Blankó Miklós rovata

„Lapunk keddi számában hírt adtunk arról, hogy a svéd tudományos akadémia díszdoktorrá avatott egy magyar tudóst – akit – őszinte sajnálatunkra „dr. Pálpéter Péter Pál” néven említettünk. […] A jeles magyar tudós neve helyesen: doktor Pálpéter Péter Pál.” – teszi nevetség tárgyává Örkény István egyik egypercesében a sajtóhelyreigazítást.

Bizonyára a kedves Olvasónak is feltűnt, hogy a kortárs költők sokszor elfordulnak a régi formáktól, így a rímtől is.

Az olvasás csak a múlt században vált az emberi mindennapok részéve, a társadalom minden rétege számára elérhetővé.

Az emberi fejlődés egyik legszebb megnyilvánulása a gyermeknyelv.

Anyanyelven beszélni természetes és nagyszerű érzés.

„[Feladatunk, hogy] megtanítsuk a magyar emberek száz és százezreit anyanyelvünk tudatos és pontos használatára.

„Csakhamar ott tartottunk, hogy ha az ember tökéletes akart lenni, utánozni volt kénytelen a gépeket és a műveket, amik egykor az embert utánozták.”

„Nem kell megszólítás, se semmi cécó, / és az se baj, ha nincsen ékezet, / csak kebelembe vésődjék e négy szó, / hogy: Önnek új levele érkezett!”

Kedves Jankóm! – kezdte többször Petőfi Aranynak írt leveleit, melyre a válasz Kedves Sándorkám! megszólítással érkezett.

A fiatal Weöres Sándor így írt Füst Milánnak a két világháború között: „Engedd, hogy szóljak hozzád s bár ifjú volnék, hadd tegezzelek, / mint isteneket s ringyókat szokás: mert szólni könnyebb így nekem.”