„Míg más földrészeken több évszázados előadóművészeti hagyományok töretlenül fejlődtek, addig Európában a középkori, ugyanakkor szakrális alapokról induló színjátszásról csak töredékes tudásunk lehet, amelyek hiteles felidézésére, azaz „visszaszervesítésére” tett törekvések további kérdéseket vetnek fel” írja Pintér-Németh Géza. Tanulmányának kulcsszavát választottuk az E-nyelv Magazin 2024/1. számának címéül. Később ezt írja: „Ha a hagyományok felidézéséről, tehát visszaszervesítésről beszélünk, akkor szinte valamennyi művészeti ágban könnyen találunk példákat, a színház azonban kivétel.” Ennek körüljárására tesz kísérletet összeállításunk.

A színházi műhelymunka fogalma a XX. század során alakult ki. Konsztantyin Sztanyiszlavszkij óta beszélünk (amely gyakorlat feltehetően már korábban is létezett) a színész önmagán végzett munkájáról.

Az ősi kultúrában az anyagi és szellemi szférák még nem váltak szét, szimbiózisban éltek egymás mellett (Balázs 2021: 88).

Alejandro Jodorowsky, a chilei színházi alkotó és filmrendező fiatalkorát a költészet iránti szenvedélye határozta meg.

Az archaikus népi imák többsége Krisztus kínszenvedéséről és kereszthaláláról szól, azaz a passiót jeleníti meg, ezért a nép ezeket az imákat „pénteki imádságoknak” is nevezi (W1).

A hangulatjelek – néhány korai előzménytől eltekintve- a számítástechnikai és távközlési eszközök elterjedésével párhuzamosan alakulnak ki az érzelmek kifejezésének új módjaként, és válnak szerves részévé a nem hivatalos írásbeli kommunikációnak, valamint az „online testbeszédnek”.