Skip to main content

A kriminalisztikai szövegnyelvészet hazai kutatástörténete 1960-tól 1990-ig

Ránki Sára - 2011. 08. 31.

A jelen módosított tanulmány alapja a L’Harmattan Kiadó által 2006-ban megjelentetett Fogva tartott gondolatok című könyv Börtönfogalmazások című fejezetének, Történeti áttekintés című alfejezete. Az újraközlés a kiadó engedélyével történt.

manyszi_hirdetes_06

A fent jelzett időszak bemutatása nem jelenti azt, hogy a későbbiekben nem történtek a témával kapcsolatban vizsgálatok. A jelenleg folyó kortárs hazai forenzikus nyelvészeti kutatások bemutatása egy másik tanulmány alapját képezhetik. A kriminalisztikai nyelvészeti szövegvizsgálatokról az 1960-as évek óta jelentek meg tanulmányok. Elsőként 1961-ben a Kriminalisztika című BM-kiadvány foglakozik a kriminalisztikai célú szövegvizsgálattal. Öt évvel később, 1966-ban Grétsy László, a Szakértők igénybevétele a nyomozás során című ugyancsak BM kiadványban felhívja a figyelmet a nyelveszet kriminalisztikai alkalmazásának hasznosságára. Az 1968-ban megjelent Mire jó a nyelvtudomány? című kötetben Fodor István említést tesz erről a szakterületről.

1972-ben a Belügyminisztérium – szakértői csoportjában – önálló nyelvészszakértői státuszt létesített, amelyet Szilák Jolán töltött be. Egyidejűleg hivatalos kapcsolatot létesített az MTA Nyelvtudományi Intézetével. 1973-ban az Országos Rendőr-főkapitányság Bűnügyi Technikai Intézete hivatalos kapcsolatba lépett az ELTE Mai magyar nyelvi tanszékével. A tanszék egyik tanára, Nagy Ferenc – magyar szakos tanárjelöltek számára – speciális stúdiumot szervezett a nyelvészet kriminalisztikai alkalmazása tárgyában.

1975-ben a VII. Országos Kriminalisztikai tanácskozás fő témája volt a nyelvészet szerepe a kriminalisztikában. A tanácskozáson – a Belügyminisztériumban dolgozó nyomozókon, kriminalistákon, írásszakértőkön es nyelvészeken kívül – részt vettek az MTA Nyelvtudományi Intézetének, az ELT E Mai Magyar Nyelvi Tanszékének, az Országos Kriminalisztikai Intézetnek, a Legfelsőbb Bíróságnak és a Legfőbb Ügyészségnek a képviselői is.

1980-ban megjelenik dr. Nagy Ferenc Kriminalisztikai szövegnyelvészet című kandidátusi értekezése, amely a mai napig is az egyetlen átfogó értekezés a tárgykörben.

A következőkben röviden ismertetem a kriminalisztikai szövegnyelvészet témakörében megjelent cikkek tartalmát, időrendi sorrendben (1974–1991). A következőkben bemutatásra kerülő tanulmányok –tekintettel a kriminalisztikai nyelvészet kezdeti szakaszára- főként ennek az alkalmazott kutatási területnek a feladataival, módszertanával és interdiszciplináris státuszának meghatározásával foglalkoznak. Juhász József, az MTA Nyelvtudományi Intézetének tudományos kutatója és Szilak Jolán rendőr őrnagy 1974-ben megjelent tanulmánya szerint elsőként az írásszakértő es a nyelvészszakértő munkáját fontos megkülönböztetni. Alapvető különbség, hogy az írásszakértő a szövegformálásnak a manuális (pl. egy aláírás eredetiségének megállapítása), a nyelvészszakértő pedig a mentális, lingvisztikai oldalát vizsgálja (szövegszerzőség megállapítása leíró nyelvészeti és komparatív módszerekkel).

