Blankó Miklós rovata

„Nem kell beszélni róla sohasem, / De mindig, mindig gondoljunk reá. / Mert nem lehet feledni, nem, soha, / Amíg magyar lesz és emlékezet.” – írja Juhász Gyula Trianon című versében.

Tavaly közel 130 új név került az adható nevek listájára. Egyre többször lepődhetünk meg a játszótereken, az óvodákban, hogy milyen új(szerű) neveket viselnek a gyermekek.

„Lapunk keddi számában hírt adtunk arról, hogy a svéd tudományos akadémia díszdoktorrá avatott egy magyar tudóst – akit – őszinte sajnálatunkra „dr. Pálpéter Péter Pál” néven említettünk. […] A jeles magyar tudós neve helyesen: doktor Pálpéter Péter Pál.” – teszi nevetség tárgyává Örkény István egyik egypercesében a sajtóhelyreigazítást.

Bizonyára a kedves Olvasónak is feltűnt, hogy a kortárs költők sokszor elfordulnak a régi formáktól, így a rímtől is.

Az olvasás csak a múlt században vált az emberi mindennapok részéve, a társadalom minden rétege számára elérhetővé.

Az emberi fejlődés egyik legszebb megnyilvánulása a gyermeknyelv.

Anyanyelven beszélni természetes és nagyszerű érzés.

„[Feladatunk, hogy] megtanítsuk a magyar emberek száz és százezreit anyanyelvünk tudatos és pontos használatára.

„Csakhamar ott tartottunk, hogy ha az ember tökéletes akart lenni, utánozni volt kénytelen a gépeket és a műveket, amik egykor az embert utánozták.”

„Nem kell megszólítás, se semmi cécó, / és az se baj, ha nincsen ékezet, / csak kebelembe vésődjék e négy szó, / hogy: Önnek új levele érkezett!”