A kutató úgy véli, a gyógyító kommunikáció alakulástörténete igazi titkokat rejt a jelen és a jövő számára is. Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen és a Károli Gáspár Református Egyetemen is oktató Kuna Ágnesnek 2019 áprilisában jelent meg új könyve a gyógyítás és a meggyőzés alakulástörténetéről. Jelenleg a Bolyai János kutatási ösztöndíj támogatásával orvos-beteg konzultációk nyelvészeti elemzésével foglalkozik.

Többek között az orvosi nyelv, az orvosi kommunikáció az egyik szakterülete. Miért kezd el valaki orvosi receptekkel, az orvos és beteg közötti információcserével foglalkozni?

Orvos-beteg kommunikációval már a 2000-es évek elejétől foglalkozom. Ez olyan terület, amely mindegyikünk életében szerepet játszik, és mindig is izgatott, hogy mitől hatékony vagy éppen mitől működésképtelen. Ez a mai viszonyra vonatozik. Az orvosi nyelv történetét, közelebbről a betegségnevek alakulását Keszler Borbála és Mátai Mária ösztönzésére kezdtem el vizsgálni. Egyetemi hallgatóként még nem láttam, hogy a modern kori orvoslást hogyan, milyen módszerrel közelíthetném meg.

Keszler és Mátai tanárnők mellett kik azok a kollégák, mentorok, akik erre a területre irányították a figyelmét?

Az orvosi receptek kutatására is Keszler Borbála ösztönzött. Sokat segített abban is, hogy megismerkedjem ezzel az érdekes világgal. A szövegtipológiai munkákban pedig Tolcsvai Nagy Gábor volt nagy segítségemre. Az ő témavezetésével írtam 2011-es disszertációmat. Azóta számos kollégámmal, régi tanárommal való közös munka és gondolkodás is nagy hatással van rám.

Ilyen irányú kutatásaiban többek között alapvetően a receptek szemiotikai környezetének alakulására és jellemzőire helyezi a hangsúlyt. Tudván, hogy akár a szociolingvisztika felől is megfoghatná a témát, miért innen közelít a területhez?

Az orvosi receptekhez kötődő vizsgálataim nem elsődlegesen szemiotikai kiindulási pontot követnek, hanem inkább pragmatikai és ezen belül szövegtipológiai megközelítésűek.

Az Ikonikus fordulat a kultúrában című szociográfiai monográfiában publikált Az orvosi vény alakulása a kezdetektől napjainkig című, érdekfeszítő tanulmányában következetesen szinonimaként használja a recept és a vény fogalmakat. Nincs különbség a két főnév jelentése között?

Abban a tanulmányban valóban jelölten és következetesen szinonimaként használom. Ugyanakkor további munkáimban ez nem jellemző. Ennek oka, hogy az említett írásban a szemiotikai kiindulópont a meghatározó. Itt elsősorban azzal foglalkoztam, hogy formailag hogyan változott a recept és vele szorosan összekapcsolódva a „formanyomtatvány”, a vény. A 19. század második felétől jellemző, hogy „fehér cetlire” írta fel az orvos a rendelvényét. A felírandó gyógyszereket úgynevezett vénygyűjteményekben adták ki. Azóta számos, törvényi rendelet által meghatározott nyomtatvány, forma jelent meg, amelyek lassan az e-recepttel valószínűleg feledésbe fognak merülni. Számomra mindig érdekes volt, hogy milyen formában jelennek meg a receptek, és milyen társadalmi, kulturális receptírási szokásokat alkotnak, őriznek meg. Sajnos ezeknek a vényeknek az összegyűjtése igazán nehézkes. Visszatérve az eredeti kérdésre: bizonyos értelemben használható a vény és a recept rokon értelemben, de ez utóbbi kiterjedtebb és általánosabb jelentéssel bír, ami összefügghet azzal is, hogy jóval korábban megjelent a magyar nyelvben, mint a vény.

A legkorábbi gyógyítással kapcsolatos adatok a virágzó középkorból, vagyis abból az időszakból származnak, amikor az orvoslás még klerikus tevékenységnek számított. Milyen példányszámban, miként maradtak fenn ezek a régi magyar szövegek?