Megoldandó problémaként vetették fel továbbá a következőket: kell-e a nyelvészszakértőt előzetesen tájékoztatni az adott üggyel kapcsolatban, illetve mennyire fontos a vizsgálandó szövegek tartalmi elemzése. Szerintük – a külföldi szakvéleménnyel ellentétben – a nyelvészszakértőt tájékoztatni kell a szóban forgó ügy eredményeiről, mert ezek hiányában szűkülhet azoknak a kérdéseknek a köre, amikre a szakértőnek választ kell adnia. „Ha például hasonló tartalmú és célzatú névtelen levelek az országnak egy meghatározott pontjáról indulnak el, természetes és jogos a kérdés: jellemző-e a szövegek nyelvezete annak a vidéknek a nyelvhasználatára? Ha nincs így feltéve a kérdés, a szakértő ezzel esetleg nem is foglalkozik” (1974: 65). A profilalkotásban szerzett tapasztalataim alapján az a véleményem, hogy a szakértőnek az ehhez hasonló kérdéseket magának kell megfogalmaznia, hiszen feltehetően például egy szöveg nyelvjárásiasságot mutató jegyei magából a szövegből adódnak, ezek észrevétele és egy későbbi munkafázisban értékelése a nyelvészszakértő feladatai. Egy nyomozótól nem várhatjuk el azt a nyelvi kompetenciát, ami alkalmassá teszi arra, hogy egy szöveg a köznyelvitől eltérő sajátosságait fölmérje. A tartalmi elemzéssel kapcsolatban kijelentik, hogy ez csak abban az esetben szükségszerű , ha annak nyelvi vagy grafikai aspektusa is van. A tartalmi elemzés inkább a nyomozó feladata. (Meg kell jegyezni, hogy a tanulmány 1974-ben született, azóta ez a vélemény annyiban változott, hogy a tartalomelemzés is része lett a nyelvészszakértői munkának, amelybe bevonható pszichológus és pszichiáter egyaránt.)

A hazai gyakorlat során találkoztam olyan szöveganyaggal is, ami nem csak szöveget, hanem képillusztrációt is tartalmazott. Ennek elemzése is a szövegvizsgálat részét képezte, tehát a feladat a nyelvészszakértőre hárult, illetve a tartalomelemzés egyik faktora is volt. 1975. december 4-én tartották meg a kriminalisták a nyelvtudomány képviselőivel együtt a VII. Országos Tanácskozást. Az előadásokról Szilák Jolán (1976) számolt be. Az alábbiakban a szerintünk legfontosabbakat említjük csak meg: Juhász József felhívta a figyelmet arra, „hogy csak szöveg használható fel nyelvészeti elemzésre” (51), tehát olyan írás, amely nem címszavakból áll, hanem mondatokból, amelyek összefüggő gondolatmenetet alkotnak. Dr. Nagy Ferenc egyetemi adjunktus (ELT E) különböző műfajú és tartalmú spontán szövegek mennyiségének növelését javasolta, hogy ezek vizsgálatával a nyelvészszakértői munka hatékonyságát növelhessék. „Dr. Grétsy László, a nyelvtudományok kandidátusa, az MTA Nyelvtudományi Intézetének osztályvezetője a nyelvhelyességi szempontok kriminalisztikai hasznosításáról tartott előadást” (53), és egy adattár felállítását sürgette. Dr. Deme László, a József Attila Tudományegyetem tanszékvezető tanára a tartalom és a forma viszonyát elemezte. Dr. Kiss Lajos r..őrnagy, az állam- és jogtudományok kandidátusa a nyelvészszakértő helyzetének jogszabályi rendezését szorgalmazta.

A tanácskozáson felszólalt még dr. Balázs János, dr. Imre Samu és dr. Papp Ferenc nyelvész, dr. Móré Imre rendőr százados és jogászok is. Dr. Kertész Imre záróbeszédében a nyelvészeket és a kriminalistákat további együttműködésre buzdította.

