Minden rezsim tudomásul vette és békén hagyta a veszélytelen főtudósokat. Gyártják a nemzetközi elismerést hozó haszontalan tanulmányaikat, elvannak a főtudományi központban, mint a befőtt, okoskodnak, de legalább nem kellemetlenkednek. A főtudományi központ létszáma limitált, aki bekerül, holtáig életjáradékot, voltaképpen kegydíjat kap, ezért nagy a tülekedés az ajtó előtt. A főtudósok legfőbb törekvése pedig az, ha végre bekerültek a vágyott, szűk körű grémiumba, felhúzzák a létrát, hogy senki se zavarhassa őket, ők pedig kimaxolják az emberi életkor legvégső határáig az életjáradékot.

Az altudós soha nem zárkózott be az irodájába. Ha benn volt, nyitva hagyta az ajtót, és gyakran kikukucskált a szűk folyosóra, hogy jön-e már a főtudós. De legtöbbet az igazgatói iroda előtti folyosón várakozott. A főtudós ritkán járt be. De ő nem volt türelmetlen. Ha megjelent a folyosó végén, fölugrott, és szívélyesen köszöntötte. Egyébként lomha volt és mogorva. Mosolyogni sosem látták. Azt terjesztették róla, utoljára az anyósa temetésén nevetgélt. Azonkívül csak a főtudós oldalán. El is terjedt róla a kutatóközpontban, hogy ő a főtudós táskahordozója.

A rezsim főrevizora rangban csaknem a kormányfő után következett. Neki is járt szolgálati lakásnak nevezett kastély, kiemelt védelem, és olyan hosszú időre nevezték ki, hogy addig nem is élhet egy normális ember. Nem csoda, hiszen a rezsim minden lépését igazolni kellett. Esetleg utólag is, ha a kormány már nem lenne a helyén. A főrevizor mindent igazolt. De már nagyon régen volt főrevizor, elfáradt, be sem akart járni – jó, nem kellett bejárnia, mert hozták-vitték a kormányőrök. De nem akarásnak nyögés a vége, a kormányfő kitalált neki egy tiszteletbeli főrevizori tisztséget, amivel az égvilágon nem járt semmi feladat, csak védelem és holtig tartó kegydíj, valamint megkérte a főrevizort, hogy jelölje ki az utódját.

Ha a főtudós előadott egy konferencián, vagy egyszerűen csak megnyitotta azt semmitmondó szavakkal, az altudós ott ült feltűnően az első sorban, és komoly, érdeklődő arccal nézett a főtudósra. Amikor a főtudós lelépett, mert a felszólalása után rövid idővel mindig lelépett, akkor nyomban ő is követte, olykor sikerült elérnie a piszoárnál vagy a lépcsőházban. Nem nagyon volt vallásos, de elkezdett járni a nevezetes templomba arra a vasárnapi istentiszteletre, amelyen a főtudós is megjelent az első sorban. A sok lihegés-lohogás meghozta a sikert, bár sokan ellenezték, leszavazták, de harmadszorra – talán azért, hogy ne kelljen többé a savanyú ábrázatát nézni – megválasztották főtudósnak. Ettől kezdve már nem látták többé az igazgatói iroda előtti folyosón, nem tűnt föl többé a nevezetes templom vasárnapi istentiszteletén sem. Az idős főtudós sem járt már templomba, mert mindig eltévedt, a konferenciákat, a neveket és az évszámokat összekeverte, utóbb már a sliccét is nyitva hagyta. Rokonai az öregek otthonába tették, de azért örültek még a holtig tartó apanázsnak. Amikor meghalt, egyetlen főtudós kollégája sem ment el a temetésére.