Gyógyításhoz kapcsolódó legkorábbi nyelvi adataink szórványosan a kódexekben, szójegyzékekben találhatók; tárgyi leletek természetesen ennél jóval korábbról is maradtak ránk. A magyar nyelvű orvoslás gyógyító könyvei, a receptgyűjtemények, orvosi könyvek, herbáriumok nagyobb számban a 16–17. században jelentek meg, terjedtek el, tehát a nyelvtörténeti középmagyar korra tehetők. Egyébként például angol és német nyelvterületen ennél korábbi anyanyelven született munkák is ismertek. A magyar orvosláshoz kötődő írások nagy része kéziratként keletkezett, azokat tovább másolták a későbbi századokban is. Sajnos sok elveszett, többek között a 16. századi, magas szakmai színvonalon álló, négyrészes sebészeti írás is, amelyről csak korabeli művek utalásaiból tudunk. Nyomtatott írásból kevesebb látott napvilágot, ilyen például a jól ismert Herbárium (1578) Méliusz Juhász Pétertől vagy Pápai Páriz Ferenc Pax corporisa (1690), amely számos kiadást megélt. Ezek az orvosi írások, habár mindennapi használat céljából íródtak, és sok érdekes babonás nézetet és eljárást tartalmaznak, mégis a magyar tudományírás fontos állomását jelentik. A kéziratok, a nyomtatványok egységes, szisztematikus átírása, feldolgozása azonban a mai napig nem történt meg. Annak érdekében, hogy ez másképp legyen, néhány lelkes kollégával és diákkal elkezdtük a magyar orvosi nyelvi korpusz 16–17. századi alkorpuszának munkálatait.

Mi a kihívás a korai orvosi receptek felkutatásában és „kisilabizálásában”?

A receptek valóságos kutatói aranybányák. A szókincsük (például betegségek, mértékegységek, eljárások) a tudásátadás, a cselekvés és a személyközi viszonyok nyelvi megalkotása, a fordítások kérdése mind, mind érdekes terület. Az átírások során rengeteg megoldandó rejtéllyel találkozunk. A napokban keresett meg S. Sárdi Margit, aki évtizedek óta lelkes kutatója a kor receptirodalmának, hogy segítsek neki megfejteni egy-két szót. Keszler Borbála kutatásai is azt mutatják, hogy a nyelvészet és a néprajz is sok új ismerettel gazdagodhat a receptirodalom révén. Tehát számos rejtély és kaland adódik a feldolgozás során.

Térjünk át a múltból a jelenbe: milyen változáson ment át az orvos és beteg közötti kommunikáció az elmúlt néhány száz évben?

A különbségeknek szinte mindannyian tudatában vagyunk történeti, kulturális és társadalmi ismereteink alapján. Ami számomra sokkal izgalmasabb, az az, hogy mi az a gyógyításban, ami régen is fontos volt, ma is az, és a jövőben is az lesz. Ilyen például a recept, mint tudás- és cselekvésséma. De ilyen a gyógyító és a betege közötti gyógyító kapcsolat és az ezzel szorosan összefüggő gyógyító kommunikáció is. Ezek a mai és a korai orvoslásban is nyomon követhetők, mellesleg nyelvileg is kifejtettek. Számomra ezek mutatják azt, hogy a múlt és jelen jóval szorosabban kapcsolódik egymáshoz, mint ahogy azt a kutatói perspektíva néha kezeli.

 A Domonkosi Ágnessel készített, a tetszikelés használatát vizsgáló – „Hanyadikra tetszik menni?” A kor szerepe a tetszikelés használatában címmel publikált „kétkezes” tanulmányban közzétett – kutatása megszólítási, nyelvi udvariassági szokásrenddel kapcsolatos témát érint. Sikerült feloldaniuk a hol póriasnak, hol udvariasnak tartott tetszikelés ellentmondásos szerepét?

Nem, de a feloldás nem is volt célunk. A gyakorlat azt mutatja, hogy a tetszikkel szemben megfigyelhető egy igazi, nagy ellenállás a reflexiók szintjén. A gyakorlat pedig azt mutatja, hogy van egy széleskörű tetszik-használat, amelyet a beszélők igényelnek bizonyos szerepek, viszonyok nyelvi kidolgozásához, elszakadva a kor és a nem változójától (pl. udvariasság, kérés támogatása, ironikusság).

 Látva az udvariassági szokásrend jelenkori használatát, mit gondol, megállítható-e a vírus módjára szaporodó univerzális tegezési hullám?