A sorban Szilák Jolán rendőr alezredes tanulmánya (1979) következik, amelyben egy 1973-as esetet mutat be. Az év szeptemberében öt budapesti egyetemen találtak „nacionalista tartalmú röpcédulákat” (1979: 92). „Mondanivalójuk a Magyar Népköztársaság egyik alapintézménye, a szocialista országokkal való barátságunk ellen irányult” (1979: 92). A bűncselekmény kimerítette a nagyobb nyilvánosság előtt elkövetett izgatás bűntettét. A röpcédulákat nyelvészszakértő vizsgálta meg, amelyek tartalma alapján megállapította, hogy az elkövető olyan értelmiségi, aki figyelemmel kíséri a napi politikai történéseket, és erősen nacionalista érzelmű. A tartalmi elemzés után következett a szöveg szerkezeti felépítésének értékelése. E szerint a szöveg szerzője az értelmiségi köznyelvet használja, „mondatfűzése irodalmias, illetve választékos színezetű” (1979: 93)

Például: „jövendő erkölcsi és szellemi vezetőjének”, „mennyivel inkább illő és szükséges”, „beszélj és tégy Petőfi szerint”. A szakértők szerint a retorikus stílus és dialektikus hangvétel papos vonásokat mutatott. Az elkövető korára utaltak (hogy az idősebb korosztályhoz tartozik) az alábbi, már akkor is régiesnek számító alakváltozatok: ’Paris-i’ a ’párizsi’, és a ’konkréten’ a ’konkrétan’ helyett.

Az újabb röpcédulák megjelenésekor feltűnt a szakértőknek, hogy a szöveg tartalmaz a fiatalos nyelvhasználatra jellemző jegyeket is, ezért a későbbiekben nem zárták ki a kétszerzőjűséget. Mindkét nyelvhasználat erdélyi sajátságokat mutatott. A vizsgálatok során beigazolódott, hogy a szövegeket ketten írták, de nem egymástól függetlenül. Az egyik megírta, a másik átjavította, és esetleg át is fogalmazta. A büntetőeljárás során beigazolódott, hogy az egyik elkövető 74 éves, nyugdíjas, ő volt a levelek értelmi szerzője. A másik 61 éves, tábori lelkész. Mindketten Erdélyből származnak. „Az elkövetők nacionalista szellemben nevelkedtek, életük jelentős részét is ilyen környezetben töltötték el” (1979: 95). A bíróság mindkét személyt letöltendő börtönbüntetésre ítélte.

Egy évvel később jelent meg egy újabb tanulmány Szilák Jolán rendőr alezredes tollából (1980), melyben hangsúlyozza, hogy a nyelvészszakértőnek bizonyos formai sajátosságokat is figyelembe kell vennie a szövegvizsgálatok során. Ilyen például a szöveg tagolása, leveleknél a címzés, a megszólítás és a keltezés. „A keltezés módja idegennyelv-ismeretet vagy idegen anyanyelvűséget takarhat” (1980: 67). A rövidítések formái az életkor megállapítása szempontjából jelentősek. A formai elemzés közé tartozik még az elválasztás és a központozás is.

Mindezeket azért lényeges megemlíteni, mert „az írásszokások közül a felsorolt formai sajátosságok minden írásra jellemzőek, akar kézzel, akár írógéppel írták a szöveget” (1980: 68).

1980. április 15-én tartott konferenciát az MTA Nyelv- és Irodalomtudományi Osztályának szakmai bizottságaként működő Fonetikai Bizottság korunk kommunikációs zavarairól. Az ülésen felszólaltak pedagógusok, logopédusok, nyelvészek és pszichiáterek. „Az előadók és felszólalók döntő többsége a nyelvi kommunikációs zavarok egy-egy jelenségének ismertetésével egyidejűleg kitért az azokat kiváltó társadalmi és személyi okokra. A téma ilyen megközelítése joggal váltja ki a kriminalisták es a bűnüldöző szervek érdeklődését is, hiszen egy-egy ismertetett jelenség a bűnelkövetőkre is jellemző lehet és fogódzót ad a kriminalistáknak a személyazonosításban” (1980: 44). Ahogy azt Apolyai Mihály főorvos mondta, a közlés lényege a személyiség közlése, Ady szavaival: „Szeretném magam megmutatni, / Hogy látva lássanak, / Hogy látva lássanak” (1980: 45). Az előadásokat nem részletezzük, mert azok megállapításai bizonyos szempontból már elavultak, nem korszerűek.

