• Kint ültem a Sétatéren, a csendesebb soron. Kora délután volt, olvastam. Középkorú úr áll meg előttem. Bocsásson meg, mondta különös udvariassággal, elromlott az órám, szeretném tudni az időt. Egy pillantást vetett a könyvemre. Hedda Gabler volt. „Igen, ez volt Ibsen egyik legérdekesebb korszaka. Németországban élt a század végén, ebben az életszakaszban született a Rosmershholm és a Tenger asszonya is.” Mint valami csodára, néztem az ismeretlenre – felugrottam a padról, kértem, ha ideje engedi – üljön le, beszéljen tovább. Varázs szállt szavából: mindenhez értett, elsősorban ahhoz, hogy teremtsen szellemi horizontot. Majd megindult, kívánsága szerint vele tartottam. Bemutatkoztam, megmondtam: sajnos nem lehettem bölcsész, jogi studiumokat kell hallgatnom. Erre átkapcsolt a római jogra: oly verzátussággal, lehatolva a praetori jog történetének mélységeibe, hogy döbbentem kérdeztem, valójában mi a foglalkozása, hiszen minden tud, mindenhez ért, ő a csoda. „Az összehasonlító nyelvészet tanára vagyok az egyetemen” – mondta, mintegy akarata ellenére. Anyámtól természetesen sokat hallottam a nagy prof.-ról. Így félve kérdeztem: „Talán Gombocz professzor úr?” „Gombocz Zoltán vagyok, ismeri a nevem? — Ez a séta  ma is emlékezetemben van. Talán két órát tartott. Kérdések következtek, mintha hasonlítottak volna a pszichoanalitikusok bevezető tapogatózásaihoz”, majd egyre merészebben kanyarodott le az ösztönélethez. Mint aki kutat, vagy stúdiumot végez, fiatalok között. Elragadtatás, de gyanakvás határvonalán álltam. Szelleme elragadott, kényesebb kérdéseire is igyekeztem őszinte feleleteket adni. Majd – ideje leteltével – nyájasan búcsúzott azzal, hogy legközelebb, ha találkozunk, folytatjuk a beszélgetést. Zaklatottan, mint aki valami nehezen definiálható csoda részese, tértem haza. — Másnap összetalálkoztam néhány volt kollégával a Sétatéren. Közöttük a Pestről szünidőre hazatért műegyetemi hallgató, aki vegyészmérnöknek készült s egy orvosnövendék, aki szabadságát töltötte, zászlósként. A leendő vegyész mesélte, tegnapelőtt megáll előttem egy úr, kérdi, hány óra, mert elromlott az órája. Beszédbe elegyedik velem. Mondom, kémikusnak készülök. Csodálatos tudást árult el stúdiumaimból, egészen megdöbbentem; azt kérdeztem: ő is vegyész? Nem, mondta: „nyelvész vagyok”. S erre a harmadik, a medicina síkján ugyanígy megismételte mindazt, ami kettőnkkel történt. Töprengtünk a dolog nyitján: pszichológiai vizsgálatra gondoltunk a kérdések természete szerint. A különös kérdező soha senkivel kétszer nem állt szóba; egyszer találkoztam vele az utcán, természetesen köszöntem. Szórakozottan köszönt vissza, mint félig ismeretlen tanítványának. Ez a nagy tudós, Eötvös-kollégiumi regények hőse magával vitte korai sírjába a sétatéri szimpóziunok értelmét”.

Domonkos Béla szobra Gombocz Zoltánról a Ménesi úti kollégiumban

Az ismertetés többi részét is érdemes elolvasni: https://www.balazsgeza.hu/?p=10955

Illetve született Gombocz Zoltánról egy kismonográfia is Kicsi Sándor András tollából, erről itt ír Balázs Géza: https://www.balazsgeza.hu/?p=16535