Egy ifjabb revizor már második évtizede dolgozott a főrevizor mellett. Minden anyagot előkészített, minden óhaját leste. Egyébként mogorva és mosolytalan ember volt, de ha megjelent a főrevizor, kivirult, szolgálatkész és derűs arcot öltött. El is terjedt róla, hogy ő a főrevizor táskahordozója. A főrevizor teljességgel megbízott benne, ezért őt jelölte utódjának. A kormányfő csak annyit kérdezett: Jó elvtárs? A főrevizor bólintott, így az ifjabb revizor lett az új főrevizor hosszú-hosszú évekre, az idők végezetéig.

Az új főtudós a későn érkezettek buzgalmával látott munkához. Igaz rá a mondás, hogy olyan típus, aki fölfelé nyal, lefelé tapos. Egy aranyszabályt ismert, hiszen maga is aktívan e szerint működött: a seggek változnak, a nyelvek maradnak. Pontosabban annyi azért változott, hogy neki már nem kell nyalnia többé. A főtudósok többsége lusta volt, örültek, hogy luk van a seggükön, egyéniségük válogatja, hogy a nyaloncokat csak elviselték, vagy esetleg kimondottan tartották őket. Az új főtudós nem lazsált. Rendszeresen bejárt a főtudományi központba, terveket készített, értekezleteket szervezett, és élvezte, hogy körülülik az új nyaloncok, a főtudós-várományosok; figyelik, isszák a szavait, és végre bólogatnak, helyeselnek neki, merthogy táskahordozó korában alig vették emberszámba. Az új főtudós fölvette a főtudósok szokásos fej- és kéztartását, beszédmódját. A főtudósok ugyanis lassított mozdulatokkal, jelentőségteljesen fordítják körbe a fejüket, kezükkel csak éppen annyit gesztikulálnak, hogy ne tűnjenek halottnak, mert akkor elkezdődne az öldöklő verseny a főtudósi helyükért; valamint nagyon megfontoltan, jelentőségteljesen ejtetik ki a szavakat – egész mondatot ritkán lehet tőlük hallani. A főtudós legkomolyabb törekvése az volt, hogy lehetőség szerint senki se lépjen a nyomába, illetve ha mégis, az kizárólag csak az ő táskahordozója lehet. Így lassan megjelentek az ő ajtaja előtt is a várakozók. Ő pedig végtelen, sírig tartó nyugalommal szemlélte az alattvalóit, és ha beszámoltak neki valami számára érdektelen tudományos dologról, arra gondolt, hogy ezzel az életjáradékkal még lehet egy vagy kettő – de ne korlátozzuk a Mindenható akaratát – békés és nyugodt évtizede ezen a sárgolyón.

A revizor viszonylag fiatalon, ötvenévesen lett főrevizor, az ország teljes politikai, társadalmi és gazdasági működésének ellenőre. A főrevizori épületbe szolgálati autó vitte, a kapuban szalutáltak neki a kormányőrök, vidéki kiruccanásait a terrorelhárítók biztosították. Egyszer egy kisebb településen kellett egy emléktáblát megkoszorúznia, aznap megbénult a környék teljes forgalma. Már neki is volt – nem is egy – táskahordozója, és mivel fölfelé már nem kellett nyalnia, csak a lefelé taposás élvezete maradt számára. Az ő esetében is megfordult a seggek változnak, a nyelvek maradnak szólás igazsága, neki sem kellett többé nyalonckodnia. Voltaképpen nem volt dolga, mert a rezsim ügyeit a megkérdőjelezhetetlen kormányfő vitte. A főrevizor tudta, hogy neki egyetlen feladata van, nyugodtan ülni a seggén, várni az élethosszig tartó kinevezés végét, semmibe se beleszólni, vagyis mindent jóváhagyni. Ugyan évente egyszer be kellett számolnia arról, hogy a rendkívül alapos és mindenre kiterjedő revizori munka során csak kisebb, javítandó hibákat találtak, az ország politikai, társadalmi és gazdasági élete a lehetőségekhez képest a legnagyobb rendben van. Legföljebb az alsódörögdi általános iskolában történt egy komolyan veendő eset, ugyanis a tisztítószerekre szánt keretet húsz százalékkal túllépték, ezzel pedig az egész tankerületet és a főispáni költségvetést megingatták.

