott madaras-angyalos javas-latára) és a magyar néplelket jólismerő, legnagyobb magyar filozófusi (bölcs-eszű) gondolkodása, bennem ma is megállnak. Ma is művel és őrizni tanít értéket, mértéket. Azok a „csillagok”, az egy, örök, igaz és egyetemes Isten közelébe és közvetlenségébe hozva tanítanak az élet és az ember méltóságának tiszteletére, a morális értékrend megőrző tiszteletére és megbecsülésére, a becsületes kiállásra és kitartásra, a jóban hitt küzdelem győzelmére. És mert az „egri csillagok” nem korszakos hullócsillag-sztárok, ezért ma is fénylenek és örök-értékrendszerinti példát mutatnak és adnak.