Borzongat az őszi este hidege – mégis fények lobbannak a sírokon. Nézem ezeket a különös lángokat és megértem, hogy nem csupán a halottjaink miatt vagyunk itt! Hanem mert ha gondolunk rá, ha nem: az életünk esendő és mulandó. Reményik Sándor bizony örök igazságot fogalmaz meg, amikor így ír: „Ki ma este a temetőbe’ jár. / Hiába, virág sincsen annyi már. / De egy-egy szálat letenni szabad. / S hallatni tompán, fojtottan szavunk, / És aztán: kezet fogni halkan, loppal, / Egyik halott a másik halottal: / Ó, hisz’ mi itt mind halottak vagyunk.”