Az ilyen, kissé fölzaklató eseteket leszámítva a főrevizor az élete végéig tartó kényelmes életre készülhetett. De a sikertörténetekben ilyenkor szokott fordulat beállni.

Egy tavaszi nap az országban puccs történt. A több évtizede bebetonozott rezsim egy hét alatt vértelenül összeomlott. Egy héttel korábban még azt lehetett hallani és tudni, hogy milliók vannak a kormány mellett, ugyanezen milliók egy hét múlva következetesen ugyanazt mondták, vagyis hogy ők mind a kormány mellett vannak, csakhogy akkor már más kormány volt.

Az új kormányfő természetesen azonnal távozásra szólította fel az elődje által több évtizedre kinevezett főrevizort. A főrevizor nem akart megválni kényelmes hivatalától. Úgy érezte, hogy van benne kellő akaraterő és cselekvéskészség, amit az új kormányfő is kamatoztathat. Nem azért hordozta a táskát két évtizeden keresztül, hogy most egy puccs miatt elmenjen segédjegyzőnek, merthogy valószínűleg még egy helyi adókivetéssel foglalkozó települési körjegyzőnek sem vennék föl. Gyorsan készített egy jelentést az új kormányfőnek, hogy a már régen előkészített tervek szerint milyen politikai, társadalmi és gazdasági ügyekben kezdeményez azonnali nyomozást. Fölsorolta benne az ország tizenkét mágnását, huszonnégy, kiskirályként viselkedő helytartóját, ismertségük okán az országos média tizenkét neves személyiségét, ahogy mondani szokták sztárját, a vasút-, a busz-, a villany-, a gáz-, a víz-, az autópálya-társaság vezetőit és természetesen mindenekelőtt az ország korábbi kormányfőjét, akivel kapcsolatban egyébként is számos konteó járta: például hogy Balin épített magának kastélyt, ahol komodói sárkányok fogják őrizni, amikor oda emigrál. A nyomozások várható eredményét is belengette: minden krajcárnak utánanéznek, és ha valahol visszaélést találnak – és az szinte biztos –, ott a törvény erejével lecsapnak, lesz itt bilincs, rács és börtön, ami csak a nép szemének-szájának ingere. Hogy ne lógjon ki a lóláb, azért vizsgálatot tervezett Horváth Mariska takarítónővel szemben is, aki állítólag a szükségesnél nagyobb mennyiségű Domestost és vécépapírt rendelt az alsódörögdi általános iskolában.

A főrevizor jelentését a kormányőrök és a terrorelhárítás vitte a kormányfőhöz. A főrevizor izgatottan számolta a perceket: most kaphatta meg, most veszi kézbe a dossziét, most kezdi olvasni, most helyeslően bólint, most gondolkodik a válaszon, hamarosan fölhívja, vagy küld valakit a válasszal.

De nem történt semmi. Lehet, hogy közben a terrorelhárítást elhárították, lehet, hogy a főtisztet nem engedték be a kormányfőhöz, de az is lehet, hogy a kormányfő nem szokott leveleket olvasgatni. A telefon hallgatott, a kormányőrség elpárolgott, elköszönés nélkül hazament a titkárság is, a folyosókon kialudtak a villanyok, a főrevizor egyedül üldögélt a rusztikus bútorai között. Erősen megnézett mindent, hiszen lehet, hogy utoljára látja. Először fogalmazódott meg benne a gondolat, lehet, hogy őt is elszámoltatják. Hiszen mindent tud az elmúlt évtizedek eltussolt ügyeiről. Ekkor elkezdett remegni és izzadni. Elővette a telefonját, és felhívta az apját, a főtudóst.