A nyelvújítás vezéralakjáról, Kazinczy Ferencről (1759-1830) nyílt állandó kiállítás Széphalomban, a Magyar Nyelv Múzeumában. Nyiri Péter múzeumigazgatónak tett föl kérdéseket a Gondola.

Nyiri Péter

– Igazgató úr, a Szokott ösvényen szokatlanul címet viselő, történetmesélő kiállítás az embert és az alkotót mutatja be. Hogyan érzékeltetik, hogy ez a XVIII-XIX. századi magyar géniusz nagyon is XXI. századi?

– Kazinczy teljesítményével (az irodalmi nyelv és stílus megújítása, az ízlés formálása) és emberi példájával (a nehézségek ellenére is lehet értékes-hasznos életet élni, a hazát szolgálni) hat: ma is hat, kortársunk tehát, akihez fordulhatunk. Kazinczy kora egyik legsokoldalúbb személyisége volt, története nagyon tanulságos, nagyon gazdag, elgondolkodtató és ösztönző is egyszerre, fontos magyar történeteink egyike, melyet minden nemzedéknek el kell mesélnünk. Kazinczy folyamatos alkotóvágyban égett (s tüze „soha nem lankadott”), és állandóan a művelődésre: önmaga és mások művelésére törekedett. Ha kellett, véréből, rozsdából vagy cseresznyeléből készített tintát a börtönben, azzal írt, s túlélte a fogság 2387 napját, Széphalmon hét gyermeket nevelt, küldte leveleit szerte az országba, tábort szervezett, hálózatot alakított, ízlésújító munkájával segítette a magyar nyelv ügyét. S előkészítette az utat a világirodalmi rangú magyar alkotóknak: Petőfinek, Aranynak, Jókainak. A művészetnek, általában a kultúrának életgazdagító, a „lelki valóba vezérlő” hatása van, a műveltség az egyént és a közösséget, a nemzeti közösséget is emelni tudja. A művészet, a Szép pedig elvezethet a Jóhoz és az Igazhoz, kiemelkedő szerepe-ereje van életünkben. Ne feledkezzünk meg a cselekvés lélektani mozgatójáról sem: „Bennünk hazaszeretet lobog, s ennek egy része a nyelv szeretete.” Ezek a gondolatok és tapasztalatok ma, a XXI. században is érvényesek.

– A nyelvújító 25 évig élt és dolgozott Széphalomban. Azzal, hogy nem Budán, Kassán, Debrecenben vagy Nagyváradon szorgoskodott, miért ad elgondolkoztató mintát mai alkotóknak?

– A hely, a körülmények nem végzetesen és véglegesen határozzák meg az ember sorsát. Akiben van akarat, szorgalom, elkötelezettség, kitartás és tudás, az hasznos tagja lehet a közösségnek. Kazinczy olykor igen sanyarú körülményei, anyagi nehézségei ellenére is európai rangú teljesítményt adott a magyarságnak. Különösen tanulságos ez számunkra Széphalmon, a trianoni határ mellett. Kazinczy példája azt tanítja nekünk, hogy viszonylag kis helyen, a nagyvárosoktól, központoktól távol is lehet értékes, nagy hatású munkát végezni, sőt, a kis hely is tud központ lenni. Kazinczy hét magyar gyermeket nevelve egy szelíd emelkedésű dombon, Széphalmon élt, „ahol csak húsz ház állt”. S mégis fontos hely lett ez a domb és a vakolatlan falú kúria, a „rongyos kastély”, melynek ablakán kinézve a széphalmi mester ellátott Bécsig és Párizsig. Kazinczy ismerte-hallgatta Mozartot (még Bécsben), Shakespeare-t fordított, tanulmányozta az ókori görögség alkotásait, közéleti feladatokat vállalt: az értelmiségi szerepvállalásra is példát ad nekünk. Dolgozni kell, ez a titok. Miként Kölcsey, Kazinczy barátja (még ha később el is távolodtak egymástól) mondta: „Csinálni kellene, csinálni, ifjú barátocskám!”

A nyelvmúzeum

– A múzeumnak a szokásos gyűjtés, feldolgozás és bemutatás hármas feladata mellett – ezekre alapozva – a történetmesélés is küldetése. A mai médiakörülmények között erre miképpen nyitnak lehetőséget?

– A mai technikai lehetőségeket a küldetés szolgálatába kell állítani. Történeteinket el kell mesélnünk szóval, képpel, videókkal, az interneten, a közösségi oldalakon. Meg kell töltenünk tartalommal minden fórumot. Módszertani megújulással el lehet érni a fiatalokat is. A történeteket minden nemzedék kedveli, azzal persze, hogy a történetmesélést is igazítani kell a körülményekhez: figyeljünk arra, hogy kinek, milyen helyen, milyen megjelenési formában kínáljuk mondandónkat. Érdemes megvizsgálnunk, a technikai segítségével hogyan tudjuk egyre szélesebb körben terjeszteni üzeneteinket. S a történetmesélés lényege az is, hogy narratívát kínálunk: felmutatjuk értékeinket, rámutatunk az értékeinkre, segítünk önmagunk és közösségünk, magyarságunk megértésében. Alapvető igénye az embernek, hogy történeteket halljon, miként régen a tűz körül a mesemondóknak, nekünk, muzeológusoknak, a kultúrával foglalkozóknak is ez a dolgunk. És a történetek érvényesek. A mai mindent relativizáló, a kérdőjelek bűvöletében álló világban bátran tegyünk állításokat. Használjuk a pontot és a felkiáltójelet! Legfeljebb vitatkoznak majd velünk (sokszor inkább támadnak), de ne hagyjuk magyarságunkat, önmagunkat.

