Skip to main content

Az orvosi nyelvről: eredmények és hiányok

Balázs Géza - 2010. 12. 06.
Két rövid összefoglaló ad eligazítást: David Crystal A nyelv enciklopédiája című könyvében „a gyógyítás nyelve” című fejezet (474-476), illetve Fodor István Mire jó a nyelvtudomány? című könyvében az orvostudomány és a nyelvtudomány kapcsolatát bemutató fejezet (167-174).  E téren igyekszik szolgálni a most tízéves Magyar Orvosi Nyelv című folyóirat, illetve a 2009-ben Bősze Péter szerkesztésében megjelent kötet: A magyar orvosi nyelv tankönyve.
Az E-nyelv Magazin 2010. téli (decemberi) száma csak felvillantani tudja a téma magyarországi kutatásának néhány jellemzőjét. A Magyar Orvosi Nyelv tízéves születésnapján az alapító főszerkesztővel, Bősze Péterrel beszélgetünk. Keszler Borbála áttekintésében megjelenik a magyar orvosi nyelv múltja, s kiváltképp a nyelvújítás ebbéli eredményeit veszi sorra. Kuna Ágnes a régi és új betegségnevek jelentéstani (és részben művelődéstörténeti) megközelítését adja. Az írásokból sok régi és új betegségnév eredetére derül fény. Közlünk egy esettanulmányt Mihók Nóra Zsófiától, aki egy Balaton-parti szakrendelőben figyelte meg a külföldi és magyar nyaralók/betegek, valamint az orvos kommunikációját. Az írás gondolatébresztő lehet az orvosképzés számára is.
Keszler Borbála idézi Toldy Ferencet: „Helyesen szólni Révay, szépen Kazinczy, műszabatosan Bugát Pál tanította a nemzetet.” Most is ideje van egy folyamatos, azon belül orvosi nyelvújításnak, amelynek fórumát az E-nyelv Magazin társhonlapja, a www.szomagyarito.hu éppen most decemberben teremtette meg.
Amikor útjára indítjuk az E-nyelv Magazin  mostani számát, minden eddiginél jobban érezzük, hogy ezen a fontos tudományterületeken mekkora elmaradásunk van. Azt tudjuk, hogy az orvos-beteg kommunikáció konfliktusos, kezdődik ez már a kórházba/szakrendelőbe való belépésnél, az első megszólalásnál, az anamnézisnél (nekem 17 éves koromban azt mondták, hogy akkor most fölvesszük az „anamnézist”), tünetleírásnál (vannak betegségek, amelyekről egyszerűen nem tudunk köznyelvi szinten beszélni), a beteg gyermekek megszólaltatásánál (hiszen ők még kevésbé tudják elmondani, hogy mit éreznek), az orvosi szlengnél (ez sokszor annyira megrémíti a beteget, hogy abba még jobban belebetegszik), folytatódik mindez az ügyetlen-suta humornál, amellyel oldani akarjuk a zavart, a gyógyszerneveknél, a gyógyszerész-beteg kommunikációnál, a várótermekben tapasztalható kötelező „panaszkodó kommunikációnál”…  s most a többi kérdésre ki sem térünk.
Megkockáztatom: Nem lehet-e oka a suta, ügyetlen, rossz kommunikáció a magyar népesség – sokak szerint – katasztrofális egészségi állapotának?
Szívesen visszatérünk a témára.

One Reply to “Az orvosi nyelvről: eredmények és hiányok”

  1. Lassú fejlődésre számíthatunk, hiszen csak kevés praktizáló orvosnak tanították a magyar orvosi nyelvet, még kevesebbnek van ideje szaknyelve ápolásával foglalkozni. Sokszor még a szaklapokban megjelenő (lektorált) közleményekben sem tartják be a magyar orvosi helyesírás rendezésére szolgáló akadémiai állásfoglalásban ajánlott írásmódot, szóhasználatot. Szerencsére bőven akad olyan orvos is, aki betegéhez anyanyelve érthető szavain szól, és nem riasztja el/meg idegen szavakkal. A pácienséhez latinul szóló magyar orvosnak egyszerűen csak együtt érzőnek kellene lennie ahhoz, hogy egyetlen betege se ijedjen meg feleslegesen vagy kerüljön megalázó helyzetbe (például azért, mert nem érti, mit mond a szakember, nem hallja jól betegsége nevét, nem tudja megjegyezni azt, mert számára idegenül cseng, vagy kinevetik, mert rosszul értette, ejtette az idegen szót). Amint megtapasztalják az orvosok, hogy az érthetőség mennyire fontos, javulni fog az egészségügyi ellátás, és nyugodtabbak/elégedettebbek lesznek a betegek…

Your Email address will not be published.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

x