Az „univerzális hullámokban” nem nagyon hiszek. Orvos és beteg viszonyban a tegezés egyáltalán nem jellemző sem a reflexiók (interjú, kérdőív), sem a nyelvi gyakorlat szintjén, kivéve, ha korábbi, baráti, közeli ismeretségről van szó. Azt gondolnánk, hogy ez fenntartja az orvos és a beteg távolságát, erősíti az aszimmetriát. Több orvos visszajelzése azonban azt mutatja, hogy a tegezés (ismerősökkel) könnyen hátráltatója lehet a hatékony orvos-beteg kommunikációnak, mivel olyan témák felé „kalandozhatnak”, ami nem a gyógyításhoz kapcsolódik. Ezáltal pedig elveszhetnek, elfelejtődhetnek fontos információk.

Milyen társadalmi haszna, esetleges alkalmazási területei vannak az ilyen kutatásoknak? Kell-e a tudományhoz az utilitarizmus elve felől közelíteni?

Kutatásaim középpontjában nemcsak az orvosi nyelv történeti kutatása áll. 2012 óta foglalkozom modern kori orvos-beteg konzultációk pragmatikai vizsgálatával. A kettőt azonban nem szeretném elválasztani egymástól. Az elméleti szemléletem és kutatási tapasztalataim is azt mutatják, hogy ezek egy alakulástörténet szerves részei. Suzanne Romainnek, a történeti szociolingvisztika úttörőjének szavaival élve: azok a nyelvi erők, amelyek ma működnek, a múltban is működtek, így a múlt jelenségei révén eljuthatunk a jelenhez, és fordítva: a jelenből kiindulva a múlt számos jellemzőjét is megérthetjük. Ez az orvosi nyelv esetében is így van. A kutatásaim azt mutatják például, hogy a gyógyító kapcsolat nyelvi kialakításának és a meggyőzésnek nagyon hasonló műveletei figyelhetők meg a 16–17. századi receptekben és a mai orvos-beteg konzultációkon. Számos érdekes hasonlóságot, elvet mutatok be a Nyelv, meggyőzés, gyógyítás című könyvemben is.

Számtalan tudományágban egyre gyakoribbak a csoportosan végzett kutatómunkák. Mit gondol, itthon mikor honosodhat meg ez a szokás?

Szerintem már meghonosodott. Az én életemben ez már mindenképpen jelen van. 2009 óta dolgozom az ELTE-n kutatócsoportban (Stíluskutató csoport), majd 2016-tól a DiAGram műhelyben – mindkettő rendkívül inspiráló! Ezen túl két nemzetközi kutatócsoportnak is a tagja vagyok. Az egyik a gyógyítók konfliktusaival, a másik az orvosilag nem magyarázható szimptómák és az interkulturális kommunikáció szerepével foglalkozik. Továbbá 2016-tól vezetem a Magyar Orvosi Nyelvi Kutatócsoportot, amelynek célja a modern kori orvos-beteg kommunikáció nyelvészeti összefogása, és az orvosi nyelvi korpusz kialakítása (elsőként a történeti része).

Martin Heidegger valaha éles különbséget látott a kutatók és a tudósok között. Miként látja, mi egy kutató, és mi egy tudós feladata 2019-ben?

A szavak jelentését mi hozzuk létre. Fordíthatom úgy is, hogy ugyanazt jelentse, de szembe is állíthatom a kettőt, ha úgy akarom. Számomra a két alapfogalom felidézi, magában hordozza a tudást, megismerést és a kíváncsiságot. Ezek nélkül nehezen tudnám elképzelni a kutatóéletet.

És mi az Ön „feladata” a közeljövőre nézve?

Jelenleg modern kori orvos-beteg konzultációk nyelvészeti elemzésével foglalkozom intenzíven, amelyre a Bolyai János kutatási ösztöndíjat is elnyertem. Továbbá a kutatócsoportunkkal az egészségügyi kommunikáció nyelvészeti elemzésének összefogásán, megismertetésén dolgozunk. Emellett a történeti orvosi nyelvi korpusz feladatai is folyamatosan jelen vannak az életemben. Várom azt a tudományos környezetet, amikor támogatást kapva, teljes gőzzel folytathatjuk ezt a munkát is.

Az interjú rövidített változata megjelent az Édes Anyanyelvünk 2019/4. számában is.

Az interjú a Bolyai János kutatási ösztöndíj, továbbá az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-19-4-ELTE-195 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának szakmai támogatásával készült.