Blankó Miklós rovata

Budapesten nőttem fel, s a bölcsészkaron találkoztam legelőször nagyobb számban nyelvjárási beszélőkkel. Közülük sokan számoltak be arról, hogy magyartanáruk milyen elmarasztalóan minősítette őket emiatt.

A magyartanárom, mikor elmeséltem, hogy hamarosan Moszkvába utazom, megosztotta velem, hogy a legnagyobb élménye az orosz fővárosban az volt, hogy a metrón utazók kezében szinte kivétel nélkül könyv volt.

„Nem kell beszélni róla sohasem, / De mindig, mindig gondoljunk reá. / Mert nem lehet feledni, nem, soha, / Amíg magyar lesz és emlékezet.” – írja Juhász Gyula Trianon című versében.

Tavaly közel 130 új név került az adható nevek listájára. Egyre többször lepődhetünk meg a játszótereken, az óvodákban, hogy milyen új(szerű) neveket viselnek a gyermekek.

„Lapunk keddi számában hírt adtunk arról, hogy a svéd tudományos akadémia díszdoktorrá avatott egy magyar tudóst – akit – őszinte sajnálatunkra „dr. Pálpéter Péter Pál” néven említettünk. […] A jeles magyar tudós neve helyesen: doktor Pálpéter Péter Pál.” – teszi nevetség tárgyává Örkény István egyik egypercesében a sajtóhelyreigazítást.

Bizonyára a kedves Olvasónak is feltűnt, hogy a kortárs költők sokszor elfordulnak a régi formáktól, így a rímtől is.

Az olvasás csak a múlt században vált az emberi mindennapok részéve, a társadalom minden rétege számára elérhetővé.

Az emberi fejlődés egyik legszebb megnyilvánulása a gyermeknyelv.

Anyanyelven beszélni természetes és nagyszerű érzés.

„[Feladatunk, hogy] megtanítsuk a magyar emberek száz és százezreit anyanyelvünk tudatos és pontos használatára.