A kérdés tehát nyitott maradt a kutatók számára: szükség van-e nyelvészre a büntetőeljárás valamely szakaszában? Ha igen, akkor mi a feladata? A feladat megoldására rendelkezésre állnak-e a megfelelő módszerek? Az első kérdésre talán elég magyarázat az a pavlovi megállapítás, hogy nem a kéz, hanem az agy ír. Ezt Grétsy László – a fent említett tanulmánykötetben megjelent írásával – is alátámasztja: szerinte vannak nyelvi jegyek, amelyek az életkorra, a nemre, a műveltségre, a származásra, lakóhelyre, foglalkozásra, vallásra, felekezetre, esetleg idegen nemzetiségre vagy idegennyelvi környezetre utalnak. Egy szövegből ezek szerint következtetni lehet a szöveg szerzőjének szociodemográfiai jellemzőire. Ezt nevezzük többek között nyelvi profilalkotásnak.  Ez azt is jelenti, hogy nem elég egy szöveg grammatikai sajátosságainak vizsgálata– ahogy Nagy Ferenc utal rá –, hanem fel kell tárni magának a szövegszerkezetnek a tulajdonságait is, így az egyéni stílusét, ami már az „alkotás” felett áll, tehát „szupertextuális” jellegű.

Nagy Ferenc halála után ( a téma akkor egyetlen nyelvészkutatója volt) Szilák Jolán közölt kriminalisztikai nyelvészeti tárgyú tanulmányokat. Szilák hangsúlyt fektetett annak feltárására, hogy mennyire tükröződnek a valóságelemek névtelen (anonim) vagy álnévvel ellátott (pszeudonim) levelekben. A névtelen levelek vizsgálata során megállapította, hogy a valóságtartalmat a szövegrendszerben kell keresni. Ennek a műveletnek két szakaszát különbözteti meg: azt, amelyik inkább a nyomozó feladata: jelesül a szövegben leírt adatok, tények ellenőrzése. A második szakasz, tehát a további vizsgálat célja a szöveg mögöttes tartalmának a feltárása. Ilyenkor a szakértő ütközteti egyrészt a szavakban megnyilatkozó tartalmat a szöveg mögöttes tartalmával, másrészt a saját ismereteivel, és ezek eredményeiből következtet a szerző személyére.

Egy másik tanulmányában Szilák egy olyan kutatásáról számolt be, amelyben száz ismertté vált névtelen szerző levelét vizsgálta abból a szempontból, hogy magukban a nevekben és helynevekben mennyi a valóságos elem. Fontos megjegyezni, hogy azok a levelek, amelyek kitalált, hamis névvel vannak ellátva, a joggyakorlat szerint a névtelen levelekkel egy kategóriába tartoznak, azonos elbírálás alá esnek. Ennek a vizsgálatnak az eredményei a következők: a kitalált nevek egy része tömegnév pl. Tóth, Nagy, Varga, Szabó, ugyanígy a kitalált utcaneveké is: Fő tér, Kossuth, Rákóczi, Petőfi utca stb. Valami véletlen folytán persze előfordulhat, hogy a kitalált tömegnév és cím megegyezik valamely létező személy nevével és címével, de ilyenkor csak név- és címazonosságról van szó. A névkitalálásnak különböző fajtái vannak: van, aki valódi nevének egyes elemeit kombinálja kitalált elemekkel.

