Készüljetek fel arra, hogy ma este nem csupán egy kiállítást nyitunk meg, hanem egy olyan – szó szerint és átvitt értelemben is – „Végtelen történetet”, amely megállítja a tekintetüket, felemeli a szívünket, és ha minden jól megy, még az iPhone-ok  érintőképernyőjét is kikapcsolja számunkra legalább egy órára. Tudom, merész vállalás ez. Úgy gondolom, hogy Várhelyi Csilla képes erre a csodára, hiszen ő az a festő, aki olajjal és vászonnal el tudja nyomni a 21. századi hálózat zaját, és aki lírát tud csempészni a festményeibe.

Debrecenben született – a Képzőművészetin Nagy Gábor, Kósa János és Wechter Ákos gyúrták –, hogy asztali hasonlattal éljek, ők építették be a motorba a megbízható vezérlőegységet! Csilla ráfrissített erre: hozott Firenzéből reneszánsz építészeti látványt, Finnországból és Hortobágyról fényízű levegőt, végül rátelepítette a saját, boldog verzióját a mesterek klasszikus kódjára. Az eredmény: egyéni színvilág, játékosan narratív kompozíciók, és egy állítás, hogy az olajfestészet kicsit sem az a poros médium – ellenkezőleg, ma is különösen izgalmas, mert lassú. Márpedig a lassúság ebben az instant kapkodásban afféle passzív ellenállás, radikális gesztus.

VÁRHELYI CSILLA MUNKÁSSÁGÁRÓL ÉS KÉPEIRŐL SZÓL A BON-BOM CÍMŰ LAP 2025. MÁJUSI SZÁMA: https://bom.hu/bon-bom-2025-majus/

Aki ismeri Csilla életét, tudja, hogy Őt két motor mozgatja: a festészet, amelyet tanít is, és az anyaság. A festészet és annak tanítása azért fontos, mert ott csapódik le mindaz, amiről ez a kiállítás is szól: a Z, sőt már az alfa generáció eszméletlenül digitalizált realitása. Nem dörgedelem ez, inkább rácsodálkozás. Mert miközben mi még emlékszünk arra, amikor az internetes modemünk visított, előttünk állnak azok a gyerekek, akiknek a floppy már csak retro ikon a bögrén, a táj pedig leginkább filter a kamerában. Csilla erre nem nosztalgiával, hanem a festék nyelvén válaszol. Naplószerűen, időnként kíméletlenül pontosan: ezt látom, ebben élek, fogadd el, vagy vitatkozz vele!

Innen is kapta a tárlat a címét: „Végtelen történet”. Egy mai festőnek a következő kérdésre kell választ adnia az alkotásaival: hogyan fested meg azt, hogy a mai létezésünk egyszerre online és offline, és a kettő határán vagyunk a legsebezhetőbbek? Csilla egyik módszere a hiány. Figyeljétek csak a Reggeli a szabadban című képet: Manet-parafrázis, csakhogy a szereplők csak testben lazítanak a padon, lélekben viszont már rég egy Messenger-üzenetre merednek. A figurák fehérek, kontúr-emberek: mintha kiradírozták volna őket a valóságból, vagy épp most tolják vissza magukat oda. Ez szellemes, de egyben fájdalmas is.

A másik kedvencem az Ádám és Éva diptichon, plusz a hozzá tartozó Ádám apa lett. Klasszikus bibliai mélységek a modern kor felszínességével keverve. A kígyót meg az almát kiradírozza, helyette jön a laptopfény, a kisgyerek, és az a félmosoly, amivel a fickó talán Google-ön keresi, vajon a pelenka vagy a bitcoin árfolyama fog előbb elszállni? Brutálisan őszinte generációs portré. És ha már portré: Szelfi a múzeum mosdójában. Frontális ikon-beállítás, arany helyett hideg, csontszín fénycső, a kézben pedig a mobil, mint valami posztmodern attribútum.

Az a zseniális Csillában, hogy bár minden mozzanat totál jelen idejű, a képek mégsem esnek bele a puszta illusztráció csapdájába. Épp ellenkezőleg: a kompozíciók, a színbeli finomságok, az ecset gesztusai visszakötnek a nagyokhoz: Manet, Bonnard, Szinyei, Ferenczy – és a falon túl közben csordogál a jazz, testvére, Diána zongorafutamai ráfelelnek a tengerparti jelenetekre. Duke Ellington, Astrud Gilberto, ragyogó homokszemek a vásznon – és lám, a digitalitás mellé odasimul a bossa nova, mint ellenpont: analóg, lüktető, szinte illatos.

És itt jön be a másik nagy témája: a gyerekek. A sajátjai, és általában a kicsik, akik beleszülettek a szűrt valóságba. Véges végtelen – trambulin, benne a srácok, mintha űrállomáson lebegnének.

És itt, a galéria falai között nem csak Csilla képei vannak jelen, hanem az elmúlt tizenöt évben szerzett tapasztalata: a 2005-ös Szőnyi-díj, a Magyar Telecom 2015-ös kreatív pályázatának 2. díja, a 2017-es MODEM-festészeti díj sikere, idén pedig a Kézben tartott életek című önálló kiállítása.

Szóval mit kínál ma Várhelyi Csilla festőművész nekünk? Egy kézzel fogható upgrade-et a hétköznapi látásmódra. Megmutatja, hogyan lehet egyszerre itt is, ott is lenni, és hogy lehet ezt az élményt – ami néha nyomasztó, néha felemelő – valami elképesztően személyes, mégis közérthető képi nyelven elmesélni. Megmutatja, hogy a festészet nem „vintage”, hanem kőkemény kortárs. Hogy a festőművészet nem papírnehezéknek való a múzeumi raktár mélyén, hanem egy esztétikai szükséglet mindenki számára.

Ennyi lenne a felvezető – nem is húzom tovább az időt, mert a képek bizonyára már türelmetlenül várnak bennünket!

2025. július 22. 18:00. Mamaison Residence, Budapest, Izabella u. Ad Hoc Galéria. A szerző: Filotás Viktória képzőművész, kulturális menedzser