Először szervezték meg az I. Kárpát-medencei korrektorversenyt, ahol Ön kapta az első helyezést. Miért jelentkezett a versenyre? Mire számított?

A magyar helyesírás iránti, gyermekkorom óta erős elkötelezettségem, illetve az újságírói, lapszerkesztői hivatásom egyaránt mozgatórugója volt a jelentkezésemnek, a végső, technikai jellegű lökést pedig az adta, amikor kiderült számomra, hogy nem csupán korrektorként dolgozók indulhatnak a megmérettetésen. A helyesírással versenyszerűen foglalkoztam már diákként, s kiváló mestereim (legelsőbben is Hajas Zsuzsa és Minya Károly) munkájának köszönhetően több alkalommal sikert arattam országos döntőkön. Efféle múltam okán, azt hiszem, el is vártam magamtól, hogy valamelyik „dobogós” helyezést „megcsípjem”, de legalább ennyire „nagyratörőek” voltak a kételyeim is. Ezek egyike elméleti jellegű, részben magából a helyesírási problémák kezelésének az „alaptermészetéből” fakad: mindig érdemes kételkedni a megoldás keresésekor, saját tapasztalataim is arra vezettek ugyanis, hogy épp akkor véthetjük a legkínosabb hibát, amikor nagyon biztosak vagyunk egy-egy válaszban. Amikor viszont nem sziklaszilárd a meggyőződésünk valamiben, vagy nem hagyjuk elaludni magunkban a gyanút, akkor nagyobb a valószínűsége annak, hogy alaposabban utánanézünk a kérdésnek, s így körültekintőbben és biztonságosabban születhet eredmény.

További, gyakorlati kételyforrásaim voltak a korrektorversenyen való szereplést illetően: azt megelőzően bő húsz éve versenyeztem utoljára (Nagy J. Béla-döntő, 1998., Eger, II. helyezés), valamint nem tudtam, milyen alapon érkeznek a jelentkezők, s hogy ezzel összefüggésben mennyire lesz erős a mezőny. Ezen a szinten már az sem elhanyagolandó bizonytalansági tényező, hogy 2015-ben új szabályzat született, melyhez kapcsolódóan – de gyakran a szabályoktól függetlenül – néhány konkrét példa írásmódja is megváltozott, s a korábbi megmérettetéseken megtanultam: sokszor épp egy-egy ilyen „apróság” dönthet helyezések sorsáról. Nem fogadtam volna komolyabb összegben a végeredményre, az biztos…

Hogyan zajlik egy ilyen verseny?

Ahogyan a felhívásban is olvasható, szövegjavításból, illetve helyesírási tesztből áll. A szövegjavítást mindenki a saját laptopján végzi, s bármiféle segédeszközt használhat, a tesztet pedig nyomtatott feladatlapon kell megoldani, abban viszont csak a saját kútfőnkre támaszkodhatunk. A 2020-as versenyszabályzatot tanulmányozva az első találkozóhoz képest a szembeötlő változás az, hogy ezúttal rövidebb tesztre és terjedelmesebb korrektúrafeladatra számíthatnak a pályázók. Mindenképpen említenem kell a 2019-es versenyről egy személyes – de annál fontosabb – benyomást is: felemelő, megtisztító érzés volt hosszú kihagyás után újra eltölteni néhány órát a magyar nyelvért rajongó emberek közt, olyan szellemi töltésű és hangulatú közegben, mint amilyen a gyulai Implom-döntőké volt.

Mi okozott meglepetést?

A feladatsorhoz szorosan kötődőeket tekintve egyedül talán a beugratós kérdés számított meglepőnek (amikor Klebelsberg Kunó nevének kétféleképpen leírt változata közül kellett kiválasztani a helyeset, a gyanútlan versenyző azonban nem biztos, hogy észrevette: mindkét változat hibás, csak az egyik névalakban egészen más helyen volt a hiba, mint a másikban). Emlékezetem szerint az effajta trükk régebben nem volt „divat”.

A másik váratlan fordulat személyes jellegű: évek óta olyan keveset írok már kézzel, hogy a feladatlap vége felé járva azt vettem észre: gondot okoz, hogy olvashatóan papírra vessem a válaszokat a szabott időn belül maradva.