Mások a fonetikai hasonlóságra vagy eltérésre építenek például úgy, hogy valódi nevük első szótagja vagy magánhangzósora megmarad pl. Szalay–Szabó, Seres– Sebes, Gábor–János, Elek–Ede. Beszélő nevekkel is találkozunk, ezekben általában kifejeződik a fogalmazónak a témával kapcsolatos véleménye. Előfordul olyan is, aki a másik nem neve mögé rejtőzik. Szilák szerint a férfiak ritkábban vesznek fel női nevet, mint ahogyan a nők férfinevet. Akad olyan is, aki saját neve helyett egy közismert, de legalább a saját környezetében ismert ember nevét kölcsönzi. Az anonim vagy kitalált nevű szerzők címadása, a helység- és utcanevek adása is tanulságos. Sok esetben következtetni lehet ezekből az adatokból a levélíró műveltségére, esetleg foglalkozására, lakóhelyére. A névtelen levelezők között akad olyan, aki a saját szociodemográfiai tulajdonságaival ellenkező tulajdonságokkal rendelkezők képviseletében ír, például az idősebbek a fiatalok, az értelmiségiek a munkások nevében. Itt kell megjegyeznem, amit Nagy Ferenc Kriminalisztikai szövegnyelvészet című könyvében (1980) mondott, hogy a szöveg szándékos megváltoztatása egyirányú folyamat, tehát a művelt ember fel tudja tüntetni magát műveletlennek, de fordítva ez már elképzelhetetlen. Szilák a következőket vonja le tanulmánya végén: minden kitalált névben, címben és persze a szövegben is vannak olyan valóságelemek, amelyek a fogalmazó akaratán túl információkat adnak. Éppen ezért a félrevezető kísérletek nem zárják ki a szövegező vagy levélíró csoport-hovatartozásának megállapítását, személyének megközelítését.

„Az eredményes elemzéshez szükség van még arra a szakemberre is, aki meg tudja találni és meg tudja szólaltatni a valóság jeleit, tehát a speciális felkészültségű, megfelelő módszertani tudással és gyakorlattal rendelkező nyelvész szakértőre” (1981).

Nagy Ferenc 1980-ban megjelent Kriminalisztikai szövegnyelvészet című könyvének fejezetei azt kívánják bizonyítani, hogy a kriminalisztikai szövegnyelvészetre mint tudományra szükség van a nyomozásban és a bírói döntések meghozatalában, mert vannak bizonyos nyelvhasználati kérdések, melyeket sem a kriminálpszichológia, sem az írásvizsgálat nem tud megválaszolni. Nagy Ferenc bizakodó a nyelvészet ezen új ágának alakulásával kapcsolatban: „A kriminalisztikai nyelvészet kutatásai és gyakorlati alkalmazása kedvező visszhangra találnak az igazságszolgáltatásban és a nyomozati munkában.

A társadalom és az egyén érdekeit sértő embereket leplezi le a bűnügyekben és a polgári perekben. Közrejátszik abban is, hogy a társadalom még jobban becsülje drága kincsünket, az anyanyelvet vizsgáló tudományt” (1980: 8).

„A kriminalisztikai nyelvészet gyakorlati szövegvizsgálata nem helyezhető el a hagyományos nyelvleírás keretei között. A polgári és büntetőeljárásban lefolytatott nyelvész szakértői vizsgálat általában olyan szövegek elemzését, azonosítását jelenti, amelyek rövid terjedelmük miatt nem tartalmazzák a tettes valamennyi grammatikai sajátosságát, ezért a nyelvleírás minden egyes szintjén kívül a szövegszerkezet tulajdonságait is fel kell tárni az igazság teljesebb megismerése érdekében” (1980: 11). A szövegtani vizsgálat tehát szintézisbe foglalja a hasonló tudományágakat: a filológiát, a hagyományos leíró nyelvtudományt, a stilisztikát, a tartalomelemzést, és koncentrál ezek kidolgozott részterületeire, mint az eredetiségvizsgálatra, mondattanra és a textológia szempontjából lényeges egyéni stílusra vonatkozó megállapításokra.

A minőségi ismérvek (kvalitatív nyelvészet) felkutatása mellett helyet kap a mennyiségi viszonyok módszereinek bemutatása (kvantitatív nyelvészet) is.

