Jókait mind drámaírót elfelejtettük. Most, születésének 200. évfordulóján elővettem egyik utolsó drámáját, amelyet életműve megkoronázásának szánt. 1897-ben Jókai Mór, a millennium alkalmából Levente címmel történelmi drámát írt a Nemzeti Színháznak. Negyven éve hordozta magában egy magyar Nibelung-ének tervét. Elképzelései rokoníthatók Wagner Ringjének világával. Fölébredtek benne ifjúkori festői próbálkozásai. Ő inspirálta (rokona) Feszty Árpád A magyarok bejövetele című körképének gondolatát is. A dráma alapötlete abból a valószínűleg téves föltételezésből fakad, hogy Árpád négy fia a kazárokkal folytatott küzdelemben nem érte meg a honfoglalást, csak a Kárpát-medencében született ötödik fiú, Zsolt. Jókai saját kutatásai és elgondolásai alapján meséli el Árpád vezér fiainak történetét, akik szerelmi cselszövés áldozatai lesznek a kazárok által birtokolt terület meghódítása során. A dráma szövegében Jókai igyekezett felidézni a honfoglalás kori magyar nyelvet. Mint minden művében, itt is lubickolt a nyelvi régiségekben. Maga is érezte ennek visszás jellegét, ezért a színészek számára egyszerűsítette a szövegben lévő „tájszólamot”. A Levente bemutatóját 1898-ban a Nemzeti Színház többször meghirdette, sőt még egy zenés változat is készült belőle, ám soha nem került színre sem ott, sem másutt. A drámához Jókai terjedelmes utószót (egyfajta magyarázatot, értelmezési utasítást) illesztett, amelyben – a korban megerősödő finnugor nyelvelmélettel szemben – harcosan hitet tesz a magyar nép és nyelv magyar volta mellett. Ezt a szöveget az Akadémián is felolvasta, szereplését és véleményét a kor nyelvészei nem fogadtak lelkesen. A Levente megmaradt a nyelvi archaikumok iránt érdeklődők könyvdrámájának; olvasója, visszhangja nincs. A drámai költeményt mai szemmel legföljebb egy „költői színház” összművészeti előadásaként lehetne elképzelni.

A honfoglaláskori dráma szereplőinek nevét régi történeti följegyzésekből, krónikákból rekonstruálta Jókai: Árpád fejedelem (Magyarország ura), Regehű (neje), fiai: Levente, Jellek, Jutócs, Tarkóc, Zsolt; Jahel (Jellek neje), Ménmarót csakán (kazár fejedelem, Biharország ura), fia: Csombord és öt lánya: Büvellő, Illangó, Szemőke, Délibáb, Estilla; a továbbiak: Göncöl (Árpád kincsura), Táltos, Halvaél (a táltos lánya -beszélő neve van); Árpád hat vezére: Tas, Szabolcs, Gyula, Kund Örs, Töhötöm; Tas fia: Lehel vezér, három székely rabonbán: Upolet, Apor, Ugron; hat magyar hadnagy: Tana, Zila, Tahó, Kerencs, Sudár, Dancs; Kund (kun követ), Tarcal (sima követ), Privina (Szvatopluk követe), Főbokolábrás (Marót udvaránál); Kurut (Marót bohóca) és kazár őr: Bagó és Cikás. Egy részlet a drámából további nevekre:

A nagy hős Levente búcsúzik tőletek,

Vezérek, hadnagyok, vitézi bajtársak,

Botond, Zoárd, Bulcsú, Csák, Bór, Ugod, Csaba,

Zombor, Csanád, Keve, Opofarkas, Ogmánd,

Kulpon, Bojta, Ösöb, Uszubu, Kadisa.

A népes szereplőgárda különleges, már Jókai korában sem ismert titulusokkal és nevekkel szerepel: csakán (kazár chagan), kincsúr (kincstárnok), bokolábrás (a garabonc gazdája), rabonbán (a székely krónika szerint: a pogány székelyek választott kormányzója, vezére és főpapja), őrpata (amazon), geisa (másként bogollya, cifra: tiltott szerető), legyező (lány pávafark-legyezővel), tömlős (lányok kecsebőr tömlővel), igreces (igric: énekmondó, mulattató), garabonc (ördöngös, varázsló), lyüki (törpe), paszkonc (másként ürübácsi: eunuch, szakálltalan férfi), horkáz (áldozópap az ősvallásban), billogos, gyászleány stb. Ménrót négy lánya: alirumna. Az alirumna bűvös nő a hunoknál, itt gonosz tündér. Jókai Ipolyi Arnold Magyar Mythologiájában olvasott róluk. A különleges neveken túl a drámában még százat meghaladó régies, illetve tájszó szerepel, amelyet Jókai 226 lábjegyzetben magyaráz.