– Önök a magyar nyelv történetéről mesélnek és közben a cselekvés fontosságára is felhívják a figyelmet, ezt teszi a Kazinczy-kiállítás is. Nyelvünk védelmében, fejlesztésében és terjesztésében hogyan nyit teret a kiberaktivitás?

– Gyorsabb és hatékonyabb szövegtanulmányozásra, adatkeresésre van lehetőség a digitális világban, miközben persze itt nagyon sok szöveg megjelenik: blogok tartalmai, csevegések, a közösségi oldalak bejegyzései és így tovább. Ezekben a szövegekben a nyelvhasználat romlása is tetten érhető. Mert nem a nyelv, hanem a nyelvhasználat romlásáról beszélhetünk: a nyelvi készlet, a nyelvi minőség rendelkezésre áll, a használatban azonban csakugyan sokszor torzul a nyelv, szegényes, egysíkú a szókincs. A nyelvművelés tehát a nyelvhasználó pallérozása, a nyelvi viselkedéskultúra fejlesztése, lényege, hogy felhívjuk a figyelmet anyanyelvünk gazdagságára, s arra biztassunk mindenkit, hogy éljenek ezzel a gazdagsággal, mert sokkal sikeresebbek lesznek az élet minden területén. A tudatos anyanyelvhasználat – legyen szó bármilyen munkakörről – a versenyképességet növeli (hogy korunk egyik kulcsszavát használjuk). A technikai lehetőségek segítik a nyelvhasználat alapos tanulmányozását, s ha sok adatunk-tapasztalatunk van, könnyebb megalkotni a cselekvési tervet, az anyanyelvvédelmi stratégiát. Minden funkciójában (a közigazgatás, az oktatás, a tudomány nyelveként stb.) meg kell tartani az anyanyelvet, ez a legfőbb cél. A digitalizálás is fontos: az értékes tartalmak széles körű megismertetése, bárhonnan és bármikor elérhetővé tétele a művelődést segíti. És persze születhetnek olyan alkalmazások (például játékos megoldásokkal is), amelyek a nyelvőrző, nyelviminőség-megtartó tevékenységet támogatják.

A lángelme mauzóleuma

– Nekünk, magyaroknak mennyire fokozza ragaszkodásunkat anyanyelvünkhöz az a tény, hogy Melbourne-ben született irodalmi kiválóság is lelkesedni kezd Balassi költészetéért, és a magyar kultúrát a nagy kultúrák közé sorolja?

– A magyar nyelv előkelő helyen áll a leggyakrabban fordított forrásnyelvek között (tudomásom szerint kb. a 20.). Anyanyelvünk – persze folyamatosan változik, mint minden nyelv – alapvonásait, szerkezetét bámulatosan megőrizte. Színes, változatos hangzása, a rendkívüli metrikai rugalmassága, tömörsége, logikus kapcsolásai, képszerűsége (Bárczi Géza szerint ezek is nyelvünk és nyelvhasználatunk tulajdonságai). Mindig ösztönző, ha külföldi írók-költők (akik látják-érzik egy-egy nyelv lelkét) vallanak arról, hogy a magyar nyelv gazdag, kreatív, a költészetre kiválóan alkalmas. Hozzáteszem, ebben Kazinczynak is sok-sok érdeme van, ő éppen a költészetben fáradozott az ízlés megújításán, a műfaji rendszer szélesítésén. És ő mondta azt is, célunk az, hogy nyelvünk akaratunkat, érzelmeinket, gondolatainkat „a legtestetlenebb hanyatlékjaiban is fesse”, hogy képes legyen a legfinomabb, árnyalatnyi különbségeket is megragadni. Ma ez a lehetőség adott. Anyanyelvünkön birtokba tudjuk venni a világot: megérteni a világot és önmagunkat, és megértetni másokkal és megérteni másokat. A magyar szépirodalomban világirodalmi rangú nagyságok alkottak: Petőfi, Arany, Jókai, Ady, Móricz, József Attila és sokan mások. Az ő költészetük és prózájuk megragadja a külföldi alkotókat, ezt sokszor tapasztaljuk. S ez bizonyíték arra, hogy anyanyelvünk valóban szép és gazdag, nem csupán mi érezzük így, elfogultságból. Legyünk tehát büszkék rá, és védjük, őrizzük!

Molnár Pál