A szerző, hogy elkerülje a nyelvstatisztika és a kvantitatív nyelvészet terminus technicusainak összekeverését, felveti a kvantitatív szövegvizsgálat fogalmának bevezetését, „amely a kvantitatív nyelvészet ágának tekintendő, és célkitűzésének megfelelően a szövegjelenségek mennyiségi viszonyainak és azok minőségének kutatásával foglalkozik” (Nagy Ferenc kiemelése, 1980: 21). „A kvantitatív szövegvizsgálat feladatai a következők: 1) egy-egy írásmű mennyiségi elemzése; 2) két vagy több szöveg kvantitatív összehasonlítása; 3) a választék és a választás mennyiségi viszonyainak feltárása; 4) a szerző személyi tulajdonságainak és a szövegezési sajátosságok mennyiségi összefüggéseinek bemutatása (milyen mértékben tükröződnek az egyén tulajdonságai a szövegekben)” (1980: 24).

Nem részletezem, csak megemlítem, milyen típusú kvantitatív elemzéseket ismertet a könyv: szófajgyakoriság (a szövegben található elemek előfordulásának abszolút száma), a szöveg gazdaságossága (a tartalmas- és a szövegszavak aránya), a szöveg szókincsbeli gazdagsága (a szavak ismétlődése), különlegességi index (a szókincs specifikuma). Ezenkívül szófaji alkategóriák gyakoriságának egybevetése. A szerző a különböző mondatrészek előfordulási arányát is vizsgálta, számszerűsítette.

Nagy Ferenc fent említett könyvében külön foglakozik a kriminalisztikai nyelvészet általános kérdéseivel. Szerinte a nyelvészetnek ez az alkalmazott ága alapvetően gyakorlati tevékenység– anonim es pszeudonim szerző kilétének azonosítása vagy szerzőazonosság vizsgálata –, de elméleti kérdéseket is felvet: „például mi a szöveg- és hangazonosítás elégséges kritériuma, hány egyező vagy hasonló szövegezési vonás alapján véleményezhető nagy és kis valószínűséggel az egyazon szerző, meddig terjed ki a textológiában jártas nyelvész illetékessége stb.”(1980: 58).

A legfontosabb kritérium, hogy a nyelvi diagnosztizálás szakszerű és pontos legyen. Meg kell jegyezni, hogy a nyelvi alkotások rendelkeznek olyan tulajdonságokkal, amelyek jellemzőek általában a nyelvi művekre vagy egy adott személy stílusára, illetve egy konkrét írásműre. Ezek vizsgálatakor a nyelvészszakértő csak a releváns nyelvi jelenségeket veszi számba annak tudatában, hogy a nyelvi sajátosságok azonosítási értéke fordított arányban áll a standard gyakoriság fokával.

Például, a köznyelvben (főleg helyesen) ritkán használt beálló melléknévi igenév magas gyakorisága egy névtelen írásban ezt a szófaji alkategóriát egyéni stílussajátossággá teszi. „Itt tehát a kulcsszó definíciójának kiterjesztéséről van szó, vagyis a kulcsmorféma, a kulcsszófaj, a kulcsmondatrész stb. az a nyelvi kategória, amely lényegesen gyakrabban vagy lényegesen ritkábban fordul elő a vizsgált írásokban, mint a köznyelvi átlag” (1980: 60). Abszolút egyéni nyelvi sajátosság nem képzelhető el, csak a sajátosság komplexumát tekinthetjük egyedinek. Egy adott személy írásaiban rendszeresen visszatérő nyelvi tulajdonság általánosnak mondható, ezen belül azonban beszélhetünk különös sajátságról is.

