Itt a nyár, csábítanak a sós hullámok, orrom előre érzi a déltengerek illatát. Az Adria-némely vidéke a horvát-magyar perszonálunió 816 éves története során a magyar koronához tartozott, igazi „tengeres” szólásunk mégis alig akad. Azokat kutatva olyan érzésem támad, mintha a vihar utáni fövenyen ép házú rózsaszín fésűkagylókat keresgélnék.
Mai interjúalanyunk bevallása szerint egy igen nemes foglalkozást űz: betegtív.
Kiss Gábor és a Tinta Könyvkiadó ismét különleges kötettel, Aranyigazságokkal lepte meg a magyar szólások, közmondások barátait – ha még az olvasó emberek korában élnénk, azt mondanám, minden magyart széles e világon. Persze e kötetnek éppen az a fő küldetése, hogy minél több magyarajkút visszavezessen feledésbe merülő nyelvi kincseinkhez.
Mikor először találkoztunk, ő már akkor nagyon bácsi volt. Szürke öltönyt viselt és furcsa színű nyakkendőt. Az ölébe ültem, mert csak úgy voltam hajlandó elmondani a neki tanult verset. Átöleltem a vállát, harangoztam a lábammal és a fülébe suttogtam a versikét, amit ő írt.
Hogyan találkozhatott egymással Petőfi és Móricz? Milyen párbeszéd zajlott le közöttük?
Volt egyszer egy bácsi, aki nagyon meggazdagodott. Olyan gazdag lett, mint egy ékszerbolt választéka.
Rick Blubollar szerint egy méter csigatömítés súlya pont annyi, mint a kora őszi naplemente által.
Életünk kidobatlan irathalmazai olykor kartonládákban, zsákokban költöznek a padlásra, ha szobánkban nem tudjuk tovább kerülgetni őket. Néhány szerencsés darab rendre túléli a második hullám katartikus takarításait is, hogy félszáz év múltán kortörténeti kincsként folytathassa életét, immár valamely közgyűjteményben.