Voigt Vilmos köszöntése 85. születésnapján a Néprajzi Múzeumban, a Magyar Néprajzi Társaság ünnepi ülésén.

Most is olyannak látom, mint 45 éve, amikor bekopogtam hozzá, hogy adjon engedélyt a magyar és a népművelés szak mellett a néprajz szak fölvételére. A Tárgyi Néprajzi Tanszéken Tálasi István levizsgáztatott és aláírta az engedélyt, de kellett a Folklore Tanszék vezetőjének aláírása is. Voigt Vilmos ott ült a könyvtárban Zsuzsa nénivel szemben, rámnézett, és aláírta.

Az Ortutay Gyula által létrehozott budapesti folklór iskola méltó folytatója Voigt Vilmos. Legalább 50 évig meghatározója, közben több évtizeden át vezetője a Folklore Tanszéknek, az egész Néprajzi Intézetnek. Ahogy én emlékszem: azokban a nyolcvanas években mindenki megfordult ott, aki számított: a Néprajzi Kutatócsoportból, a Néprajzi Múzeumból és természetesen a „két szomszédvár” másik tanszékérél, a debreceni néprajzi tanszékről, illetve külföldről, Kolozsvártól Helsinkiig. A Néprajzi Intézet világközpontúvá vált a vezetése alatt. A budapesti Néprajzi Intézet a hagyományos tárgyi néprajz és a folklór világán túl befogadta a néptáncot, a népi jogszokásokat, a társadalomnéprajzot, szövegkritikát, textológiát, mindent, ami csak akkor létezett. Ösztönzője volt a kulturális antropológiának – itt szerveződött meg az ELTE máig népszerű kulturális antropológia tanszéke.

Voigt Vilmos sokirányú érdeklődése mindent és mindenkit beengedett a tanszékre. Voigt Vilmos maga az ELTE számos tanszékén tanított: oktatott finnugrisztikát, skandinavisztikát, irodalomtörténetet; állítom, hogy nyelvészetet is oktathatott volna. A szemiotikát is ő hozta be az egyetemre. Hogy ma még van Magyarországon szemiotika, az neki köszönhető. Jelenleg is elnöke az 1990-ben alapított Magyar Szemiotikai Társaságnak; ha ez nem lenne, ma szó sem esne szemiotikáról, ami minden lesajnálás ellenére mégiscsak egy hasznos, interdiszciplináris gondolkodás. Technológiai világunkban egyre nagyobb szükség lenne szemiotikai tudásra.

Vajda Mária és Voigt Vilmos a köszöntésen

Verebélyi Kincső és Voigt Vilmos

Voigt Vilmos széleskörű filozófiai, művelődéstörténeti, szemiotikai műveltsége mindig „széles történelemben”, mai modern szóval „széles jelenben” mutatkozott meg. Nincs olyan területe a folkorisztikának, valójában társadalomnak, amelynek „folklórjával” ne foglalkozott volna: a kisepikai műfajoktól, a mesén át a felvonulások vagy a cirkusz világáig. Engem leginkább ez nyűgözött le, ezért lettem érdeklődésemből kiindulva a „mai folklór” témakör kutatója.

Voigt Vilmos tanár urat mindig mindent elhalmozó könyvek, iratkupacok között, mögött látom. Irodája, lakása a világ szemiotikusainak, folkloristáinak kommunikációs központja. Bár mindenki tudja, hogy Voigt tanár úr mindent tud, azért mindig megdöbbenünk, hogy még ezt is, meg azt is. Én egy lehetetlen helyen lévő mikronéziai eltűnt város kapcsán is kaptam tőle bibliográfiai tanácsokat.

Nehezen viselem, amikor egyesek, akik nyomába sem léphetnek, ezért vagy azért kritizálják. Többnyire sajátos iróniáját nem értették. Pedig, aki nem érti az iróniát, az sok egyéb butaságra is képes. Sokat voltam együtt Voigt tanár úrral, és állítom, hogy soha gonoszat, rosszat emberről nem mondott, még akkor se, ha én provokáltam. Legföljebb legyintett. Viszont mutassanak nekem még egy néprajzost, aki annyi kollégájáról írt beszámolót, ismertetést, aki „széles körben” és nem szekértáborában annyi mindenkire hivatkozott volna, mint ők. Sokan példát vehetnének róla.

Egyszerre nem lehetnek itt a tanítványai, de tudom, hogy hatását szakdolgozatok, doktori disszertációk százaiban lehet kimutatni; tanítványai, doktoranduszai pedig Kolozsvártól Nyitráig szeretettel emlékeznek rá és lélekben most is itt vannak.

Voigt Vilmos tanár úr életműve, személyes hatása tovább él; a tanítványoknak pedig az a kötelességük, hogy továbbvigyék gondolatait, gondolkodásmódját; mert ez a tudóstípus ma már olyan ritka, mint a fehér holló…