A kriminalisztikai szempontból elemzésre kerülő anonim es pszeudonim írások elemzéséhez komplex módszert kell alkalmazni. A kvalitatív es kvantitatív megközelítések a következők: „1) a fogalmazás színvonala; 2) a mű stílusa; 3) a mű jelrendszere (egyéni szókincs); 4) a mű grammatikai szabályai (szabályosság, eltérés); 5) a mű helyesírása” (1980: 63). Ezek a szempontok alkategóriákra bonthatok, es így a következő két, egymással szoros összefüggésben lévő módszerrel lehet a névtelen írásokat elemezni, illetve az összehasonlítandó anyagokat egybevetni. A munka első fázisában ötféle szempont szerint kell értékelni minden egyes írást úgy, hogy minden szempontnak megfeleltetünk egy 1–5-ig terjedő értéket. Ez a munkamódszer annak a tanári tapasztalatnak az alapján hasznosítható, miszerint a jó fogalmazok helyesírása is jó, es mindez fordítva is igaz. Illetve a dolgozatok tartalmi és helyesírási színvonala egyazon tanulónál nem ingadozik szélsőségesen. Tehát különböző levelek vizsgálatánál az egy számjegynyi eltérés meg megengedi az azonos szerző feltételezését, a háromértéknyi eltérés viszont már nem.

A különböző szövegekben a helyesírási hibákat a pedagógiai gyakorlatnak megfelelően súlyozni is lehet.

Megkülönböztetünk nagy (durva), közepes (súlyos) és kis helyesírási hibákat, a nekik megfelelő hibapontszám 3, 2, illetőleg 1. A helyesírási készséget számszerűleg is megadhatjuk, úgy hogy a szöveg szavainak számát elosztjuk a hibapontok számával, vagy fordítva. Ez az index figyelembe veszi a szövegek eltérő hosszúságát is” (1980: 66–68).

A munka második fázisában részletekbe menő szövegelemzést vagy szövegegybevetést végzünk. Közben felvetődik a kérdés, hogy a megegyező téma határozza-e meg a nyelvi hasonlóságot? Nem teljesen, mert a témakörök megszabta szókiválasztás igen korlátozott.

Az imént bemutatott munkamódszert nem csak névtelen vagy álnévvel ellátott levelek azonosításánál lehet alkalmazni, hanem lelepleződhet az író torzító szándéka is. Az érthetőség (és bizonyítás) kedvéért íme egy példa a torzításra.

„K. S. idős falusi ember rágalmazó és zsaroló leveleket készített – számára szokatlan módon – írógéppel. A nyomozás kezdetén ráterelődött a gyanú, ezért védekezésül, s nyilván bosszúállásból is M. S.-né adminisztrátorra fogta a levelek készítését. Az írásszakértő megállapította, hogy a leveleket gyakorlatlan ember gépelte le, így M. S.-né ártatlansága bizonyítást nyert. A szövegek nyelvészeti egybevetése fényt derített K. S. szerzőségére, torzítási szándékára. A névtelen levelek hivatalos hangneme ugyanis mesterkelt, s keveredik az élőnyelv pongyolaságaival és bizonyos tájszólással. Grammatikai és helyesírási hibák tömege fordul elő bennük, nemkülönben K. S: magánleveleiben is. Az egyezések és hasonlóságok száma 13.

A következőkben röviden ismertetem a nyelvészszakértői vizsgálat szövegeit: A bűnjelszövegek csoportosítása a következő: 1) névtelen levél; 2) spontán szöveg; 3) önéletrajz; 4) búcsúlevél; 5) elmebeteg írása; 6) egyéb (végrendelet, vers stb.). A névtelen levelekkel – miután a fentiekben már ismertettük jellemzőit – nem kívánunk foglalkozni. A spontán szövegek kapcsán teszünk említést az önéletrajzokról. Gyakran előfordult a szakmai gyakorlat során, hogy a névtelen levél szerzőjének azonosításához szükség volt arra, hogy a gyanúsítottakkal spontán szöveget írassanak, amit később a bizonyítékul szolgáló írással össze tudtak vetni. Ennek kapcsán lehetőség nyílt arra, hogy megfigyeljék a nemek es a korosztályok közti különbséget. Tudomásom szerint, ma már nem nyílik effajta vizsgálatra lehetőség, hacsak a gyanúsított vagy már elítélt a beleegyezését nem adja.

A búcsúlevelek vizsgálatánál tekintetbe kell venni azt, hogy ezek a szövegek nem hagyományos nyelvi környezetben készülnek, hanem a halál előtt valamivel.