A harmadik meglepetés – igaz, nem szívesen beszélek róla, mert nem szeretek senkit sem megbántani – már a „versenypályán túl” ért, ám annál szomorúbbá tett: a megmérettetést követő napokban több versenyzőtől is arra utaló visszajelzésekkel lehetett találkozni (itt és itt), melyeket tanulmányozva olyasféle érzése támadhat a szemlélőnek: korrektúrával foglalkozó emberek csodálkoznak azon, hogy egy szakmai fórumon versenyszintű helyesírási ismereteket kérnek tőlük számon. Miről is beszélünk?! Valaki asztalos akar lenni úgy, hogy nem ismeri a különféle faanyagok természetét? Számítástechnikai boltot akar nyitni, miközben nem tudja, mit hol talál a gépház burkolata alatt? Gyógyítani akar, anélkül hogy elég jól ismerné az anatómiát? Persze, manapaság sokfelől érik az embert olyasfajta ingerek: ne aggódj, ha nem vagy profi, majd belejössz; az a lényeg, hogy higgy magadban; vágj bele, aztán majd lesz valahogy; ne hallgass az okoskodókra, csakis menj tovább az utadon – mindez szép és jó, erőt ad, és továbblendíthet sokfajta nehézségen, de könnyen be is csaphat. Ha mindez ugyanis nem párosul módszeres önfejlesztéssel, tudatos tanulási igénnyel, esetleg zsenialitással, akkor megeshet, hogy egy bizonyos minőségi szinten sosem jut majd túl az illető, bármit hisz is magáról. Biztosan akadnak persze őstehetségek is, akik képesek a helyesírási szabályzat alaposabb ismerete nélkül a mai sajtó átlagos színvonalához képest jobb szintre korrigálni szövegeket, de azt hiszem, ezt nem vehetjük alapállásnak. Gyakran eszembe jut, hogy valószínűleg én sem jutottam volna el országos döntőkre, ha Hajas Zsuzsa tanárnő a középiskolában nem „nyálaztatja át” velem töviről hegyire a helyesírási szabályzatot, és nem teszi tudatossá minél mélyebben annak a jártasságnak az alapjait, amelyhez addig jóformán ösztönösen jutottam el.

Kiknek és miért ajánlaná ezt a versenyt?

Mindenkinek, aki szívügyének érzi a magyar helyesírást, azoknak is, akik még nem próbálták ki magukat versenyhelyzetben, de szeretnék megtenni. Él bennem persze a gyanú, legalábbis a 2019-es tapasztalatokból kiindulva, hogy – a verseny magas nívója miatt – módszeres felkészülés és/vagy „terebélyes előélet” nélkül nehéz dolga lesz azoknak a jelentkezőknek, akik azzal vágnak neki, hogy előkelő helyezést kívánnak elérni. Mindez persze senkit se tartson vissza: kiváló szakmai cél lehet évről évre fejleszteni a tudásunkat, hogy javítsunk az eredményünkön. Annál is inkább, mert egy ilyen rangú és színvonalú vetélkedésnek alighanem a szakmaiság fokmérőjeként kell működnie.

Mit üzenne a szervezőknek?

Legelsőképpen köszönettel gratulálnék a találkozó életre hívásához és megszervezéséhez, valamint arra buzdítanám őket, hogy ragaszkodjanak a továbbiakban is a verseny magas szintű szakmaiságának mércéjéhez. Ezzel nemcsak a magyar helyesírás ügyének tesznek jót, hanem a korrektori mesterség rangjának is.

***

Fábián György (1976, Debrecen) újságíró, szerkesztő. 2002-ben szerzett diplomát magyar–kommunikáció szakon, korábban vegyészetet tanult. 1997-től a Hajdú-bihari Napló kulturális rovatában jelennek meg írásai, 2002-től a lap főállású munkatársa, 2005-től szerkesztője. 2001-től az Anyanyelvápolók Szövetségének a tagja. Önálló szerzői tevékenységét 2017-től Fábián B. György néven folytatja. 2019-ben első helyezést ért el az I. Kárpát-medencei korrektorversenyen.