Jókai tehát egy honfoglalás kori (9—10. századi) nyelvet kívánt érzékelteni. Mivel ebből a korból nincsen ránk maradt magyar nyelvű szöveg, történeti forrásokhoz, mitológiai, néprajzi és nyelvészeti munkákhoz, valamint a nyelvjárásokhoz fordult. A kritikai kiadás pontosan rekonstruálta Jókai forrásait (amelyekre egyébként az író is utal lábjegyzeteiben). Ipolyi Arnold Magyar Mythológiája (1845) kedvelt olvasmánya volt, felhasználta Anonymus és Kézai krónikáit, Horváth Mihály történeti, Orbán Balázs Székelyföld című munkáját, a Csíki székely krónikát (1533?), Diószeghy Sámuel Magyar füvészkönyvét, valamint szótárakat: Szinnyei Tájszótárát és a Czuczor—Fogarasi-szótárt, vagy éppen a boszorkányperek anyagát.

Az efféle régies nyelvteremtés egy kicsit mindig anakronisztikus, és örök stilisztikai viták tárgya: mennyire kell korhűnek lennie egy történeti esemény rekonstrukciójának, különösen akkor, ha az eseményekről, körülményekről nincs biztos tudásunk. A nyelvi megítélésben azt szoktuk mondani, hogy a „jelzésszerűség” megfelelő. Jókai is így járt el: archaikus (részben nyelvjárási) szavakkal, kifejezésekkel jellemzi, vagy még inkább érzékelteti a fiktív, „Árpád korabeli nyelvet”. Ezt egyesek túlzásnak vélik, és „keresett régiességnek” tartják, Jókai kedvelői viszont szívesen merülnek el ebben a nyelvi játékban. Egy példa a Levente valóban néhol túlzó archaizáló törekvéseire:

Jobb szeretném, hogy ha itt volna közöttünk

Az a Tarkócz gyerek, mint hogy ott hívalog (hivalkodik?)

Az alirumnák közt! Azok dauzsolnak, (bűvölnek)

Kantairt (szerelmi italt) itatnak elbüvölt legénnyel,

Szemükkel ábrálnak, szókkal vahorásznak. (rontanak, megbabonáznak)

(…)

No hát vitéz magyar, most szemed-szád táthatd.

Otthon soh se láthatsz ily derendócziát. (viszálykodást)

Hátha még meglátod, mikor a geisák (tündérek)

Járják a lapoczkást, (táncot) a kik akkor húzzák

A kolczot (fonalat) guzsalyon levő firogonbol, (kenderbábból)

A kibe csak aztán fognak öltözködni.

A drámai szövegben archaikus népköltészeti betétek vannak: varázsszavak (Röpve rötem. / Síkva síktam), gyermekdal, pünkösdölő, köszöntő, ételrigmus. A szövegben szólások és közmondások bukkannak fel: lassan a testtel; kölcsön macskát zsákban vettünk; csillagot rúgatunk (szalmacsutakot tesznek az alvó lábujjai közé s azt meggyújtják); öklöt tör („szkanderezik”); csókcsattogást hallok; két erős testvér nem öl, hanem ölel; hétvizek és hét erdők, hét hegyek országa (Erdély); Az asszony az gyöngyház, ha leszakad, lesz más. De mindenekelőtt hemzsegnek az archaikus szavak: kurittuló (kóborló), kerteskő (oltár), berzsenytűz (őrtűz), dinka (dinnye), napkő (gyémánt), hajnalkacagás (ébredező hajnal), tyúkverő (lakodalom vége), szemere (eszes), koponyavár (pokol), alangyár (szelíd), égedelembeszéd (káromkodás), bibola (hajfüröcske), abrakcipó (zabkenyér), bábafogat (perecféleség), bélember (sokatevő ember), dandalló (erős, izmos), derendócia (viszálykodás), monnó (mind a kettő – a Jókai-kódexből ismert szó). Létezik ugyan Jókai-szótár (1990), de a Levente szóanyagát nem tartalmazza.

Jókai népies nyelvi törekvését ezzel indokolta Levente utószavában: „A magyar nyelvnek kiváló sajátságai, kifejezésekben bővelkedő volta, szavainak idomíthatósága, értelemkifejezési helyessége azok a tulajdonok, melyek velem együtt egy korban támadt költőtársaimnak s azoknak élén Petőfinek, Arany Jánosnak lelkében azt a világot támasztották, hogy a magyar népnyelvet, a maga egyszerű, érthető, erőteljes kifejezéseivel az irodalom s a költészet nyelvévé lehet, sőt szükséges emelni…” Ezzel szemben a nyelvész-irodalmár Tolnai Vilmos egyenesen túlzó nyelvi törekvéseinek tulajdonítja a Levente sikertelenségét: „Különös gondja volt, hogy Leventéjében necsak az ősmagyar észjárást állítsa helyre, hanem még a nyelvet is… A Levente a mende-monda szerint azért nem került előadásra, mert a színészek nem bírták megtanulni a furcsa szavakat”.

Az írás rövidített változata megjelent a Múlt-Kor című folyóiratban: Balázs Géza: Honfoglalóink megszólalnak. Jókai kísérlete és „sikertelensége”. Múlt-Kor, 2025. tavasz, 88–89.