Fontos ilyenkor az azonos- vagy az idegenkezűség megállapítása. Nem áll szándékunkban felsorolni a különböző halálnemeket, elég annyi, hogy a cél a búcsúlevelek szövegelemzése során is a tartalmi, szerkezeti es stiláris sajátosságok feltárása volt, tehát az elemzés a következőkre terjedt ki: kihez szól a búcsúlevél (megszólítás), milyen tartalmi egységekből áll, milyen hosszú? Az is kérdés, hogy milyen a fogalmazás és helyesírás színvonala.

Az elmebetegek írásainál meg kell jegyezni, hogy ezekben az esetekben nem a szöveg szándékos torzításáról van szó, hanem a betegségek miatt létrejött szándéktalanul torzult szövegezésről. Ezek elemzésének két típusa van: az orvosi szövegkutatás egyes betegségekhez rendeli a kifejezés meghatározott zavarait, míg a másik vizsgálati forma éppen ellenkezőleg: a nyelvi kifejezés zavaraihoz rendeli a betegségeket. Persze, különbséget kell tenni a beteg és az egészséges embertől származó nyelvhelyességi és egyéb szövegezési hibák között. A dolgozat nem tér ki ezek jellemzésére, de fontosnak tartjuk a pszichiátriai nyelvészetet mint a nyelvészet egyik ágát. Az egyéb szövegfajták közé tartoznak a börtönversek, végrendeletek.

Véleményem szerint érdemes lenne időt szentelni a különböző tetoválások, falfirkák vizsgálatára is.

A fent bemutatott időszak kutatástörténetéből jól látszik, hogy a forenzikus nyelvészet hazai vizsgálatai nagy lendülettel indultak meg, és a jelenleg folyó kortárs kutatásoktól kell várnunk az alkalmazott nyelvészet ezen ágának újraértékelését és eredményeit.

Irodalomjegyzék

Dr. Juhász József–Szilák Jolán 1974. Gondolatok a kriminalisztikai szövegelemzésről. In: Belügyi Szemle 9. 64–65.

Károly Sándor 1980–1981. Mondat és megnyilatkozás. In Néprajz és nyelvtudomány. XXIV–XXV, 49–61.

Keszler Borbála 2000. Magyar Grammatika. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó.

Nagy Ferenc 1980. Kriminalisztikai szövegnyelvészet. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Szilák Jolán 1976. A nyelvészeti szövegvizsgálatok szerepe a kriminalisztikában. In: Belügyi Szemle 14. évf. 2. sz. 51–54.

Szilák Jolán 1979. A röpcédulák megfogalmazóinak behatárolása a kriminalisztikai nyelvészet eszközeivel. In: Belügyi Szemle. 17. évf. 12. sz. 92–95.

Szilák Jolán 1980. Az írásszokások néhány formai jegyének hátteréről. In: Belügyi Szemle. 18. évf. 8. sz. 67–68.

Szilák Jolán (1981): Újságcikkek szerzõjének megállapítása kriminalisztikai nyelvészeti szövegelemzéssel. In: Belügyi Szemle. 19. évf. 6. sz. 114–116.

Szilák Jolán 1981. Korunk kommunikációs zavarai. In: Belügyi Szemle. 19. évf. 9. sz. 43–50.

Szilák Jolán 1984. A valóság visszatükröződése a névtelen levelekben. In: Belügyi Szemle 22. évf. 12. sz. 117–122.

Szilák Jolán 1989. Névtelen szövegírók társadalmi beilleszkedési és személyiségzavarai. In: Belügyi Szemle. 27. évf. 3. sz. 51–56.

Szilák Jolán 1991. Valóságelemek a kitalált nevekben. In: Belügyi Szemle. 29. évf. 3. sz. 72–77.

Sztrikinácz Mátyás 1960. A nyelvészeti szövegvizsgálatról nyomozói szemmel. In: Belügyi Szemle. 8. évf. 6. sz. 66–67.

Nincs hozzászólás!

Your Email address will not be published.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

x